Mi hiányzik ahhoz, hogy igazán szeressük Romániát?

Jelen szöveg az Adevărul oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Legalábbis túlzásnak vagy szinte főbenjáró bűnnek számít azt a kérdést feltennünk magunknak, hogy érdemes-e Romániát szeretni. Magától értetődő, hogy szeretnünk kell. Kötelességünk. Valószínűleg százezer okot kapnánk, melyek miatt nem kellene ilyen kérdéseket feltennünk magunknak. De nagyon kevés olyat, amiért szeretnünk kellene.

Persze, a történelemre, a családra, az ősökre, az áldozatokra, a hagyományokra és a romantikus kategória más példáira való hivatkozás nagyon is érvényesnek tűnik. Csakhogy a ma élők számára egészségesebb dolog lenne konkrét, kézzel fogható példákat mondani, hogy újra hinni tudjanak abban, ami Románia lehetne.

Ám úgy hiszem, hiányzik két elem, melyek nélkül iszonyatosan nehézzé válik saját hazánk szeretete.

Ezek közül az első

az ahhoz szükséges erő hiánya, hogy tegyünk valamit.

Nem vagyunk képesek számítani vagy képviselni valamit. Hiányzik az erő valóban megváltoztatni valamit, ami nem megy. Ez nem olyan, mint amikor nem tudjuk, hogy hol a hiba, mi nem működik, mi nem tetszik. Mindnyájan tudjuk, mi nincs jól, nem kell ehhez túl bonyolult elemzés. Ennek ellenére egymás után telnek el az évek anélkül, hogy történne valami, ami jelentős és ami alapján azt hihetnéd, hogy jobban is mehetnek a dolgok.

A Colectiv-tragédia és a Hexi Pharma-ügy után azt gondolhattuk volna, alapjaiban megváltozik majd az egészségügyi rendszer. Valójában semmi sem történt. Az oktatás csődjéről szóló véget nem érő viták után azt gondolhattuk volna, hogy alapjaiban rendül meg a rendszer. És, apropó földrengés, az 1977-es után azt gondolhattuk volna, hogy ügyelni fogunk a városainkra, de íme, mégsem. Az autópályák úgy váltak nemzeti mániává, hogy egyetlen kilométernyit sem építettünk meg.

Valószínűleg mi vagyunk a világ egyedüli országa, ahol szinte egyszerre tüntetnek az igazságszolgáltatás felszabadításáért és autópályák építéséért. Ez a kétségbeesés és az erőtlenség legnyilvánvalóbb jele. Érvényes ez mindnyájunkra egyenként, az egész társadalomra, a politikai osztályra. Úgy tűnik, senki sem képes olyasmit tenni, amiben még hinni lehetne.

A második

a mélyen gyökerező hit abban, hogy semmi sem fog változni.

Abban, hogy semmi értelme fáradni bármivel. Abban, hogy semmi értelme próbálkozni. Ha nem vagyunk máris fáradtak, akkor biztosan csalódottak és kifacsartak vagyunk. Magától jön a lemondás. A még reménykedők menekülnek az országból. Különben nem is kell csodálkoznunk, amikor egy-egy Fireához hasonló politikus lekezelően azt mondja, hogy amennyiben nem tetszik, nyugodtan elmehetsz.

Ilyen körülmények között miért szeretnénk igazán Romániát? Mit kínál, hogy maradjunk? Vagy visszatérjünk? Vagy még reménykedjünk? Semmit. Csakhogy nehéz ennek bevallásához elég bátornak lenni és akkor az emlékekbe menekülünk, mert a jelen már teljesen reménytelen.

Ezért aztán

amikor azt nézzük, ami ma történik, elfog az undor.

Meg tudjuk érteni a politikai játékot, el tudjuk fogadni, hogy fontos a választási és a pártérdek. Azt is, hogy a kollégánkat szeretnénk elnöknek, kormányfőnek vagy polgármesternek. De elfogadhatatlan, ami a Parlamentnek ebben a hazug balettjében történik, mely egyszerre mímeli a demokráciát és a politikát. Lejárattuk a centenáriumot, a forradalom 30. évfordulóját, az első női miniszterelnökséget, a bizalmatlansági indítványt és valószínűleg nagyjából az összes olyan elvet és eszmét, melyek a társadalomban elviselhetővé teszik a légkört.

Így aztán nem marad más, mint maga a gyakorlat, a bátorság annak a kérdésnek a felvetéséhez, hogy miért szeretnénk még Romániát. Ez annak a legfőbb bizonyítéka, hogy még érdekel. Már maga a kérdésfelvetés is szükséges egy minimális társadalmi és mentális egészséghez. Nem másért, de a politikai propaganda még a nemzetszeretet és nemzeti büszkeség eszméjét is lejáratta.

Amíg nem tesszük fel magunknak a kérdést, hogy miért szeretnénk még ezt az országot és miként tudjuk mi megadni magunknak az örömöt, hogy szeressük, addig hamis hazafiságban és szomorú valóságban fogunk élni.