Milyen Erdélyt kívánunk december 1-re?

Mi volt „botrányos” abban, amit Csoma Botond képviselő mondott a parlament ünnepi ülésén? – teszi fel a jogos kérdést Ciprian Mihali publicista, kolozsvári filozófiaprofesszor a Republica portálon megjelent írásában.

Mint arról beszámoltunk, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetőjének december 1-i ünnepi felszólalása botrányba fulladt, a sovén kirohanásairól jól ismert Șoșoacă szenátor asszony végigüvöltözte az egész beszédet, az AUR testületileg kivonult, de elhatárolódó nyilatkozatokat tett közzé a kulturális miniszter és a PSD elnöke, valamint néhány kevésbé jelentékeny politikus is, hogy a közösségi média bugyrainak kommentosztagairól ne is beszéljünk.

Mihali sorra veszi Csoma beszédének főbb passzusait, megállapítva, hogy bár a Kolozs megyei képviselő helyenként rosszul fogalmazott, túlbonyolított frázisokban beszél, az üzenetével aligha lehet vitatkozni.

Hiszen ki tagadhatná, hogy a történelemben nem mindig álltunk – románok és magyarok – a barikád ugyanazon oldalán? Vagy ki ne érthetne egyet azzal, hogy ennek ellenére a román–magyar kapcsolatok történetét nem szabad a konfliktusokra redukálni, mert az csak a folyamatos ellenségkép-képződést erősíti, és ezáltal rosszat tesz az interetnikus kapcsolatoknak?

Abban is igaza van Csomának, hogy „az erdélyi románok politikai és vallási vezetői nagyon jól tudták, hogy Erdély nemcsak román, hanem magyar, szász és zsidó is, és ez a Gyulafehérvári Nyilatkozat szövegében is tükröződött”. Igen, ez így van – írja Mihali –, és ez a kulturális többrétegűség óriási lehetőséget jelent Erdély számára.

Ennek fényében ugyan hogyan értelmezhető Lucian Romașcanu kulturális miniszter kijelentése, miszerint „Erdély történelmi értelemben a románoké, ahol valóban élnek magyarok, szászok és zsidók is”?

Mit jelenthet az, hogy „történelmi értelemben a románoké”? Hogy a magyaroké, szászoké vagy zsidóké kevésbé, mint a románoké? Hogyan lehet ezeket az arányokat kiszámolni? És az, hogy a románoké, azt jelenti, hogy a többiek csak megtűrtek itt, megengedik neki, hogy itt éljenek, de csak bizonyos feltételekkel?

– csak úgy sorjáznak a szerző kérdései.

Elképzelhető persze, hogy egyeseket a képviselő azon kijelentése zavar, hogy a Nagy Egyesülés megteremtői közül többen a kommunista börtönökben pusztultak el – hiszen a parlamentben vannak olyanok, akik az említettek fogvatartóinak leszármazottai.

A nagyromán hazafiak amiatt is sértve érezhetik magukat, hogy az RMDSZ-es politikus azt mondta, hogy „az erdélyi magyarok számára ez az esemény (december 1.) egy bizonytalansággal teli időszak kezdetét jelentette”. De ebben sincs semmi sértő: a húszas években valóban milliók ébredtek arra, hogy az országhatár egyik napról a másikra megváltozott a fejük felett – ez egy létező állapot, nem holmi tendenciózus értelmezés eredménye. Ezek a hatalmas változások az első világháború és a birodalmak összeomlásának következményei voltak, és hozzájárultak egyes diktatórikus rezsimek felemelkedéséhez és a későbbi tragédiák bekövetkeztéhez.

– szögezi le a szerző, aki szerint inkább az a szégyenletes, hogy egy kisebbség képviselőjétől még ma is afféle hűségesküt várnak el, mintha eleve gyanús lenne, mintha indulásból hazaárulót látnánk benne, akinek folyton bizonygatnia kell az ellenkezőjét.

Tűlünk, mindannyiunktól függ, hogy milyen országot építünk, zárja mondandóját Ciprian Mihali: