Nem állítom, hogy vakon és mindig követni kell a szabályokat. Ha például nincs forgalom az utcákon (és ez manapság, a pandémia közepette gyakran előfordul), nyugodtan át lehet sétálni a zebrán, ha a lámpa épp pirosat mutat. A kulcs a mindennapok észszerűségében rejlik: nem veszélyeztetünk, nem zavarunk vele senkit!

Ha viszont fennáll a lehetőség, hogy mások (vagy épp saját magunk) életét, egészségét veszélyeztetjük, például azzal, hogy pandémia idején nem viselünk maszkot egy zsúfolt utcán, esetleg éles helyzetet teremtünk, midőn laza terpeszben odatolatunk a pénztárhoz vagy izzadó utastársaink elé a buszon, maszkunkat hanyagul a karunkra akasztva, azt üzenve, hogy nekünk aztán senki nem mondja meg, mikor és hol viseljük azt a szart, na, akkor biza elég bunkón viselkedünk, azon túl, hogy az észszerűség aranyszabályának is fittyet hányunk.

Na és akkor képzeljük el, milyen überfasza gyerekek vagyunk, ha történetesen egy felelős járványkormány felelős minisztereként tesszük ugyanezt. Oké, nálunk, a mioritikus hazában talán könnyebben el tudunk ilyesmit képzelni, hiszen már számos példa volt rá. De hogy valaki ugyanabba a hülyeségfolyóba lépjen rövid idő alatt kétszer is, az antik görög filozófus, Hérakleitosz szerint is abszurdum (még Romániában is). Vagy mégsem? Itt van ez a Vlad Voiculescu, mindannyiunk kedvenc egészségügyi minisztere, aki néha egyszerűen nem tudja, milyen rendeleteket bocsát ki az általa vezetett tárca.  És aki március végén úgy sétált a parlamentben, mintha, divatos szakszóval élve, nem is lenne vírus, se vészhelyzet, se vörös zónák, se csődbe ment vállalatok, se intenzív osztályos horror.

Oké, a tisztelt úr bocsánatot kért a maszktalanságért, leperkálta a bírságot (közpénz-alapú fizetéséből), oszt lapozott. Egészen vasárnapig csak más jellegű cirkuszok gyarapították a nimbuszát. Ám ekkor egy sajtótájékoztató előtt megint csak nem akart maszkot viselni mások társaságában. Sőt, olyat mondott, amit bármely csalóneveldében, szabályszeg-óvodában tanítani kellene:

„Nehogy bejöjjön valaki és meglássa, hogy maszktalan vagyok, mikor valaki mellettem áll.”

Tetszik érteni? Ez az úr gyakorlatilag felszólítja az alárendeltjeit, lessék az ajtót és szóljanak neki, ha valaki közeleg, mert akkor ő eljátssza a szabálytisztelő állampolgárt (politikust, minisztert). Amúgy viszont szarik az alkotmányra.

Na, hát én értem, hogy a politikus, a miniszter is csak ember, aki néha félrelép, néha csal, néha lop, néha sikkaszt, néha csúszópénzt fogad el… de arra, ami itt történt, csak egy dolgot tudok mondani: ebben a kérdésben egyetértek a PSD-vel. Menjen ez az úr a szeme világába! Például életmódtrénernek. És akkor a Facebook-os videónaplójában majd jól elmondhatja, mikor mit és kit kell magasról leszarni.

A román politikai elit érzi, hogy a nép tüdejében is egyre fogy a levegő, ahogy a járványidő telik-múlik. És igyekszik is ügyesen kommunikálni a dolog kapcsán.

Itt van egy jó példa: amikor egy egészségügyi államtitkár (akinek nyilván megvannak a maga érvei) kéthetes országos karantén-csodatételről beszélt, rögtön mikrofonhoz ugrott Románia járvány-miniszterelnöke és mindenkit megnyugtatott: tessék nyugodtan hátradőlni, nem lesz csoda, legalábbis nem lakatolásos.

És akkor lássuk a kevésbé jó példát. Közeleg az ortodox húsvét és egy elsöprő ortodox többségű országban ez nem kevés körömrágást okoz az országot kormányozni próbálók körében, tekintettel az újabban fellángoló korlátozás-ellenes tüntetésekre, no meg az általános néphangulatra.

Mit tesz ilyenkor egy felelős járványkormány miniszterelnöke? Hát mit, szépen leül az íroasztalához és bepötyög egy Facebook-üzenetet, amelyben tudatja országgal-világgal, hogy ő márpedig azt ajánlja, az ortodox húsvét éjszakáján hajnali ötig lehessen az utcákon koslatni (bocsánat, templomba járni), nagypénteken legyenek este nyolcig nyitva a boltok, továbbá nyissák már meg a román tengerpartot (persze 70%-os kapacitással és az érvényes szabályok betartása mellett).

Na de mi a baj ezzel a poszttal? Sorolom:

1. Egy ország (még akkor is, ha az a neve, hogy Románia) felelős miniszterelnöke talán nem cica-, recept-, szelfi- és egyéb posztok közé kellene hajítson egy ilyen fontos bejelentést. Mert értem én, hogy a közösségi hálók irtó fontos kommunikációs felületek (az AUR nevű nackópárt például így tudott politikai nagypályára lépni), de ha nem Cîțu polgár ötletel épp a saját szakállára, akkor esetleg hivatalosabb formátumot kellett volna keresnie a bejelentésnek.

