A két világháború közötti Románia városai számtalan tanúbizonyságot őriznek az akkori bordélyházakról, amikor a prostitúció olyan jelenség volt, amelyet a hatóságok nehezen tudtak kordában tartani. A helyi emlékezetben és több forrásban is számos emlék maradt fenn a bukaresti, a konstancai, a temesvári, a kolozsvári, vagy éppen a Zsil-völgyi prostitúcióról. A történetek hasonlóak egymáshoz, de minden egyedi eset a maga módján áraszt boldogtalanságot.

Vatány Bíborka, a BBTE Magyar Történeti Intézetének doktorandusza a két világháború közötti kolozsvári prostitúció recepcióját vizsgálta a kolozsvári sajtó tükrében, különös tekintettel a Keleti Újságra.

A nőtörténeti érdeklődése nem csupán a női testre és annak társadalmi megítélésére irányul, hanem arra is, hogy hogyan alakultak ezek a nézetek a történelem folyamán. A női test és a női szexualitás története elválaszthatatlan a nőtörténettől, és ez különösen igaz a prostitúcióra, amely mindig is szoros kapcsolatban állt a női szerepekkel.

A beszélgetés során érintettük a kolozsvári prostitúció történetét, a társadalmi, a kulturális, a szociális és gazdasági tényezők együttes hatását a prostitualizálódás folyamatában, valamint a jelenség aktuális vonatkozásairól is szót ejtettünk.

Honnan jött az ötlet, hogy ezzel a témával foglalkozz?

Tisztában voltam vele, hogy a legtöbb ember szemében nagyon megosztó a jelenség, amit kutatok. Én nem feltétlenül mondanám megosztónak, viszont kellőképpen merésznek kell lenni ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. A nőtörténet iránti érdeklődésem már az alapképzés idején megmutatkozott, de a mesterképzés első évében döntöttem el végérvényesen, hogy kizárólag erre a területre szeretnék koncentrálni. Ennek egyik legfontosabb aspektusa a női test és annak a társadalmi megítélése.

Ezen keresztül jutottam el a prostitúció kérdésköréhez, amely leginkább azért érdekelt, mert szerettem volna megérteni, miért és hogyan változott a prostitúció társadalmi megítélése az idők folyamán. Sajnos a társadalom tabuként kezeli, de nem kellene az legyen, mert ha valaki nőtörténettel akar foglalkozni, akkor nagyon is meg kell érteni a női testet, annak kapcsolatait, és ugyanúgy a nő és férfi közötti kapcsolatokat is, a testi kontaktusokat is beleértve.

Milyen forrásokból dolgoztál?

Kulcsfontosságú forrás volt Bokor Zsuzsa Testtörténetek című könyve, amelyben a szerző számos kolozsvári prostituált történetét dolgozza fel, részben egy orvosi napló alapján, amely betekintést nyújt a nők személyes életébe is. Emellett Juhász Zsófia Fény és árnyék között című alkotása jelentett fontos kiindulópontot.

A Keleti Újságban megjelent cikkek és az ellenzéki lapok értékes forrásokat jelentettek, míg levéltári anyagokat nem használtam, mivel a két világháború közötti időszakban a bordélyházak rendszere hivatalosan megszűnt, így kevés eredeti dokumentum maradt fenn.

Milyen megítélése volt a prostitúciónak a két világháború közötti Romániában, ahol még a playboy királyként emlegetett II. Károlynak is egy kalandornő volt a szeretője? Mekkora volumenű jelenségről beszélhetünk Kolozsvár esetében?

Ha valamit tiltanak, akkor az emberek annál inkább próbálják feszegetni annak határait. A prostitúció mindig is jelen volt és jelen lesz, lehetetlen megszabadulni tőle. A vizsgált időszak első felében a román hatóságok engedélyezték a nők prostitúcióját, és később, az 1930-as új egészségügyi törvény hatályba lépése után ugyan bezárták a bordélyházakat, de hallgatólagosan elfogadták, mint a túlélés eszközét.

