Multikulturalizmus

Jelen szöveg a Dilema Vecheoldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Egy ideje bármilyen (újbóli) találkozás az európai Nyugattal találkozás a multikulturális sokszínűséggel. Nem mindenhol egyforma mértékben és ugyanolyan hatásokkal. Miközben, például, Párizsban az utca és a járókelői annyira megváltoztak, hogy a hely hagyományos szimpatizánsainak nehézséget okoz magukra ismerni az „időszerűségében”, Bécsben a dolgok sokkal barátságosabban, bátorítóbban néznek ki.

Az osztrák „tarkává válása” egy sokszínűségben koherens, mosolygósan sokszínű Európa felpezsdítő, harmonikus változatának tűnt, mely tökéletesen felkészült a „globalizáció” felé nyitásra anélkül, hogy elveszítette volna a helyi báját. Különben is, a multikulturalizmus elkerülhetetlennek tűnik. Akárcsak az ókori Róma végén, a világ tarkává válik, a nyitás, az egyaránt kockázatos és megújító asszimiláció tereként találja fel újra önmagát.

Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy a történéseket úgy kell megértenünk, hogy

elkerüljük a dogmatikus-konzervatív megkövesedéseket, de a divatos ideológiákkal való szemezgetést is.

Ebben az erőfeszítésben eszembe jutott a Tel-Avivi Tudományegyetemről érkezett Elie Barnavi professzor néhány (nagyjából tizenöt) évvel ezelőtti előadása az Új Európa Kollégiumban. Az előadó megkockáztatott egy (kecses, de határozott) támadást a „multikulturalizmus” ellen. A közönség egy része megdöbbent. A multikulturalizmus része a tabufogalmak leltárának, melyeket nem kérdőjelezhetsz meg anélkül, hogy reakciósnak, szélsőségesnek, nacionalistának és demokráciaellenesnek minősítenének.

A Barnavi úr által megfogalmazott kritikus megjegyzések annál is inkább hihetetlennek tűntek, hogy egy izraelita egyetemi oktatótól, hazája volt párizsi nagykövetétől, baloldali embertől, jóakaró embertől, világot látott embertől érkeztek. Hogyhogy?! – sóhajtott fel a hallgatóság. Nem egy totális kulturális nyitottságért kell harcolnunk? Nem a különbözőséghez való jogot kell serkentenünk és óvnunk? A saját kulturális identitás megőrzése, annak minden sajátosságával, nem része az ember elidegeníthetetlen jogainak? De igen – mondta az előadó. De

nincs funkcionális közösség előzetes szerződés nélkül, mely meghatározza az együttélés minimális, egyhangúlag elfogadott szabályait.

Bármelyik újonnan érkezettnek biztosítani kell a választási lehetőséget. Ha elfogadja az általános szabályt, akkor diszkrimináció és a sajátos színe felhígítása nélkül integrálódni fog a befogadó közösségbe. Ha nem, akkor elszigetelten, boldogtalanul és a környezetét is boldogtalanná téve fog élni.

A multikulturalizmus azt hiszi, hogy bizonyos eltérő mentalitások egyszerű egymás mellé helyezése egy közös térbe képes társadalmi szolidaritást és testvéri extázist produkálni. A tapasztalat viszont azt bizonyítja, hogy egy sor egymással nem kommunikáló gettókból álló társadalmi test egy meg nem értéssel és ellenséges érzésekkel aláaknázott társadalmi test. A mindenkire érvényes minimális szabálykészlet elve nem semmisíti meg a különbségeket, ellenkezőleg, védelmezi azokat, egymással összekapcsolja, szimfonikusan terjeszti őket. A multikulturalizmus és a rugalmas integrálódás közötti különbség a rikító tarkaság és a harmónia közötti különbség. Egy olyan társadalomban, ahol a ruhában közlekedés a szabály, nem fogadható el az emberi jogokra és a különbözőség bájára hivatkozó utcai meztelenkedés.