2. Cîțu polgár tehát összegereblyézte a húsvéti ötletkazlacskáját. Na ugye, milyen jó ember ez a Florin, mondhatja akárki. Igen ám, de ha jobban megnézzük, világos, hogy a felsoroltak tényleg csak ötletek, amelyeket az országos vészhelyzeti bizottságra lőcsöl Florin, a Jóember. Tehát, az üzenet lényege ez: Kedves nép, látod, én mindent megteszek, hogy nektek jobban teljen a szent ünnep. Nem az enyém lesz a felelősség, ha végül kútba esik az egész, vagy egy része. Időközben úgy lett, úgyhogy Cîțu polgár nyugodtan hátradőlhet. Ügyesen csinálta.

3. Azt már csak fél szájjal említem, hogy kicsit sértve érzem magam, vagy hopp, nem is így mondják manapság, szóval diszkriminálva érzem magam, katolikusként, magyarként, hogy az én húsvétom idején csak éjjel kettőig engedtek koslatni (templomba menni stb.) a szigorú járványőrök.

Nem tudom, emlékeznek-e még arra a kedves olvasók, amikor – közel másfél évtizede már – Eckstein-Kovács Péter RMDSZ-es és Funar Gheorghe Nagy-Románia párti szenátor közös törvénytervezetet nyújtott be a verespataki cianidos bányászat ellen. Egy magyar és egy magyarfaló román politikus egy, mindkét nemzeti közösség számára fontos ügy érdekében képes volt félretenni az etnikai és aktuálpolitikai ellentéteket és időleges tűzszünetet hirdetni.

Nem állítom, hogy az akkori eset párhuzamba állítható lenne az AUR fedőnevű diverzionista szekuspárt minapi, RMDSZ-hez való óvatos dörgölőzésével, már csak azért sem, mert a ciántechnológia-ellenes együttműködés egyéni és eseti jellegű volt.

Egyvalamit azonban határozottan állítok: a Simionék pártja által felvetett kérdés, nevezetesen az Ukrajnában élő román és magyar kisebbségiek ügye – hasonlatosan a Verespatak-témához –, nagyon is reális, sürgető probléma.

A kárpátaljai magyarok helyzete elkeserítő. A felgyorsult asszimiláció, az elvándorlás és az agresszív ukrán államnacionalista politika „együttállása” a Kárpát-medence legkiszolgáltatottabb nemzeti közösségévé tette az ottani magyarságot és már néhány évtizeden belül is kétségessé az ottani magyar etnikai-kulturális jelenlétet.

A pandémia előtti években volt alkalmam többször is testközelből szembesülni kárpátaljai nemzettársaink gondjaival, ezekről rendre, több ízben beszámoltam. A helyzet azóta alighanem csak romlott: a kettős állampolgárságra vonatkozó restrikciók, a helyi magyar közösség vezetőinek, intézményeinek hatósági vegzálása, az anyanyelvi oktatás teljes ellehetetlenítése, a represszív nyelvtörvény – a kilátások egyre borúsabbá válnak (itt egy alapos összefoglaló a fejleményekről).

Mindezek a problémák az ukrajnai románokat is sújtják, de ők, ha lehetséges, még rosszabb helyzetben vannak: mert bár számszerűen többen élnek Ukrajnában, mint a magyarok, de az anyaországuk – ellentétben a magyar állammal – teljesen magukra hagyta őket. A román állam ukrajnai románokkal (és, nem mellesleg, általában a határon túli román kisebbségi közösségekkel) kapcsolatos „politikája”, részben a román közélet egyik sarokpontjának számító oroszellenesség miatt, egyenesen szégyenletes (részletek itt).

Ha ezt a helyzetet az ördög teszi szóvá, akkor az ördögnek sajnos igazat kell adnunk.

De miért hagynánk az ördögre?

Az RMDSZ, a fősodratú román politikához hasonlóan, néhány hangzatos nyilatkozatot leszámítva alig foglalkozott a kérdéssel; és ha valaki erre azt mondja, hogy mi is kisebbségiek vagyunk, megvan a magunk baja, a (szerintem) kötelező nemzeti szolidaritás fájó hiánya mellett tájékozatlanságáról is tanúbizonyságot tesz – nem, a kárpátaljaiak sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint mi itt, Erdélyben.

És hogy mit tehetne a romániai magyar politika? Emlékeztetnék arra, hogy az RMDSZ jelenleg kormányerő, és ilyenformán valós befolyással bír Bukarest (kül)politikájára – váljon az északi és keleti határainkon túli románok és magyarok ügyének „nagykövetévé” a kormányzaton és a parlamenti többségen belül.

Szép, közös ügy, amelyben történetesen egyeznek az érdekeink a románokéival – és ez pragmatikus okokból, az erdélyi magyar politikai elit önpozicionálása szempontjából sem utolsó tényező.

Az ördög ugyanis nem alszik, és ahol „piaci rést” lát, elfoglalja. A mainstream politika érzéketlennek bizonyult a járványintézkedésektől sújtott tömegek panaszára – hát jött, felkarolta és a maga képére alakította a témát. Most ismét jelentkezik, egy másik elhanyagolt ügyben, ravaszul, mint a kígyó.