Az immár illegalitásban működő bordélyokban a társadalom különböző rétegei számára különböző típusú prostituáltak álltak rendelkezésre, a gazdagabb ügyfeleket kiszolgáló kurtizánoktól a szegényebb, kevésbé látható rétegekig. A tiltás következménye az lett, amire számítani lehetett. A jelenség nem szűnt meg, mértéke még csak nem is csökkent, ráadásul a rendszeres állami egészségügyi ellenőrzések hiányában terjedni kezdtek a nemi betegségek.

Akárcsak máshol, Kolozsváron is voltak, akik a gazdagabb rétegeket szolgálták ki, és voltak, akik a nyomornegyedként elhíresült Sáncalján tevékenykedtek, mindenféle kategóriát kiszolgálva. Kolozsváron rengeteg madame volt, számos bordélyház működött az egészségügyi törvény előtt. Azt követően ezek titokban, az illegalitásban működtek tovább, mivel ezek a nők muszáj volt valamiből megéljenek.

A jelenség ugyanúgy létezett a vidéki társadalomban is, viszont abban a közegben még inkább hajlamosak voltak arra, hogy elrejtsék ezt az egészet. A nagyvárosi társadalmakban ez egy eléggé bevált szórakozási lehetőség volt a férfiak részéről.

Hol zajlott a kolozsvári prostitúció? Milyen híresebb, hírhedtebb helyekről van tudomásunk?

Említettem már a Fellegvár alatti Sáncalját, ahol a barlanglakásokban folyt a prostitúció. Itt ugye a szegényebb rétegeket ellátó nyilvánosházak működtek. Az úri közönséget kiszolgáló bordélyházak az egyetem közelében voltak.

A legismertebb kolozsvári bordélyház a Tükrös házban működött. Vannak szóbeszédek egyéb központi fekvésű nyilvánosházakról is. Például a Búza utca (Inocențiu Micu-Klein) és környéke, hiszen a mai Bulgakov kávéház épületében is nyilvánosház működött, meg a saroképületben is. Ezeket Asztalos Lajos munkája alapján Visky András segítségével próbáltam azonosítani.

Meg kell említeni az Ardeleanné-féle szalont is, ahol úrihölgyek is megfordultak. Itt találkozhatunk azzal a jelenséggel, amikor az úrinő és a prostituált útjai keresztezik egymást. Nyilván ezek olyan helyek voltak, ahol diszkréten kezelték az úri kisasszonyok, úriasszonyok és a férfiak személyazonosságát is.

Az egészségügyi törvény bevezetése után a Bocskai (Sextil Pușcariu) utcában  lakott a legtöbb prostituált. A bordélyházak megszüntetése után ki kellett költözzenek onnan, és senki nem akart kiadni lakást nekik. Ekkor módosítottak a törvényen úgy, hogy a prostituáltak bérelhették azokat a szobákat, a lakásokat, ahol addig dolgoztak, és minden ment tovább a régiben.

Milyen szociológiai jellemzőkkel írható le a kor prostituált-társadalma? Milyen tényezők vezettek a prostituálódáshoz? Kik köréből kerültek ki a prostituáltak?

Változatosság jellemezte. Voltak, akik a vidéki szegénysorból érkeztek Kolozsvárra, ahol cselédként dolgoztak. Számos cselédlány egy idő után már a testével is kiszolgálta az urát, vagy az úrnőjét, majd egyre bővült ez a kör. Sok nőt viszont nem a szegénység, a nélkülözés vitt rá a prostitúcióra, hanem lázadni próbáltak, tudatosan választva ezt az életmódot, kihasználva szépségüket és társadalmi kapcsolataikat.

Tisztában voltak mindennel, ami a női léttel, a nőiséggel jár, és ebből próbáltak megélhetést teremteni. A legtöbb ilyen nőnek mindig volt legalább egy célja, amit el akart érni, vagy éppen kitörni abból a nyomorból, amiből jött.

Ha a prostitúció recepcióját nézzük, akkor nagyon sokszor megjelenik a korabeli sajtóban és a különböző tudományos folyóiratokban, hogy a jelenséget túlnyomórészt a nyomorral asszociálják. Fontos hangsúlyozni, hogy nem feltétlenül a szegénység játszotta a főszerepet, sokan voltak, akik azért prostituálódtak, mert vonzotta őket ez az életforma, az ő saját döntésük volt.

