A precedens véresen egyszerű: kedden este Kelemen Hunor RMDSZ-es miniszterelnök-helyettes betért az Antena 3 egyik stúdiójába, ahol többek közt arról beszélt, hogy „a helyi, a regionális, de az autonómia egyetlen formája sem károsítja a román állam egységét.”
Alig telt el pár óra, és a közismerten vérugató volt tévés agitátor, jelenleg liberális politikusbőrbe bújt szájkaratemester, Rareș Bogdan kipattant a nyilvános porondra és megeresztett egy lekezelő, ám annál kenetteljesebb Facebook-bejegyzést, amelyet bizalmas-tegezősen indít, ilyeténképpen:
„Kedves Hunor! Erdélyben, mint azt te is tudod, románok és magyarok, románok és szászok, románok és az összes kisebbség jól megértik egymást (tessék megfigyelni, hányszor használja a románok szót, ami érthető, hiszen a többségi mivoltot kívánja hangsúlyozni), együtt dolgoznak, házasodnak, gyermekeket csinálnak, fejlesztési projektekben működnek együtt, megosztják az irodákat, együtt járnak szabadságra.”
És aztán ebben az érzelgős, egyben atyáskodóan kioktató, de mondhatjuk azt is, hogy sunyi hangnemben folytatja, amely mindig is olyan jól ment neki. Hogy az erdélyiek, mármint, hogy őt magát idézzük, a románok, a románok, a románok, a magyarok, a szászok és az összes kisebbség akkor érzi magát a legjobban, ha váll váll mellett munkálkodhat. És hogy ebben az Erdélyben, ahol a románok, a románok, a románok és a többiek ilyen szépen megvannak, nem számít az etnikum. (Önök is érzékelik az aprócska ellentmondást?) Mert egy útnak nincs etnikuma. És egy hűtőgépnek sincs etnikuma. Ugye, milyen vicces pasas ez a Bogdan?
De menjünk tovább. Bogdan mesternek persze semmi baja a többiekkel. Ahol a többiek többségben vannak és a pártjuk választást nyert, hát ez már maga a tejjel-mézzel folyó autonómia-kánaán. A döntéshozás autonómiája, így nevezi mindezt az aranyszájú rétor. Na de amikor előkerül az etnikai alapú autonómia időzített bombája, akkor van egy problémánk, kedves Hunor, tér át a diszkrét fenyegetésre a derék Bogdan. Mert lám, a történelemben az ilyen autonómiáskodás csak rombolást eredményezett.
Tovább kell lépnünk, kiált fel aztán sztentori pátosszal a rétor: nekünk nem csak tolerálnunk, hanem szeretnünk kell egymást! Már ha keresztények vagyunk! Mert né, milyen bájosak a gyerekek, akik anyanyelvükön mondanak verset Románia zászlaja alatt! (Na, itt éreztük, hogy beszarunk a kínröhejtől, pedig egyáltalán nem vicces.) És van tovább is: hát milyen szép a béke és az egyetértés, nem a gyűlölet, a széthúzás, a szabotázs! (Kész, itt megállt bennünk a kés. Milyen szép, amikor egy köztudottan magyarellenes közéleti megmondókatona szájából ilyen bullshit folyik!)
És ha azt hitték, nincs lejjebb, hát tévednek. Ezt szó szerint idézzük:
„Népszerűsíteném Romániát, ha lenne rá lehetőségem (hát épp azt teszed, kedves Rareș, de mennyire!), mégpedig úgy, hogy idehívnám az embereket a világ minden sarkából, hogy lássák az etnikumok és hagyományok legnagyobb konglomerátumát: gyertek, nézzétek a fogarasiakat, dobrudzsaiakat, mócokat, székelyeket, szászokat stb., nézzétek a kezeiket, amelyek minden nyelven kenyeret készítenek és ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak!”
Mégis melyik ugyanarra az Istenre gondolsz, kedves Rareș? Bocs!
Végül még egyszer óva inti Kelemen urat és mindenkit: az állam tagadásához vezető etnikai kritériumról egyszer és mindenkorra le kell mondani.
Na, kedves Rareș, most azt üzennénk neked (ha már ilyen bizalmas-tegezős a viszony), amit akarnánk, de nem tehetjük. Nem tűrné a monitorfestéket. Úgyhogy inkább azt ajánljuk, gyere, térj be hozzánk, és imádkozz Istenhez. Például egy katolikus, református, evangélikus vagy unitárius templomban. Aztán szólj, ha sikerült felemelned a szívecskédet.