Átengedni ezt a terepet is neki: több mint bűn, hiba.

Az elmúlt több mint harminc év során már megszokhattuk azt a politikai jelenséget, amelyben a román pártok mindig az aktuális érdekükhöz igazítják az RMDSZ-hez vagy az erdélyi magyarsághoz való viszonyulásukat. Ha a szavazatszerzés, zsarolás vagy a nacionalista románok megszólítása volt a cél, akkor egy percig sem haboztak kijátszani a magyar kártyát, ha viszont akartak valamit, akkor

a „magyarok el akarják lopni Erdélyt” hozzáállást játszi könnyedséggel lecserélték a „magyar barátaink” formulára.

Hasonló műveletet láttunk már a PSD-től, a PNL-től, meg gyakorlatilag minden román párttól, és most erre az útra látszik lépni az AUR is, mely megalakulása óta az idegen- és magyar-gyűlölet soha ki nem alvó parázsából, és a focihuligánokkal megtámogatott úzvölgyi hőzöngés hajtóerejéből kalapálta össze rekord idő alatt a parlament negyedik legerősebb pártját. Újabban a járványtagadással emeli a tétet, felismerve az abban rejlő kiaknázatlan lehetőséget, hogy egyetlen román párt sem vállalta fel nyíltan egy hangos kisebbség képviseletét. Azokról van szó, akik ellenzik az oltást, nem hisznek a járványban és a maszkviselésben, vagy csak elégedetlenek a kormány járványkezelésével.

A mostani viszonyok közepette, amikor a járványhívők és járványtagadók megkülönböztetésével egy újfajta többség-kisebbség-konfiguráció alakult ki, könnyű népszerűségre szert tenni (erre gyúrt az a nagyváradi influenszer-doktornő is, aki szerint az orvosok gyilkolják a covidosokat – ez is megérne pár keresetlen szót). Mivel jelenleg

a járványtagadás sokkal többet hoz a konyhára, mint a magyarok elleni hergelés,

ráadásul a járványtagadók táborát az erdélyi magyarokkal is lehet bővíteni, így az AUR is barátságos hangnemre váltott.

Alibit is talált: az ukrajnai kisebbségek szabadságjogainak védelmét, melyben Magyarország és Románia egyformán érdekelt. Nem is olyan rég még az RMDSZ feloszlatása mellett kardoskodtak, alkotmányt módosítottak volna az etnikai alapú politikai pártok betiltásáért, most barátilag fordulnak a magyar érdekképviseleti szervezet felé, miközben Magyarország modellértékű határon túli kisebbségvédelmi politikáját ajnározzák. Az alaphangot Claudiu Târziu, az AUR szenátora adta meg, akinek a szavait érdemes szó szerint idézni.

Hirdetés

„Magyar barátainknak is van nemzeti kisebbségük Ukrajnában. Az ott élő magyaroknak vannak iskolái, gimnáziumai, magyar egyetemi katedrái, és jelentős támogatást kapnak a kulturális tevékenységeikre. A legkomolyabban gondolok arra, hogy eleget tegyek az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője megkeresésének, és lépjünk szövetségre az ukrajnai magyarok és románok jogainak és szabadságjogainak a védelmében. Van egy nyilvános párbeszédmeghívásunk egy ilyen szövetség megalakítására. Véleményem szerint példaértékű Magyarország törődése a határain túl élő magyar közösségekkel. Ez modellértékű lehet más országok számára is, akik törődnének a határaikon kívüli kisebbségeikkel.”

Részletkérdés, hogy a sorok között az olvasható ki, hogy valójában az RMDSZ kezdeményezte a párbeszédet, valószínűleg ez is csak blöff: a magyar szövetség máris jelezte, hogy

teljesen kizárt bármiféle együttműködés az AUR-ral.

Nem teszünk úgy, mintha meglepődtünk volna – a román politika csak látszólag van tele meglepetésekkel – de azt azért szögezzük le, hogy egyetlen párt sem lehet hiteles, mely kisebbségvédelmi szerepkörben tetszeleg, és pont azzal a kisességvédelmi szervezettel bratyizna, melyet korábban még eltörölt volna a romániai pártok palettájáról, ráadásul mindezt a műveletet arra használná fel, hogy szimpatizánsokat gyűjtsön a korábban nyíltan gyűlölt kisebbség tagjai közül. Ki az, aki ezt a maszlagot beveszi?

Idehaza megszoktuk már: jön valaki és azt mondja, szép lesz a jövő. Aztán jön valaki más és azt mondja, dehogy lesz szép, randa lesz. Aztán jön három másik valaki és összevesznek azon, hogy szép, randa, esetleg pepitában. Aztán jön egy következő és kijelenti, mindenkinek van némi igaza, de semmi sem biztos. Persze, azért lehet. És itt tépjük szét a képernyőt, monitort, ami a kezünk ügyében van épp. (A szerencsétlen jövő pedig közben igyekszik alakulni, a maga belső törvényei szerint, már ha hagyják.)