Rendben, de akkor mi különböztet meg bennünket az idegengyűlölőktől és a jobboldali szélsőségesektől? – kérdezi nyugtalanul a militáns multikulturalizmus. Minden! – hangzik a nyugodt elemző válasza, aki nem ijed meg a gyanakvó ítélkezéstől. A szélsőséges nacionalizmus az idegenek kitaszítását prédikálja, miközben mi a befogadásukról beszélünk. Csakhogy a befogadás előzetes tárgyalásokat és mindkét részről történő „engedményeket” feltételez oly módon, hogy a mindennapi gyakorlatban senki se zavarjon senkit. Persze, nem könnyű világos és végleges határokat meghúzni az elfogadható legszükségesebb dolgok és a sértő szabályozások között, azok között a dolgok között, melyek esetében megegyezésre lehet jutni és azok között, melyek csak az eltorzulás árán lehet alkudozni. Egyértelmű, hogy ha osztrák állampolgárságot akarsz, akkor bizonyítanod kell a nyelvtudás bizonyos szintjét, ami nélkül nem tudsz majd alkalmazkodni. Az is világos, hogy tiszteletben kell tartanod a befogadó ország törvényeit. Az már nem ennyire világos, hogy szükséges-e és (létfontosságú-e) turbánban járni egy párizsi középiskolába vagy a vegyes osztályok felszámolását követelni. Egy rakás különbség behordása ugyanabba a manézsba nagyon bonyolult kérdéseket vet fel, melyeket nem lehet politikailag korrekt szlogenekkel és konjunkturális álpolitizálással megoldani.

Hosszasabban el szerettem volna beszélgetni Barnavi úrral. Például felhívtam volna a figyelmét – és minden bizonnyal egyetértettünk volna –

a hivatásos multikulturalisták bizonyos fajta képmutatására.

Először is úgy tűnik, hogy propagandisztikus purizmusukban nem veszik észre és nem érzik magukat érintve, hogy furcsa ellentét feszül a „multikulti” ideológia és az egyre általánosabb egynyelvűség között. Mindnyájan a sokszínűség életerős gyönyörűségéről beszélünk, de azt… angolul tesszük. A repülőterek ügyfelei által mutatott ruházati gazdagság hipermultikulturális. De a hangzavar szigorúan brit. Már nincs jogunk nem tudni angolul, vagy – másképp mondva – ha azt ismerjük, akkor az összes többit hanyagolhatjuk, természetesen továbbra is multikulturalizmusról csicseregve élénken.

A képmutatás második formája még drámaibb. A multikulturalizmus előnyeiről szóló diskurzust – szinte mindig – a liberális demokrácia előnyeiről szóló diskurzus kíséri. Minden bölcs ember egyetért abban, hogy a liberális demokrácia az optimális társadalmi-politikai szervezési rendszer, a faj legintelligensebb szemfényvesztése, amikor jogokról, szabadságokról és értékekről van szó. A gond viszont az, hogy a multikulturalizmust nem alkalmazzák politikai téren is. Demokratikus Afganisztánt akarunk, demokratikus Irakot, demokratikus Zimbabwét, más szavakkal: egy homogén (demokratikus és angolul beszélő) világot, azaz a multikulturalizmus elmélete és a globális homogenizálás gyakorlata egyfajta kombinációját, a helyi történelmi hagyományok, az etnikai, vallási, stilisztikai opciók „jellegzetes színe” nélkül. Ez túlságosan „dialektikus” a mostani felfogóképességemhez képest. Még elgondolkodom majd rajta. Felvilágosításokat várok a „civil társadalomtól”.

Ui.: E vita kontextusában nem hagyhatom észrevétlenül a Brexit politikai döntésének furcsaságát. Már fiatalként is csodáltam Nagy-Britanniát. Többek között a jól adagolt konzervativizmusa és – természetesen – a humora miatt is. Most viszont azt tapasztalom, hogy Albion hirtelen úgy döntött, hogy a „forradalmi” stilisztikával, a radikális gesztikulálással, egy szomorú humorérzék-vesztés – elkerülhetetlen – hatásával kísérletezik. Nehezen érthető, hogy – a mai világ összes gonosza közül – miért pont a zsenge Európai Uniót választod „ellenfeledül”. Hogyan emelheted politikai eszmévé az elszigetelődést? Régi csodálatom szemszögéből nézve a szakítás retorikája és a túlzott hangoskodás nem illik bele a brit civilizáció hagyományos portréjába… Ez a „kísérlet” nem válik előnyére. Közép- és Kelet-Európa országai pedig, melyek éveken keresztül harcoltak azért, hogy integrálódjanak az EU-ba, nagyon nehezen tudják felfogni, hogy egy Nagy-Britannia szintű ország ennyi erőfeszítést pazarol azért, hogy leváljon arról a közösségről, amelyhez hagyományaiból fakadóan tartozik. Egyetlen vigaszunk marad: bár Anglia távozik, Shakespeare és az angol nyelv velünk marad…