Sok prostituált tevékenysége nem csak a testi igények kielégítésében merült ki. Sokan közülük nagyon szép, művelt, olvasott nők voltak. Abban a korban a társadalom elítélte azt, amikor valaki nagyon kihívóan öltözködött, több sminket viselt, vagy divatosabb ruhákban öltözködött. Rájuk könnyen mondták, hogy prostituáltak, közülük sokan így lázadtak az akkori normák ellen. Ezzel szemben állt a családanya szerepe.

Ezek a nagyon világinak tartott nők abszolút mindenhol megfordultak, ezért mondom azt, hogy sok esetben az úrinők is foglalkoztak prostitúcióval. Lényegében unaloműzésnek számított. Csupán azért vágtak bele, mert unalmasnak tartották, hogy folyamatosan szalonokba járjanak, vacsorapartikat adjanak, legtöbbször elhidegültek a házassági kapcsolataik.

A prostituáltak pontos számáról nincsenek adatok, mivel a tiltás után az addig hivatalosan, törvényesen működő nyilvánosházak feljegyzései, a nyilvántartások, a munkakönyvek megsemmisültek. Az állami magyar kórház női részlegén kezelték a nemi betegségben szenvedő nőket, ott vezettek nyilvántartást, de álnevek, fiktív nevek szerepelnek azokban is, mivel senki nem vállalta az identitását.

Ugyan a prostitúció a tiltás előtt is erkölcstelen tevékenységnek számított, de mivel törvényes tevékenységről volt szó, a hatóságok nyilvántartani tudták az abban dolgozók tevékenységét. Az illegalitásba vonulás után a rendőrség próbálta szabályozni a működésüket, ellenőrizni ezeket a nőket. Folyamatosan kötelezték őket, hogy hetente vegyenek részt orvosi vizsgálatokon. De mivel nem voltak pontos információik, teljes képük a tiltott bordélyházakról, azokban elkezdtek dominálni a nemi betegségek. Innen kezdve fonódik össze a szifilisszel és egyebekkel a prostitúció.

Ismertek a korabeli tarifák?

Ez ismét csak attól függött, hogy ki milyen kategóriába volt besorolható. Nyilván a pénz dominált elsősorban, különösen az alacsonyabb kategóriájú prostituáltak esetében. Ha a mai fogalmaink szerinti escortlányokat nézzük, azaz a tehetősebb korabeli kurtizánokat, ők főként ékszerek, csinos ruhák formájában várták a fizetséget.

Ez nem újkeletű dolog, visszavezethető az ókorra, amiről tudjuk, hogy egyáltalán nem tekintették erkölcstelenségnek a prostitúciót. Számos ókori feljegyzés van arról, hogy ezek a nők tanácsot adtak államférfiaknak, akik sokkal több problémát megbeszéltek a szeretőjükkel, mint a feleségükkel. A szolgáltatásokért cserébe ugyanúgy ékszerekkel, ruhákkal, utazásokkal fizettek, tehát lényegében tárgyakkal voltak elkényeztetve ezek a nők.

A Magyarországtól való elszakadást követő évek kolozsvári sajtójában is sok helyen lehet olvasni olyan budapesti kurtizánokról, akik lakást és teljes ellátást kaptak. Nagyon érdekes volt, hogy mennyire más volt a felfogása az akkori prostitúciónak, mint a mostaninak, tehát nem feltétlenül kizárólag a pénzről szólt.

A kolozsvári társadalom miként viszonyult a prostitúcióhoz?

Ha kiderült valakiről, hogy prostituált, azt különösen negatív megítélés kísérte, viszont a közvéleményt nagyon érdekelte a jelenség. Erre az egyik legjobb példa az a Keleti Újságban olvasható riport, amely egy 24 éves lány, Kürti Erzsébet öngyilkossági kísérletéről számol be.

A cikkben nagyon részletesen írnak arról, hogy szegény pára így akart megszabadulni a nyomorúságos életétől, az egész cikkben másról sincs szó, mint hogy milyen szörnyű volt a lány számára az élet, nyoma sincs annak a szándéknak, hogy megértsék, mi vitte rá ezt a lányt a prostitúcióra. Napokon keresztül tudósítottak az esetről, de csak azért, mert egy prostituált volt a középpontban.

„A mentők beszállították a klinikára, tettének okát az elviselhetetlen nyomorban jelöli meg.”

