Furcsa dolog a statisztika. Olyan időnként, mintha úgy kapnánk langyos vizet, hogy az egyik lábunkkal egy tál hideg vízben, a másikkal egy tál forró vízben állnánk: a langyos lenne az eredmény, de két lábunk mégis külön-külön érzi az ellentétes hőmérsékleteket.

Valahogy így van Romániával is, amikor azt olvassuk, hogy az ország gazdasága gyorsabban nőtt az elmúlt időszakban és papíron megelőztuk Magyarországot.

Legalábbis úgy tűnik, hogy a bérek magasabban állnak az Eurostat nemrég kiadott felmérése szerint: a 2023-as év volt az első, amikor Románia a vásárlóerőparitás figyelembevételével nagyobb béreket tudott felmutatni. Azaz többet fogyasztottunk.

Marcel Ciolacu sem restellte veregetni a mellét ezügyben, május elsején azzal hozakodott elő ebben a szegény, langyosodó mioritikus hazában, hogy miután megelőztük Magyarországot, meggyőződése, hogy hamarosan Lengyelországot is legyűrjük és Kelet-Európában a románok lesznek a legjobban fizetett állampolgárok. Ugyanitt azoknak is köszönetet mondott a miniszterelnök, akik „megszakítás nélkül dolgoznak az alapvető szolgáltatások biztosításáért, akár az állami, akár a magánszektorban”.

A soha véget nem érő kelet-európai versengésben viszont pont azt felejtjük el, amit nem kellene: hogy Románia még mindig olyan ország, ahol a lakosság egy részének forró vízben, másik részének jéghideg vízben van a lába, és a statisztika nem számol be arról, hogy hol a legelviselhetőbb hőmérsékletű a langyosra fejlesztett megélhetés, meg éppen az alapvető szolgáltatások biztosítása döcög. És nem is kicsit.

Az ilyesfajta versengő hírek közlése után sokszor elfelejtődik, hogy mi a valóság, a külföldiek szemében pedig Románia látványos fejlődése puszta adattá sűrűsödik, ahelyett, hogy árnyaltabbá tenné a képet az országról. Ugyanis Románia még mindig a jelentős ellentétek országa: míg az agyonfejlesztett, zöldre mosott, okossá tett városok az égig érő ingatlankáoszban és kihelyezett IT-iparágban ujjonganak dicsőségesen, addig a régiók szinte minden szegletében találunk elszigetelt zsákfalvakat, villany-és vízhálózat nélküli településeket fabudikkal, mocskos kútvízzel, generátorral és egyéb egzotikummal. Olykor egy-egy nagyvárostól alig 10-15 kilométerre.

Ciolacu lehet büszke a száraz adatokra, a fejlődő romániai középosztály vásárlóereje is lehet

– ez azonban nem fogja csökkenteni a hatalmas államadósságot, ami az utóbbi időben felgyűlt.

Az ország államadóssága még a koronavírus-járvány idején kezdett el megugrani, azóta se tudtuk kiverekedni magunkat belőle tisztességesen, most pedig ott tartunk, hogy az államadósság a GDP 52,4 százalékára nőtt februárban.

Az alapvető szolgáltatások biztosítása pedig igazi kaland itt a vadkeleten.

Elég csak kimozdulni kicsit a komfortzónánkból és ellátogatni valamerre, ami nem nagyváros vagy megyeszékhely: az Erdélyi Szigethegység eldugott móc falvaiba, a Duna-deltába, Moldva földcsuszamlásoktól és árvizektől szabdalt településeire, a csángó Hidegségbe, Olténiába… sorolhatnám. A romániaiak életvitelbeli különbségeiről számomra revelatív volt az Izolați în România (Elszigetelve Romániában) című, a temesvári TVR által már jó pár éve forgatott dokumentumriport-sorozat.

Azóta díjazták is a műsort, amely különös érzékenységgel mutatja be azoknak az embereknek az életét, akik évszázadokkal ezelőtti körülmények között élik mindennapjaikat egy EU-tagország területén, különböző okok miatt. Legtöbbjük idős, egészségügyi problémákkal küzdő ember, akiknek vagy már nincsenek rokonaik, vagy a leszármazottaik emigráltak külföldre. Száz lejes nyugdíjból élők. Olyanok, akik egy sziklás-erdős hegységben élnek, és létrával járnak fel házaikhoz. Ahova lóháton viszi a postás a nyugdíjat. Kihalt falvak utolsó lakói, akik mozgássérültek és egyetlen közlekedési alkalmatosságuk egy szelíd ló, egyetlen védelmük egy puska. Ahol volt iskola, de már nincs. Négy, nyolc osztály általánost végzettek, akiknek a szülei analfabéták voltak. Akiknek nincsenek fogai. És akiknek az egyetlen megtartó erejük az Úristenbe vetett hitük.