Na, ugyanez a helyzet a járványkezelés terén is. Elfogadom, eleddig ismeretlen vírussal akadt dolga a világnak, tehát tapogatózva, kísérletezve haladtunk előre a pandémia alatt. Ami azt is jelenti, hogy a tapogatózással, kísérletezéssel járó kockázatokat is vállaltuk (még ha nem is tetszett, még ha sokan bele is rokkantak, lelkileg, egzisztenciálisan, egészségileg). Most itt állunk a második járványtavaszban, és a tavalyival ellentétben van a tarsolyunkban mindenféle oltás, ami – tetszik, nem tetszik – valóban a legjobb válasz a virális támadásra.

De úgy tűnik, egy dolgot (minimum) továbbra sem vagyunk képesek megtanulni. Pedig ez nem csak a pandémia idején hasznos. Kábé azóta, hogy beszélni tud az ember. Konkrétan arról van szó, hogy gondolkodjunk már, mielőtt megszólalunk.

A konkrét eset az időközben megjegyezhetetlenre átkeresztelt AstraZeneca vakcina mellékhatásaira vonatkozik. Tudjuk, a csapból is ez folyik, hogy nagyon csekély számú esetben vérrögképződés jelentkezett mellékhatásként az oltás után. Ami persze, nem kismiska. De azt is jelezték a szakik, egyáltalán nem biztos, hogy az oltás okozza, másrészt nem volt több eset, mint oltás nélkül.

És akkor a minap az történt, hogy a nagy tekintélyű Európai Gyógyszerügynökség egyik szakértője odaült egy mikrofon elé és kijelentette, hogy tuti a kapcsolat az oltás és a vérrögképződés között. Igaz, azt is rögtön hozzábökte, hogy még nem tudni, pontosan mi is okozza a reakciót.

Megpróbálom elképzelni a Gyógyszerügynökség embereit a nyilatkozat láttán: hajtépés, csúnya szavak… legszívesebben altatólövedéket röpítettek volna a kotyogó szaktárs valagába. Persze, valamit tenni kellett: gyorsan kiadtak egy hivatalos közleményt, hogy hó, állj, egyáltalán nem biztos az oltás és a vérrögök intim viszonya, a vizsgálat még folyik!

De hát ez már a szokásos kommunikációs eső után köpönyeg. A hógolyó elindult lefelé a lejtőn, újabb tízezrek mondják le (fogják lemondani) az oltást, egyes országokban le is állították a használatát és…

Tényleg, senki nem képes egy picit gondolkodni, mielőtt beszélne? (Nem megyek bele a „de mi van, ha pont ez volt a cél” típusú konspiratív diskurzusba.) Ha ezeket a cirkuszokat elnézem, egyáltalán nem lepődöm meg a román járványkormány és politikai elit totális kommunikációs hangzavarán. Hiszen a román járványkormány is a piacról tájékozódik (nem mintha nem gondolkodhatnának a saját fejükkel, de hát minek, így kényelmesebb). Hátradőlök, olvasgatom Epiktétosz kézikönyvecskéjét és megpróbálok túlélni. Meg arra gondolni, hogy egy szép nap vége lesz a járványnak… és a járványkormánynak is.

Nem a mesebelire gondolok. A kincses város Emil Boc nevezetű polgármesterére. Aki a járványszigorítások előestéjén, ami épp április elsejére esett, szőrén-szálán eltűnt. Mármint a nyilvános térből.

Arra gondoltam, talán április bolondját járatja Kolozsvár népével. Aztán arra is gondoltam (bocsáss meg érte, Istenem!), megszökött a hat órai boltbezárás meg a nyolc órai kapuzárás elől. És most valamelyik zöld zónában csángál kedvére, boltba jár este nyolckor, flasztert koptat éjfél után.

De hát ez nem lehet igaz! Egy kapitány nem hagyja magára a süllyedő hajót! Főleg egy olyan kapitány, aki az utóbbi időben nagy hangon védte a legénység érdekeit. Emlékszem, pár nappal ezelőtt Boc úr még óva intette a kormányt, hogy hátrább az agarakkal, ami a megszorító intézkedéseket illeti. Korábban meg kijelentette: ő márpedig nem játszik az emberekkel, mint macska az egérrel. Ha nincs karantén, az iskolák is nyitva maradnak, pont! Sőt, a megszorítások ellen tüntetőket is védelmébe vette, amikor azt mondta, hogy nem szabad süket fülekkel viszonyulni hozzájuk, mert talán jó megoldásokkal jönnek (a sorok közt az is ott volt, hogy jobbakkal, mint maga Raed Arafat).

Szóval egy ilyen harcos városvezér, aki a járványszigor rettegett hadurával is képes szembeszállni, nem menekülhet el a bekaranténozott városból. Nem hagyhatja sorsára népét! Naponta megnéztem a helyi sajtót, no meg Boc bíró Facebook-oldalát. Az újságban síri csend. A Facebook-on pedig szombat kora délutánig a legfrissebb Boc-bejegyzés arról szólt, mennyire okos város ez a Kolozsvár. Aztán nagy-nagy csend ott is, egészen mostanig, amikor is megtudtuk a derék bírótól, hogy Kolozsvár tisztább lesz, mert mossák az utcákat. (Videóval!)

