Miért „allergiásak” a kelet-európai országok a politikai korrektségre?

A szöveg a Libertatea oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A reneszánsz és a protestáns reformáció által elindított, majd a felvilágosodás által kiteljesített és a demokrácia kora által politikailag kifejezett nyugati modernitás (amelyet helyenként a totalitárius rezsimek által kierőszakolt utópisztikus epizódok tarkítottak) erőteljes kettősségeken nyugodott: ráció–hit, tudomány–vallás, reakció–haladás, közérdek–magánérdek, a hatalmi ágak szétválasztása, az emberi jogok, baloldal (egalitárius) és jobboldal (liberális), pártok–szakszervezetek, gondoskodó állam–egyházak, humanizmus és politechnika stb.

Néhány évszázad elteltével – mialatt megjelölte a területét – az történt, hogy

a modernitást saját komplexitása gyűrte maga alá.

A pontosan meghatározott kettősségek relativizálódtak, a megismerés különböző területei között húzódó határok átjárhatóvá váltak, a társadalmi és szakmai hierarchiákat megkérdőjelezték, egyrészt felülről lefelé – a populista pártokon keresztül –, másrészt alulról felfelé – a közösségi hálók megjelenése által. Továbbá a szilárd, emberközpontú értékeket felváltották a gyenge, folyékony, menet közben átszerkesztett értékek, a közösségi élet egyre nagyobb összezavarodottsága közepette.

A fenti átalakulások már a múlt század nyolcvanas éveitől kezdve elkezdték meghatározni a „posztmodernitást”, és a Szovjetunió 1991-es szétesése után a paradigma végének gondolatát egyre erősítette az az elképzelés, hogy a hidegháborúval együtt lezártuk az „ideológiák korszakát” és az indusztriális kort is. A modernitás „után” élni egyre inkább azt jelentette, hogy

az ember szakított kulturális gyökereivel, szokásaival, intézményeivel és (nyugati messianisztikus) attitűdjével,

hogy belépjen a rohamos technológiai változások, a bizalmatlanság és az ellentmondások korszakába.

Azt mondhatjuk, hogy berendezkedtünk abba, amit a Sztálin által likvidált egyik okos ellenfél, Lev Trockij „permanens forradalomnak” nevezett. Egy homályos időszakban élünk tehát, amely a lehetetlent ígéri, ám ugyanakkor egyre inkább megnehezíti mindennapi életünket, mind a folyamatos változáshoz való alkalmazkodás lélektani ára, mind pedig a jelenre alapozott, előre látható jövő bizonytalansága által.

A „klasszikus” Nyugaton – amely ellenállt a szovjetesítésnek – a régi szokások inerciája (a jólneveltségi kódextől a vagyonok rétegződéséig és a karrierek során számításba vehető érdemkritériumokig) jelentősebbnek tűnik, mint az EU és a NATO bővítése útján „kiterjesztett” Nyugaton.

A látszólag konzervatívabb volt kommunista blokkban élő felnőtt generációk,

amelyek átkeltek a demokratikus „tranzíció” sivatagán, nehezebben alkalmazkodtak a posztmodernitáshoz, mert jobban leterhelte és zavarta őket „az agyafúrt történelem”, mint ahogy az Európa nyugati részén élő polgári társadalmak esetében történt.

Az említett generációk már eleve átélték az erőltetett modernizáció legbrutálisabb változatát, a marxista-leninista rezsimek kezdetleges formájában. A románoknak, oroszoknak, bolgároknak, lengyeleknek, cseheknek, szlovákoknak vagy magyaroknak nem volt szükségük a woke- és eltörléskultúra-mozgalmakra, hogy tudják, mit jelent a saját nemzeti hagyományokkal való erőszakos szakítás, a radikális tagadás nevében.

A kommunista Keleten szobrokat döntöttek le, könyveket tiltottak be és „bűnös” társadalmi kategóriákat jelöltek meg, mindezt 50 évvel azelőtt, hogy az Amerikai Egyesült Államokban zajló kulturális háború – amelyet importáltak öreg kontinensünkre is – bevezette a „politikai korrektség” dogmatizmusát és a poszt-kolonialista revizionizmus jegyében újraírja a történelmet.

Épp ezen ismétlődés-érzés az oka annak, hogy

a kelet-európai nemzetek jó része nagyon ellenségesen viszonyul

az amerikai egyetemeken vagy az Európai Bizottságban tevékenykedő „liberális” elitek által felkarolt új ideológiai divatokhoz.

A nemrég még a „szocialista lágerben” fogolyként élő népek frusztrált ellenkezéssel fogadnak egy, még az 1968-as nyugati diáklázadások idején szárba szökkent programot, amely Sztálin, Mao és Fidel Castro gondolataiból merített, és amelyet Che Guevara „ikonikus” szimbóluma jellemez.

Nekik úgy tűnik, hogy ami a gondolatok nyugati piacán most történik,

nem más, mint az elméleti marxizmus restaurációja,

annak érdekében, hogy hi-tech formákban és kapitalista glazúr alatt újraindítsák a valós kommunizmust, amely alól annyi áldozat árán felszabadultak három évtizeddel ezelőtt.

Természetesnek tartom, hogy a romániai új generáció – amelytől idegen az „alkalmazott” bolsevizmus valósága – magáévá teszi a politikai korrektség programját, kritikátlanul és tele fiatalos lelkesedéssel. Tézisem viszont az, hogy a idősebbek „konzervatív” ellenállása nem annyira az oktatásbeli hiányosságokból, szellemi bénultságból és kulturális fáziseltérésből fakad, mint abból az ösztönből, hogy ne veszítsék el ismét, még az életük során az 1989-ben csodálatos módon visszanyert alapvető szabadságokat.

„Illiberalizmusként” megbélyegezni ezt az ellenállást

egyet jelent a jelenség intellektuális genézisének és társadalmi dinamikájának mellőzésével, amely baljós értetlenséghez vezet, ami az európai építkezést illeti. Ugyanakkor politikai teret nyit a lekülönbözőbb álkonzervatív, fundamentalista, xenofób és euroszkeptikus szélsőséges csoportok számára.

Jelképesen szólva, talán esély lett volna az Európa keleti és nyugati része közötti kommunikációs válság feloldására, ha történetesen az Európai Bizottság egyik volt elnöke nem leplezte volna le éppen Karl Marx szobrát Trierben, 2018-ban…