Két bolond áprilisi lehűlés között (és a damoklészkardként örökké a fejek fölött lógó járványszigor közepette) mit tehet a városi ember, ha végre hétágra szikrázó tavaszi hétvége köszönt rá: kapja magát és kiszökik, például Kalotaszegre. Ezt tettük mi is: bejártuk Kispetri, Váralmás és Magyarsárd környékét, a fejünk búbjáig megmerítkeztünk a lassan, de biztosan áradó tavaszban. És ezeket láttuk, többek között:

Az almási várrom alatt tárt szárnyakkal fogadott a gólyapárból álló fogadóbizottság. A légáramlatokat mesterien kihasználva vitorláztak a fejünk fölött, közben persze figyeltek árgus szemekkel: minket inkább kíváncsian, a mezőt viszont zsákmányra éhesen.

A várdombra vezető erdei útra még az épp elzavart tél csupasz árnyéka vetült: a fák börtönrácsai közt alig lehetett észrevenni a mindenütt előmerészkedő friss hajtásokat.

Ha viszont az ember vette a fáradtságot és közelebb hajolt, máris lepattogzott a téli vakolat és előtűntek alóla a kikelet színei: itt például egy csinos ibolyapárna.

Erről a minden áron életben maradni akaró fáról óhatatlanul Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa jutott eszünkbe, aki romantikus tavaszi andalgása közepette fél lábbal belépett egy suvadásba, de gondolatai annyira lefoglalták, hogy úgy maradt.

Ez már a várdombnyereg: a hátunk mögött Váralmás, az orrunk előtt valahol messzebb Kispetri, jobbra a még hideget lehelő erdő, balra a várrom. Bennünk pedig apránként nő a kikeleti öröm.

Erre a találkozásra (se) vártunk: a kövek közt egy zöld béka sétált (forma) velünk szembe. Mérget ugyan nem mernénk rá venni, de leveli békának tituláljuk. Ráadásul igen előzékeny volt, ugyanis jobb mellső lábán egy hangyát fuvarozott. Hálából gyönyörű zöldjéért megsúgtuk neki, ne nagyon bóklásszon a mező felé, ahol hatalmas gólyacsőrök leselkednek rá.

A salátaboglárkát mi inkább csak csodáltuk, bár sok helyütt leszedik a fiatal leveleit (még virágzás előtt) és amint a neve mondja, salátaként fogyasztják. Sőt, a virágait is! Nem volt szívünk hozzá.

Ki ne ismerné az almási vár düledező öregtornyát? Ott silbakol a völgy fölött évszázadok óta. Sok nem maradt a várból, mióta a török felgyújtotta, még a 17. században, aztán a helybeliek elhordták a köveit istállók, udvarházak falaihoz. De ha az ember fejben összeköti a kalotaszegi várakat (Sebes, Egeres, Gyalu, Leányvár, Farkasvár, Léta, Bedecs ), csinos kis erődítményrendszert kap eredményképpen.

Ez a nappali pávaszem megpihen kicsit a kövön. Nagyobb állatokkal is találkoztunk: jött szembe őzbak (már ledörzsölt szarvakkal), ékes tollú fácánkakas, ami csak a környéken él és mozog. Persze, lencsevégre kapni őket már nehezebb, mint mesélni róluk.

Viharcsavarta, széldöntötte fatörzsön végigszaladó taplócsalád néz bele pirulva a tavaszi napba.

A titokzatos magyarsárdi templom romjai sok száz kikeletet értek meg. A hírek szerint az 1300-as években épült, egy része román stílusú, más része gótikus, nagyobb része elpusztult, kisebb része dacol az idővel. Ember ide nem jár, hacsak nem téved. Viszont a látvány mindenért kárpótol.

Az ember megáll az elhagyott istenházában, vagyis a természet közepén. A rom magához öleli a teremtett mindenséget.

Benézünk a kapun. Vagy ki? Édesmindegy. Egy szeletnyi ég, dombbal, mezővel, füvekkel, madarakkal. Élettel. Isten őrizzen meg mindannyiunkat!