Na és akkor kedves kolozsvári bíró úr: én megértem azt, hogy a simulékony diplomatikus-fanariotikus máz alatt ön épp annyira kedveli a valódi multikulturalitást, a valódi többnyelvűséget, mint ördög a tömjénfüstöt. Azt is megértem, hogy remek dolog afféle román Csák Máté módjára uralkodni egy város fölött és ilyen értelemben fáj, ha a cséntruból (értsd, Bukarestből) leszólnak, mindegy milyen ügyben. Azt is megértem, hogy ön politikusként igyekszik pragmatikus lenni, sőt, időnként politikai állatként viselkedni (bár utóbbi nem nagyon megy önnek). Szóval, én sok mindent megértek, vagy legalábbis igyekszem.

Egy dolgot nem értek: miután akkora szájjal hadakozott a megszorítások ellen, hogy két lóláb is kilógott alóla belőle, hogy teheti meg, hogy köd-előttem-köd-utánam? Egy magát valamire tartó városgazda ilyenkor odaáll a nép elé, biztat, reményt kelt, megnyugtat, türelemre int, mutatja az irányt, kommunikál. Ez van, emberek, így esett, gyerünk, fogjunk össze, bírjuk ki együtt!

Ja, esetleg áldott húsvétot kíván az épp ünneplőknek. Akár idegennyevül is…

Aki az ön pozíciójában nem így tesz, nem városgazda. Hanem az a bizonyos mesebeli kolozsvári bíró. Aki megérett arra, hogy eltűnjön. 🙂

(Természetesen előfordulhat, hogy ön azért tűnt el, Boc úr, mert valami nagy Tettre készül. Ez esetben megkövetem önt!)

Persze megszokhattuk volna, a parlamenti képviselők munkahelyi megnyilvánulásai eddig sem a meghitt irodalmi teadélutánok hangulatát juttatták eszünkbe, de amikor már azt hittük, hogy a nívót nem lehet lejjebb süllyeszteni, megérkezett a törvényhozásba a Románok Egységéért Szövetség (AUR). Azóta minden más lett. Kocsmaibb a fíling.

Az „aranycsapat” tagjaként jutott képviselői mandátumhoz a fekete öves magyargyűlölő Dan Tanasă is, aki eddig csupán annyit tudott felmutatni, hogy a múlt héten akkora cirkuszt csapott a parlament folyosóján, mint egy részeg kocsis a falusi diszkóban, akinek kiégették az új pólóját egy cigarettával.

Az esetről mi is írtunk – Tanasă az USR-PLUS két politikusát kezdte el szidalmazta amolyan külvárosi hangnemben –, aztán ebből az lett, hogy az AUR politikusa ellen panaszt tettek, a képviselőház jogi bizottsága pedig úgy döntött, a lehető legsúlyosabb szankciót javasolja Tanasának: az írásbeli megrovást.

Persze lehet most nevetgélni, de tényleg ezt írja elő a házszabály, amelyet most az USR-sek szívesen szigorítanának, hogy a kollégákat ne lehessen csak úgy, vaddisznó módjára szidalmazni büntetlenül.

Míg a házirendet módosítják, a plasztikmaszkos „aranycsapat” tagjai tovább szájhősködhetnek két maszk- és vírustagadós tüntetés megszervezése közt, ha már egyébhez úgysem értenek. És még fizetést is kapnak érte.

(Ja, és még egy beszédes mozzanat. Ludovic Orban képviselőházi elnök a tüntetések kapcsán a napokban megjegyezte: mégis mit várunk azoktól AUR-os honatyáktól, akiknek fogalmuk sincs, hogyan kell viselkedni a parlamentben, s akik a gyűlésteremben, ülés közben szendvicseznek. Jött is azonnal az AUR-os replika George Simiontól: Orban csak ne beszéljen, míg ő a munkahelyén piálgat. Ennyit a nívóról.)

Mostanában (egész pontosan március 28-án) „ünnepeltük” a II. világháború utáni Ká-Európa talán egyetlen valóban fasisztának nevezhető országa, Csehszlovákia híres-hírhedt kisebbségirtó törvényei, a Beneš-dekrétumok megszavazásának 75. évfordulóját.

Nem sorolom hosszan az említett rendeletek „nagy eredményeit”, csak néhányat emelnék ki: a csehszlovák területeken rekedt németek és magyarok kollektív bűnösségének kikiáltása, az állampolgárságtól való megfosztás (annak minden következményével), a vagyon és a föld elkobzása, kitelepítések és kényszermunka, a magyar nyelvhasználat betiltása a közéletben, internálótáborok, pogromok, kikényszerített lakosságcsere, „vissza”szlovákosítás.

Oké, fogadjuk el, ilyen dicstelen korszakok nagyjából minden nemzet történetében előfordulnak, még az olyan „ősi” nemzetekében is, mint a (cseh)szlovák. Az már viszont kevésbé elfogadható, hogy a Csehszlovákia nevű ál-állam 1992-es felbomlása után létrejött két utódállam egyhangúlag elutasította a gyászos emlékű dekrétumok hatálytalanítását. Igaz, 2006-ban a cseh kormány fél szájjal bocsánatot kért a jogsértésekért (értsd, a magyarokat nem említették, csak a sorok között), de nagyjából ennyi. És persze volt azóta tiltakozás, levélváltás, petíció az EU-hoz, teljesen hiába. Sőt, a szlovák parlament 2007-ben megerősítette a Beneš-dekrétumokat, aztán 2009-ben (ismét) korlátozta a magyar nyelvhasználatot. A hab a tortán az a 2010-es húzás volt, amikor Magyarország megkönnyítette a külhoni magyarok állampolgárságért való folyamodását. Válaszként a derék szlovák kormány egyszerűen betiltotta a kettős állampolgárságot.