Elképesztő szakadék van ma a romániai urbánus és rurális társadalom között,

és egyszerre él a 19., 20. és 21. század egymás mellett: az archaikus életmód ötvöződik a Ceaușescu-éra mentalitásával és munkakultúrájával, valamint a jelenből táplálkozó jótékonysági szervezetekkel, segítségnyújtással, modern felszereltséggel.

Privát adakozásból, közösségi összefogásból szedik ki ezeket az embereket a szemétből, sárból, düledező otthonaikból, köttetnek be nekik áramot, szállítanak élelmet (és nem csak ünnepnapon). És ez rendkívül fontos, de sajnos kevés, mert az infrastruktúra hiánya nem privát adakozásokból és SMS-ben felajánlott egyszeri összegekből fog megoldódni.

Az Izolați în România szereplői azonban sokszor meghökkentőek kijelentéseikkel: sokuknak bőven elegendő, amijük van, nem követelnek többet, meghatódnak a segítség láttán, és hangsúlyozzák: mennyire szeretik, hogy a természet közelében élnek, ahol csend van és számukra Isten jelenléte adott. Az ember meg is hatódik – az elszigeteltségben mintha anachoréta szerzeteseket látna, akik remeteségük által keresik az üdvözülést. Idillivé alakul szemünk előtt ez az életmód a maga puritánságával, és legyűrheti annak a magánynak a látványát, amivel ezek az embertársaink nap mint nap szembesülnek.

A városi ember a csendre, „slow livingre”, kikapcsolódásra vágyik, apró panziókat, rekreációs központokat, hétvégi házakat telepít az ilyen elszigetelt helyekre – de kizárólag csak akkor, ha képes oda az alapvető szolgáltatásokat bevinni, mint amilyen a víz, az áram és/vagy a gáz, sőt, a térerő és a wi-fi. Ha ez nincs meg, oda a slow living és csend, mert a teljes kiszakítottság teljes kiszolgáltatottsággal jár, ahhoz meg valami alapvető túlélési eszközök is kellenének.

Romániában a lakosság mintegy negyede még ma sincs rácsatlakoztatva  a vízhálózatra:

a legérintettebb Moldva, ahol sokan szekerekkel és műanyag kannákkal mennek vízért több tíz kilométert a legközelebbi forrásig – és aztán két nap múlva újra. Erdélyi, Hunyad megyei falvakba a Romtelecom optikai szálas internethálózatot telepített: a hegyvidéken nincsenek rendes utak, telente annyira megnehezedik a közlekedés, hogy az embereket elvágja a társadalomtól, a kemény telek csúszóssá, jegessé, járhatatlanná teszik a meglevő ösvényeket. A faoszlopokkal kialakított internethálózat meg se maradt, mivel a szél kidöntötte őket, a 80-90 lakosú falvakban továbbra sincsen áram, az internettel pedig semmire nem mennek.

Nemrég villanybuszokat szereztek be szintén moldvai települések összekötésére, csakhogy kiderült, hogy a falvakban nincs áram… és utak se nagyon. A Recorder oknyomozó portál pedig április végén tett közzé egy negyedórás riportot arról, hogy egy Krajova melletti falu hogy esett vissza 17 évet a vízhálózati fejlesztések után. A falunak korábban a Világbank ítélt oda egy tetemes összeget a vízhálózat kialakítására, ami meg is történt, azonban a felhalmozott adósságok miatt egyszerűen el kellett zárni a csapot, így a falu lakossága csapvíz nélkül maradt. Az évtizedek óta funkcióban lévő polgármester a helyi ifjúsági szervezet vezetőjével karöltve a vállukat vonogatták és az egész közösséget hibáztatták – a polgármester az egészségi állapotára hivatkozva úgy is döntött, hogy beadja a felmondását mandátumának lejárta előtt fél évvel.

Csak épp azt nem kellett volna hozzátennie, hogy „az emberek elfelejtették az ősi, archaikus szokásokat, mint a patakban mosás, a kútvíz ivása vagy tálból szappannal mosakodás, és túlságosan hozzászoktak a modern módszerekhez”. Miután a Recorder közölte riportját, a Dolj megyei tanács csodával határos módon kifizette a felgyűlt adósságot (mivel a Vârvoru de Jos-i polgármesteri hivatal maga is adósságokban fulladozott), a lemondófélben lévő polgármesternek pedig eszébe jutott, hogy újra indul ősszel a választásokon.

Az a kérdés, hogy mi kell nekünk? Statisztikai adatok két lábbal két különböző vízből lepárologtatva, vagy valós kiegyenlítődés társadalmi szinten? Az archaikus, a csendes, a lassú mikor fordul át magányba, szegénységbe és elszigeteltségbe? A fejlődés és fejlesztések hol és mikortól válnak okafogyottakká egy helyen, mikortól és hol válnak létszükségletté?

Mikor fogjuk ki végre a szekeret a lovak elől?

Arra invitálom a kedves helyi és magyarországi olvasót, hogy jöjjön el, nézzen körül, aztán otthon is nézzen körül a háza táján – mindannyiunknak van sepregetni valónk.