Mellesleg ma van a költészet világnapja. Itt egy remek Csukás István-vers, léleknyugtatónak!

Számtalan, szebbnél ostobább világnap van. És persze, hogy a világnapos dolgokkal nem csak a napjukon jó foglalkozni. Például, tavaszidőn (azért nem túl az elején és nem járványban) kifejezetten egészséges dolog meztelenül kertészkedni. Mert, ugye, ennek a nemes cselekvésnek is van ám világnapja, mégpedig május első szombatján.

A költészet világnapja nem ennyire egészséges. Legalábbis testi szempontból. Az elmének, léleknek viszont határozottan jót tesz. Sőt! Saját tapasztalatból mondom, napi egy vers elolvasása biztos távol tartja bárkitől a dilidokit. (Napi egy vers megírása viszont sajnos nem mindig.)

Na kérem, tekintettel arra, hogy éppen ma van a költészet világnapja, továbbá tekintettel a vázolt gyógyhatásokra, ajánlanék egy egészen kiváló verset, olvasásra, de meghallgatásra is. A nemrég elhunyt Csukás István írta, akiről szinte mindenkinek Mirr Murr, Keménykalap és Krumpliorr, Süsü, Gombóc Artúr, Pom Pom, Picur meg a többiek jutnak eszébe. Pedig hatalmas verseket írt. Tessék, itt az egyik. Jó lélekgyógyulást kívánok hozzá:

Mintha átvágnánk Tahitin

Hegy szelíd ölében lakom,

s ahogy kikönyöklök az ablakon

vagy munka közben kinézek,

bár józanságra int az ablak-négyzet,

ringok, mintha nagy hajó

fedélzetén utaznék, és hull a déli-sarki hó,

vagy éppen zöld nyár tombol odakinn,

mintha átvágnánk Tahitin,

s szemben a drótkerítés hajókorlát,

s a tetőantenna büszkén tartja a vitorlát;

lustán engedem magam s élvezem, miként

játszik velem a régi kamaszkori kép,

hogy néz s könyököl ki belőlem az a régi fiú,

a rövidnadrágos Cook kapitány, a kacsatollas Winnetou,

ő látja, persze, nem én, Tahitit s a Déli-sarkot,

az ő hajója mindig csodás kalandok felé tartott.

Nem is tudom, miért mondom el,

nem tartozunk egymásnak semmivel,

ő sosem gondolt rám, én pedig

nem törődtem vele évekig,

felnőni igyekeztem, dühödten nyújtózkodva, holott,

most már tudom, magától is nő a csont,

de azért csak tornáztam, lelkem csiholtam,

nagyon-nagyon elszánt voltam,

tömtem a fejemet, mint más a zsebét,

nem is jutott mindennap ebéd,

kerestem életem égi mását,

és még sok hasonló szamárság

volt, ami most a fülembe iázik,

s lám csak annyi idő telt, míg ipiapacsban elszámolunk százig.

Előjövök hát, az a régi bokor még reszket,

mint akit a bújócskában felfedeztek,

fölényes képet vágok, bár szorongva érzem,

hogy onnan talán figyelnek, egy levélrésen

követ a megtéveszthetetlen tekintet,

s lehámoz rólam felöltőt, öltönyt, inget,

forrón étet-itat vélem mindent, kávémat se hagyja kihűlni,

megégeti számat, miatta kezdem kerülni

a könnyed társaságot, mozdulataim, szavaim már akadoznak,

pedig hogy tudnék örülni minden heccnek, rossznak,

csatakos irhával minden pocsolyában meghemperedni,

minden disznóólban zsírosan röfögni, nevetni,

összekacsintani, összehunyorítani a többi görbe

pillantással, hiszen nem végezzük máshol, csakis egy gödörben.

Elhessenthetném, hiszen végül mindent nevetségessé tenne,

senki se kérné számon, ha elpusztítanám, nem lenne

se tárgyalás, se ítélet, nincs arra se kódex, se kőtábla,

hogy ki milyen rombolást csinál magába,

sőt inkább zavaró, sőt inkább gyanús ez a megkettőzött

távlat, élet, hogy amit a felnőtt főzött,

kiönti egy kölyök, nem örül az összekutyult ízeknek,

pedig azért most már egész jól fizetnek,

lehetetlenné tesz minden alkut, kudarccá a pályát,

ahogy makacsul összeszorítja a száját,

ez a taknyos, aki azt hiszi, hogy már mindenbe beleszólhat,

s szemtelenül kiüti a kezemből a tollat,

és ha baj van, nem segít és nem féli az istent –

Ó, maradj velem s kövess, becsaphatatlan tekintet!

És ha valaki meg akarja hallgatni a költőt, amint saját versét mondja, kattintson ide.