Na és akkor eltöprengek egy picit. Ugye, a kriminális dekrétumokban érdekelt, illetve azt megszenvedő országok mindegyike az Európai Unió tagállama. Amely Európai Unió olyan, de olyan érzékeny bárminemű diszkriminációra, hogy amint a legtávolabbi völgyzugolyban akár egyetlen kártékony csíra felüti a fejét, azonnal ágaskodni kezd a gyomirtóval töltött slagméretű kék alapon sárga csillagos brüsszeli farok. Legutóbb például akkora adag orgiasztikus lötty ömlött szanaszét a brüsszeli ágyékközpontból, hogy csak úgy sercent: az Unió az LMBTIQ-szabadság zónájának nyilvánította magát. (Oké, hát ez kábé pont annyit ér, mint minden falra hányt kéjnedv, de azért nagy ooh–aah-ok közepette megtörtént.)

Nos, ha már a kedves Európai Uniónak akkora antidiszkriminatív farka van, mint Kinizsi Pál kardja, nem lehetne például a Beneš-dekrétumokat is elítélni? Nem lehetne például az olyan, újabban (?) tényleg perifériára szorult, elfelejtett kisebbségi csoportokra is odafigyelni, mint az etnikaiak? Legalább az onanizáló sikolyok, lihegések, nyögések szintjén? Mert az is világos, hogy konkrét lépéseket nem fog tenni a kutya sem. Hiszen az Európai Unió pilótaszékeiben azoknak az embereknek a politikai utódai ücsörögnek, akik például a Beneš-dekrétumokat is lehetővé tették.

Már az antennákon, kábeleken ülő verebek is erről ricsajoznak: országszerte tüntetések zajlottak a felelősnek nevezett járványkormány legújabb megszorító intézkedései ellen. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a nekikeseredett emberek közt megjelentek a focihuligánok, aranyos politikusok, gengszterek, egyéb al- és félvilági figurák is, mert miért ne, ha cirkuszi lúd van, hát legyen kövér! És ha már így alakult a tüntető sors, előbb-utóbb előkerült az ősi román rigmus: Kifele a magyarokkal az országból!

Mire Klaus Iohannis, a mioritikus haza álkisebbségi államelnöke úgy érezte, abba kell hagynia a faültetési stratégiák kidolgozását és nyilatkoznia kell, mert hát ez az ország mégis az Európai Unió tagja, ő maga pedig mégis csak az európai értékek hőseinek kijáró Nagy Károly-díj tulajdonosa.

Na, hát szépen kiállt és nyilatkozott egy dörgedelmeset: elmondta, hogy tüntetések és tiltakozások bármely működő demokrácia részét képezik. De az élet és az egészség védelmét célzó intézkedések (oké, nem nagyon váltak be eddig se, de mindegy, a szándék a fontos) elleni megmozdulásokba otromba módon becsomagolt erőszak, szélsőség és idegengyűlölet, na, ez megengedheteten. Továbbá jól elítélte a gyűlöletkeltő, idegengyűlölő és antiszemita módon megnyilvánulókat.

És akkor ezen a ponton felteszem a kérdést a Nagy Károly-díjas úrnak: Domnu Présédinté, ha komolyan gondolja, amit mond, akkor saját magát is elítéli egy kicsit, ugye? Egész pontosan a tavaly májusi magyargyűlölő performansza okán. Tudja, amikor azt recsegte a mikrofonba, ország-világ színe előtt, hogy a PSD a parlament titkos irodáiban azt tervezi, hogy odaadja Erdélyt a magyaroknak. Esetleg, Du lieber Gott im Himmel, még a teljesen érdemtelenül kapott Nagy Károly-díját is odaadja az első, Cotroceni-palota előtt elrollerező gyereknek. Mert úgylehet, az ő kezében jobban áll.

Was sagen Sie dazu, Domnu Présédinté? Esetleg ezt:

Igen izgalmas esemény zajlott pénteken reggel a Románia nevű ország fővárosában. Egy szakszervezet gyakorlatilag elfoglalta a metrót. Na, gondoltam, így kezdődött a nyolcvankilences forradalom is, csak akkor a tévét foglalták el, és nem egy szakszervezet. Oké, vannak követeléseik, van egy maffia-profilú vezérük, de most nem erre akarok kitérni. A sztrájktörvény kimondja, hogy joguk van metrófoglalni, ha a hálózat egyharmadát továbbra is működtetik. Nem így történt. Tehát illegális akcióról van szó. És akkor még a rendkívüli járványhelyzetről nem is beszéltem.

Kérdés: egy civilizált nyugati demokráciában ilyenkor mi történik? A kormány intézkedik (a sokmilliós főváros fő tömegközlekedési útvonalait megbénították, csak úgy, irdatlan károkat okozva), a karhatalom fellép és valami lesz.