Azokról a férfiakról, akik igénybe vették ezeket a szolgáltatásokat, nem beszélt a társadalom sem negatívan, sem pozitívan. Ugyanakkor hadd említsek egy érdekes esetet. Egyik alkalommal Ardeleanné nyilvánosan publikálta az összes férfinak a nevét, aki a szalonját látogatta. Ebből borzasztó nagy felháborodás lett, a feleségek pedig nem a férjeiket hibáztatták, hanem a szalonban tevékenykedő nőket. Ez kitűnően szemlélteti azt a korabeli felfogást, ami szerint a férfit a prostituált csábította el, szó sem volt arról, hogy a férfi önszántából látogathatott el egy ilyen helyre. Tehát amilyen vehemenciával elítélte a sajtó a jelenséget, olyannyira érdekelte a közönséget, hogy kényes dolgokról olvashat, csakúgy, mint manapság.

Említesz híres kolozsvári prostituáltakat?

Az általam választott korszak nagyon forráshiányos, így nem igazán tudok neveket mondani. Mivel a korban még nagyon friss volt a trianoni trauma, a Kolozsvár és Budapest közötti kapcsolatok is elevenek voltak, ezért megemlítem itt a korszak egyik leghíresebb budapesti kurtizánját, Pilisy Rózát. Nagy rajongója volt Krúdy Gyula, de számos arisztokrata is igénybe vette a kaméliás hölgy szolgáltatásait. Pilisy 1857-ben született és 1931-ben halt meg.

Számos híres külföldi prostituáltat, kurtizánt lehetne említeni, viszont őket is csak most kezdjük el így nevezni, abban a korszakban nem feltétlenül számított prostitúciónak, amit csináltak. Vagy itt van a másik megosztó téma, Mária román királynő saját „kéjhölgyei”. Mária királynőről is tudjuk, hogy szeretőt tartott, míg II. Károly királynak is egy prostituált nő volt a szeretője.

Tehát ezek a jelenségek folyamatosan jelen voltak az életben, a társadalomban, csak mindenki másképp állt hozzá. Ugyanúgy prostitúciónak és házasságtörésnek számított akkor is, viszont diszkrétebben kezelték, mint most. Nem azt mondom, hogy jobban elfogadták, diszkrétebben kezelték, ma már ez is modernizálódott, és ma nagyon sokan azért választják ezt az utat, mert számukra kecsegtető, menő.

Mint például a mainstreammé váló Only Fans?

Hajlamosak vagyunk azt gondolni ma, hogy az akkori nők a könnyebbik utat választották, holott ez nem volt könnyű, a társadalom kirekesztette, megvetette őket. Az úrihölgyek is kívül rekedtek a társadalom bizonyos körein. Most tényleg könnyű útnak számít, hogy csinálnak két fotót és a dollárok csak úgy érkeznek, de akkoriban ez nem volt könnyű. Most egy olyan társadalomban élünk, ahol abszolút mindent elfogadunk. Ha valaki repülő szeretne lenni, akkor igen, lehet repülő, én elfogadom, de akkoriban ez nem így működött.

Tehát a hagyományos társadalmi sémák ismeretében a prostituáltak tisztában voltak azzal, hogy őket a társadalom valamilyen szinten ki fogja rekeszteni. Továbbá ezek a nők teljesen elvesztették a testük feletti kontrollt, eszközzé vált a testük. Lényegében már azelőtt megszégyenültek, és azelőtt elvesztették a saját identitásukat, hogy levetkőztek volna. Az, hogy egy prostituált akkoriban levetkőzött, számára semmit nem jelentett, ami borzasztó nehéz lelki folyamat volt.

A női kórházba még egyetemistaként került Bálint Zoltán feljegyzéseiből tudjuk, hogy ő igyekezett felmérni ezeknek a nőknek a mentális állapotát is, próbált közelebb kerülni hozzájuk, terápiás jelleggel. A húszas években tevékenykedő orvosnak elmondják a nők, hogy lelkileg milyen megterhelő, amiken átmennek. Bálint Zoltán volt az akkor létrehozott Ellenőrző Iroda vezetője, amelynek fő célja a nemi betegséggel élők felkutatása volt. Az irányításával végzett vizsgálatok során többek között 151 prostituáltként dolgozó nőt kérdeztek meg foglalkozásukról, miközben számos érdekes tényre derült fény. A kutatások alatt összegyűlt személyes iratokat Bálint Zoltán egy naplóba gyűjtötte össze.