Ehhez képest mi történt a Románia nevű országban? A miniszterelnök felháborodott hangú Facebook-posztot írt. A közlekedési miniszter szintén. A belügyminiszter Bihar megyébe látogatott, onnan posztolt szép videót. A bukaresti prefektúra hallgat, mint a csuka. A bukaresti rendőr-főkapitányság tegnap ünnepelt (a román rendőrség 199. szülinapja volt csütörtökön), talán még másnapos, talán még fel sem ébredt.

Magyarán: egy csapatnyi ember illegálisan elfoglalja a fővárosi metrót, a felelős kormány meg a Facebook-ról szólogat be, már ha egyáltalán veszi a fáradtságot. Nem kéne dolgozni egy kicsit, kedves kormány?

Na és ugyanez a helyzet a járványkezeléssel is, pepitában. Az illetékes és felelős román vezetés minduntalan kapkod, más országokra mutogat, adott esetben durván diszkriminál (lásd Temesvár önkényes karantén-meghosszabbítását, amikor se Bukarestben, se Kolozsváron nem lett karantén), csak olyan szakértőkre figyel, mint a bezárást, lockdownt, karantént egyre fanatikusabban ismételgető Raed Arafat államtitkár (az alternatívákat kereső szakértők, mint például Răzvan Cherecheș doki, veszik a kalapjukat és odébb állnak, mert nincs kivel beszélni) és a sort hosszan folytathatnám.

Kedves kormány, nekem is volna egy ötletem, ha már… Hátra lehetne dőlni kicsit, lehetne venni egy nagy lélegzetet, aztán le lehetne vonni egyes következtetéseket. Például azt, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ha a karantén nem hozza meg a várt eredményt, akkor kérem, ne tessék úgy beszélni, mint a neokommunisták, akik azt szajkózzák, hogy a kommunizmus nem rossz, csak még sose csinálta senki jól. Mert basszus, ugyanezt csinálják önök most a karanténnal! Azt szajkózzák, hogy a karantén nem rossz, csak nem csinálták jól. És persze, az emberek is hibásak. Akiket önök akár erőszakkal is meg akarnak védeni. A maszk nélkül sétálgatók esetében milyen jól működik a rendőrség. Érdekes, egy metrófoglalásnál a Facebook-ról kiabálnak, már ha egyáltalán.

Szóval, kedves kormány, ahhoz, hogy ez a Románia nevű ország valamennyire is működjön, talán dolgozni kéne kicsit. Lassan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, és esetleg nem fölöslegesen. Persze, lehet úgy is csinálni, ahogy önök, jó román módra: valami lesz, és ha majd (talán magától) elvonul a járvány, hatalmas vállveregetések közepette kiírják a Facebook-ra, hogy: sikerült! Mi megcsináltuk!

Elég szép pályát futott be a közösségi médiafelületeken az a bejegyzés, amely a Google fordítóprogramjának állítólagos szexizmusáról és nemi sztereotípiák szerinti fordítási gyakorlatáról rántotta le a leplet. A probléma forrása az – ha ezt lehet problémának nevezni –, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek, és ez mintegy választás elé állítja az angol nyelvre fordító Nagy Algoritmust, mert a személyes névmásokat kénytelen vagy „he”-nek, vagy „she”-nek fordítani.

És hát kiderült, hogy a fordító a nemekhez kapcsolódó, általánosan elterjedt előítéletek és úgymond hagyományos szerepek szerint szelektál (de az alliterációkra sajnos nem fogékony), amikor döntéseit meghozza. A nőkhöz olyasmiket társít, mint „szép”, „kedves”, „bevásárol”, „mosogat”, a férfiakhoz pedig azt, hogy „okos”, „erős”, „politikus”, „orvos”, ésígytovább.

Az utolsók lennénk, akik szeretnék védelmükbe venni a Google-t vagy bármelyik óriás techcéget, de alighanem logikus az a következtetés, miszerint a gép a felhasználók keresési szokásai alapján társít ezt vagy azt a nemekhez.

Node ez még nagyobb gond, ugye, mert a társadalom végzetes elmaradottságát, mocsári sötétségét tükrözi nemi szerepfelfogás terén. Mert ugyan a kibontakozó diskurzus általánosságban a sztereotipizálást ítéli el, nemtől függetlenül, de a reakciók kimondva-kimondatlanul mégiscsak a nők hátrányos megkülönböztetését, a patriarchális szemlélet triumfálását olvassák ki a „teszteredményekből”.

Úgy éreztük, a kísérlet nem bontotta ki a valóság minden részletét, ezért mi is leteszteltük a fordítót, némiképp más alapállásból, eddig valamiért nem használt példamondatokkal. És persze annak tudatában, hogy ez sem AZ igazság maga.

Az eredményt nem kommentáljuk.

Ha van kommentár, csak annyi: milyen jó, hogy a magyar nyelv gendersemleges!

Avagy: az UEFA tanfolyamon oktatta ki a román futballbírókat, hogyan ne legyenek rasszisták meg kirekesztők.

Figyelem, ez a cikk egy hírt és pár kommentárt tartalmaz.