A prostituáltak elmondják azt is neki, hogy mennyire fel kellett áldozzák azt a nőiséget, amire mi annyira vigyázunk, vagy amit annyira féltünk, vagy éppen azt a nőiességet, amit a mai világ már teljesen kiirtott a nőkből, egy női testnek már nem olyan az önbecsülése, mint a hagyományos női önbecsülés. Tehát ezek a nők nagyon sok negatív dolgot cipeltek magukkal, és aki azt mondja, hogy ez volt a könnyebbik út, az kissé meggondolatlan. Nem állítom, hogy erkölcsös és nagyon jó volt, amit csináltak, de lényeges, hogy mindennek megvan a miértje.

Ezek nagyon nehéz sorsok, pillangósorsnak nevezem, mert nagyon nehezen tudták megtalálni önmagukat a társadalomban, és csak úgy szálltak egyik helyről a másikra, de sehol nem fogadták el őket. Ha egy férfi érzelmeket táplált egy prostituált iránt, mire ment vele? Semmire. Ez ugyanúgy megvan ma is a társadalomban. Ő a szerető, ő a harmadik személy, ő az izgalmas, de ő nem kap semmit. Rengeteg mindent ad magából, tőle csak elvesznek. Ez mindenféle szempontból érvényes volt a prostitúcióra.

Milyen előfeltevésekből indultál ki a kutatásod során? Volt valami, ami meglepetésként ért?

Őszintén azt gondoltam, ha ennyire elítélte a társadalom a prostitúciót, akkor a sajtóban sem lesz ennek különösebb nyoma. Amikor a vezetőtanárom, dr. Fodor János egyetemi adjunktus javasolta, hogy a sajtóban nézzünk utána a kérdésnek, rögtön az volt a reakcióm, hogy ott semmit nem találunk. Miért írna erről az újság? De ellenkezőleg, nagyon sok érdekes történettel, aspektussal találkoztam. A 27 éves Szarkó Gizella története érintett meg a leginkább. Ő egy prostituált volt, akit holtan találtak a Bocskai utcai lakásában.

Szörnyülködve tapasztaltam, hogy oldalakon keresztül olvashatok arról, hogyan gyilkoltak meg egy prostituáltat, de nem a gyilkosság a központi téma, hanem az, hogy a lány prostituált volt és magának kereste a bajt. Nagyon meglepett ez a tálalásmód, és ismét csak feltehetjük a kérdést, hogy az ókorban, a civilizáció kezdetén, amikor nem volt felvilágosodás, modernizáció és egyebek, miért tudtak másképp állni ehhez a jelenséghez, mint a két világháború között, vagy napjainkban.

Gizella holttestét egy Todoroțiu Vasile nevezetű főtéri virsliárus találta meg, aki elmondása szerint inkasszálni ment a hölgyhöz, mivel uzsorásként is tevékenykedett. Látta, hogy nyitva a lakásajtó, bement, és észrevette, hogy a lány téli ruhában, élettelenül fekszik a földön, nyakán sál, körülötte vértócsa. Rögtön hívta a rendőrséget, akik első körben öngyilkosságra gyanakodtak, ám miután levették a sálat, látták, hogy a nő torkát elvágták.

Gizella története azért is érdekes, mert kétszer lép a prostitúció útjára. Először azért, mert Amerikába szeretett volna költözni, ezért miután összegyűjtötte a pénzt, el is utazott. Amerikából viszont kitoloncolták, a pénze elfogyott, így kénytelen volt hazatérni Kolozsvárra, ahol folytatta a prostitúciót, mert csak szegény családból érkező vidékiként csak ahhoz értett. Az egészségügyi törvény után ő is a Bocskai utcában bérelt lakást.
Alkalmi munkákat végzett, mivel a prostituáltaknak nem adtak bármilyen munkát. A női kórházban biztosítottak ugyan nekik munkát, de mindenkinek nem jutott hely.

A gyilkosságról beszámoló cikkben senkit nem foglalkoztat a holttestet megtaláló férfi személye, az egész írás arról beszél, hogy a lány mindezt magának köszönhette. A gyilkosságot senki nem akarta megoldani, a végén le is írják, hogy kevés helyszíni nyom maradt, ezért abbamaradt a nyomozás. Annak ellenére, hogy a pletykák szerint a virsliárus felesége azt mondta a szüleinek, hogy Vasile valami nőre költi az összes pénzüket, és ha megtudja, ki az illető, akkor elvágja a torkát. Ez is le van írva az újságban.
Számomra megrázó volt, hogy egy újságíró úgy beszél hosszasan egy gyilkosságról, hogy közben mindenről beszél, csak a gyilkosságról nem.

Említhetek egy másik esetet is:

„Az erdélyi magyar színészet ügyében összehívott bukaresti ankét a színházak erkölcsi és művészeti problémáinak módozatait tárgyalta, […] Janovics Jenő színigazgató, úgy szólalt fel, »Bár ne lennének. Ezek csak a prostitúció kitermelésére alkalmasak«.”

Janovics személye azért fontos szelete a kutatásomnak, mert az akkori román kormány az ő filmgyárát kérte fel a Világrém című némafilm forgatására, ami tulajdonképpen egy, a szifilisz és más nemi betegségek elleni kampányfilm volt, és hatalmas sikere volt országszerte. A bemutatókra orvosokat hívtak meg, és többek között Janovics Jenőnek a felesége, Poór Lili is szerepel ebben a filmben.

Milyen következtetésekkel, eredményekkel zárult a kutatásod?

Nem kaptam választ minden kérdésemre, viszont azt mondanám, hogy ez egy nagyon változó periódus volt. Erdélyt elszakították Magyarországtól, ami óriási váltást jelentett a kolozsvári társadalom számára. Az egészségügyi törvény hatására a prostitúciónak is teljes mértékben meg kellett változnia. Inkább arról lehetne beszélni, hogy mennyire negatív volt a prostitúció recepciója, mennyire tabuként kezelték a női testet, a női létet, a nőiességet. A dr. Hunyadi Attila egyetemi docens irányításával folyó doktori kutatásomban azt szeretném alaposabban kibontani, hogy ha tabuként kezel valamit a társadalom, mégis miért tartja annyira érdekesnek azt, hogy a legnagyobb újságok is oldalakat írnak róla, filmeket készítenek róla és ellene.

Fájdalmas kimondani, de az egyik legfontosabb következtetés számomra az, hogyha visszamegyünk az ókorba, akkor valamilyen szempontból kijelenthető, hogy egy teljesen normális társadalmat figyelhetünk meg. Szomorú, hogy az akkori társadalom sokkal modernebb gondolkodást tanúsított a jelenség, a nők, a női test kapcsán, mint a jelenkori. Ez abból is adódik, hogy minél inkább fejlődtünk, minél több tudást szerzünk, annál inkább próbálunk bezárkózni. Ami számunkra erkölcstelen, az mindenki számára legyen az. Nagyon érdekesnek tartom, hogy egy mai szemmel fejletlenebb időszakban miért tudtak normálisan, modernül gondolkodni erről.

Továbbá beszélhetünk a lélektörténetről, a társadalmi orientációról, a családon belüli hierarchiáról, hogy mi a férfi szerepe, hogy mi megengedett és mi nem. Azt gondoltam, hogy nagyon könnyű dolgom lesz, mert nem tartottam lehetségesnek, hogy a modern, felvilágosult korban ennyire bezárkózzon a társadalom ezzel a jelenséggel kapcsolatban. Fiatalságom okán is fontosnak tartottam, hogy feszegessek ilyen kérdéseket, így talán találkozhatok olyan emberekkel, vagy megismertethetem olyan emberekkel is ezt a jelenséget, akik még mindig tabuként viszonyulnak hozzá.

Félreértés ne essék, senkivel nem akarom elfogadtatni a prostitúciót, mindenki úgy vélekedik erről, ahogy jónak látja, de talán kissé hozzá tudok járulni ahhoz, hogy más szemmel nézzünk erre a jelenségre, ne tabusítsuk.

Miként vélekedsz a prostitúcióról?

Nem állítom azt, hogy ereszd el a hajamat legyen a prostitúció kérdésében. De ha valaki ezt az utat választja, mert ezt akarja választani, akkor fontos lenne, hogy megértsük a miérteket. Ennél sokkal butább dolgokat intézményesítünk, ezt is kezelhetnék eképpen, de ha mégsem, akkor is beszélni kellene róla. Ha valamiről nem beszélünk és eltemetjük, az nem jelenti, hogy az a dolog megszűnik létezni. Ellenkezőleg, oda jutunk, hogy túlburjánzik és kontrollálhatatlanná válik. Most a prostitúció működik a szomszéd lakásban, az út mellett, a hotelekben, az Onlyfansen, az interneten és egyéb helyeken. Elburjánzott, éppen azért, mert senki sem akart foglalkozni vele.

Nagyon fontosnak tartom, hogy meghallgassuk a prostituáltakat is, megismerjük a nézőpontjukat, mert mindenki a saját szemszögéből vizsgálja a kérdést, de senki nem mondja, hogy leülne beszélgetni egy prostituálttal. Meghallgatni őt, hogy miért választotta ezt az utat, mit lát ebben. Ugyanúgy, ahogy elfogadjuk a pornóiparban dolgozókat, mert őket is kezdtük elfogadni, igenis el lehet fogadni azokat a nőket, akik önmaguknak, vagy a futtatóiknak vannak kiszolgáltatva. Simán lehetne beszélgetni egy nővel, aki a Tordai úton áll éjszakánként. Ő is egy társadalmi kategóriát képvisel. Attól, hogy valaki a ranglétra alján helyezkedik el, vagy a tetején, ugyanazt a munkát végzik. Mert a nap végére mindketten azt érzik, hogy testük az egy eszköz, hogy lélekben ugyanazt a munkát végzik.

Mit gondolsz a prostitúció legalizálásáról?

A legalizálásra olyan peremterületként tekintek, ami kockázatokat hordoz. Korunk embere hajlamos arra, hogy amit szabad, azt szélsőségesen kiaknázza, teljes mértékben kihasználja. A diákjaim is kérdeznek erről, nekik azt szoktam válaszolni, hogy próbáljanak meg információkat gyűjteni ezzel kapcsolatban, ne legyenek tudatlanok. Ismerjék meg a jelenséget, beszéljenek róla, tegyék fel a kérdéseiket, de értsék meg azt is, hogy ez miért lehet rossz is annak, aki csinálja. Ne olcsó nőként tekintsenek az ebben dolgozókra, ne vegyék ki a nőt a képletből, mert őt az határozza meg.

Azt mondanám, hogy a jelenséget nem kezelni kell, nem megoldani, hanem megérteni, és megtalálni azt az arany középutat, amire rálelt az egyszerű ókori ember. Mindenki eldöntheti, hogy mit kezd az életével, ezek a nők is.
Valamint, ha sokkal több igényt fordítanánk a gyerekek szexuális felvilágosítására, arra, hogy elmondjuk a lányoknak, vigyázzanak a testükre, hogy létezik a bugyiszabály, hogy van önbecsülés, akkor lehet kevesebben választanák, hogy prostitúcióból éljenek meg.

Ehhez alapjaiban kellene megváltozzon a társadalom hozzáállása az emberi test, a szexualitás és a szexuális nevelés témáival kapcsolatban, különösen Romániában. Jelenleg a szexuális nevelés gyerekcipőben jár, és hiába próbálja a tanár az iskolában felvilágosítani a gyerekeket, ha otthon a szülők tabuként kezelik a témát és nem hajlandóak beszélni róla. A változáshoz elengedhetetlen, hogy megértsük ezeket a jelenségeket, még ha nem is fogadjuk el minden esetben, de el kell ismerni a létezésüket, hogy a társadalomban valódi előrelépés történhessen.

A címoldali fotórészlet a kolozsvári Karolina tér (Piaţa Muzeului) egyik régi épületének a padlásáról 2012-ben előkerült fotógyűjteményből származik. A felvételeket ismeretlen fényképész készítette 1900-ban, feltételezhetően egy bordélyház reklámozására. Az elsősorban kultúrtörténeti szempontból érdekes felvételek egy részét közzétette a Facebookon Edmond D. Kreibik kolozsvári fényképész.