A hír:

A román 1. és 2. labdarúgó liga bírói részt vettek az UEFA által szervezett online tanfolyamon, ahol megtanították őket az európai labdarúgás értékeire, illetve arra, hogyan kell őket alkalmazni a pályán. A tanfolyamra azért került sor, mert a tavalyi év végén, a Bajnokok Ligája egyik csoportmérkőzésén (PSG kontra Basaksehir) a román Sebastian Colțescu füttymester feketének talált nevezni egy feketét. Ja, függetlenül attól, hogy maga az UEFA ítélt úgy, hogy Colțescu nem volt rasszista! Ami még nagyon fontos: a tanfolyamon részt vett – (ki)oktatóként, természetesen – az UEFA diverzitásért és inklúzióért felelős biztosa is. Értik?

1. kommentár:

Képzeljük el (eleresztve a fantáziánkat kicsit), miket taníthattak a kifinomult nyugati úriszemélyek a balkáni parasztoknak. Például, így kell figyelmeztetni a brutálisan szabálytalankodó játékost: „Kedves játékos személy, ha ugyan nem sértem az érzékenységét, esetleg megkérhetném, hogy ne rugdossa az ellenfél sporttárs személy fejét? De csak, ha nem okoz nagyobb lelki megrázkódtatást és nem valami régi, kolonialista bűnért járó büntetésről van szó, mert akkor mehet.”

Vagy: „Ha a bíró személy úgy ítéli, hogy egy fehér, felsőbbrendű labdarúgó személy szabálytalankodni AKAR egy afro-amerikai vagy afro-afrikai vagy más kisebbségi labdarúgó személlyel szemben, aki a pályán tartózkodik éppen és az ellenfél csapatában játszik, a bíró személy állítsa le a játékot és figyelmeztesse a vétkest az ártó SZÁNDÉKRÓL. Mert a civilizált világban ilyesmit nem fogadunk el.”

2. kommentár:

Emlékeznek még a Ceaușescu-diktatúra idején a vállalatoknál, iskolákban, sporklubokban, mindenütt jelenlevő hivatali szekusra? Akiről mindenki tudta, hogy ő a spicli. Ő is tudta, hogy mindenki tudja. De azért ott volt, figyelő szemét mindenkin rajta tartotta és az elhajlásokat korrigálta. Na, ez a diverzitásért és inklúzióért felelős biztos is egy ilyen hivatali szekusra emlékeztet.

3. kommentár:

Ezek után csak ismételni tudjuk a Facebook-os szlogent: #jesuisrománbíró!

Úgy tűnik, épp járványügyi szakadék mentén hasad (minimum) ketté Románia. Nem mintha az egységes, trikolór nemzetállami ideológia avarjával betakargatott szakadék nem létezne amúgy is a cséntru (központ, értsd, Bukarest és vonzáskörzete), illetve a résztu (értsd, az ország történelmi régiói, a „vidék”) között. Számtalanszor láttuk már felderengeni a tátongó rést a többé-kevésbé jól fésült felszín alatt.

Mostanság a koronavírus-járvány keni el a sminket az alig száz éve oszthatatlannak kikiáltott ország arcán. Történt a múlt szombaton, hogy a Temes megyei közegészségügyi hatóság az akkor két hete tartó temesvári (plusz négy környező település) karantén megszüntetéséről döntött, mégpedig annak ellenére, hogy a fertőzési ráta nem csökkent, sőt! És nem is logikátlanul, ugyanis ha két hét karantén nem hoz semmi eredményt, akkor elképzelhető, hogy semmi értelme ragaszkodni hozzá.

Igen ám, de Raed Arafat államtitkár vasárnap megvétózta a döntést: nem mentek sehova, marad a karantén további 72 órán keresztül! Na és innen kezdett elkenődni az a bizonyos egységes és oszthatatlan nemzetállami smink. Persze, a temesvári vezetők mérgesen csapkodták az asztalt, hogy azért az nem oké, hogy Bukarest csak úgy rátérdel a bánsági város nyakára.

Aztán jött a következő furcsaság: a hét elején Bukarestben is megugrottak a járványszámok, de alaposan. És ugye, a szabály az lett volna, hogy a fővárosban is lehúzzák a rolót. Na de nem húzták le. A fővárosi prefektus szépen előállt és megmagyarázta, miért. Egyrészt a román gazdaság 25 százaléka Bukarestben és környékén „működik”. Másrészt, azért a problémát nem szabad baltával megoldani! Tekintettel kell lenni arra is, hogy Bukarest tulajdonképpen több, mint egy város: települések konglomerátuma. És ha így számítjuk, nem is olyan rosszak azok a fránya számok.

Na de akkor máris feltehető a kérdés: Temesváron lehet baltával intézni a problémát, annak ellenére, hogy a karantén kábé annyit javított a járványhelyzeten, mint a Viagra a szívinfarktuson? Megjegyzem, a Temes megyei közegészségügyi hatóság legfrissebb, szerdai döntése szerint Temesvár további hét napig karanténban marad. Vagyis hoztak egy olyan döntést, amelyet a korábban éppen ők akartak megszüntetni, mivel értelmetlen volt. Kérdés: vajon miért? Esetleg meg akarták spórolni Arafat úr újabb önkényeskedését? Nem tudni.

Időközben más megyék vezérei is hangra kaptak: a Kolozs megyei tanácselnök szájhabzó Facebook-posztban támadt neki a bukaresti fejeseknek: lám, a cséntru szarik a regionális valóságra, páros lábbal rúg bele a résztuba! Ezért van szükség a központosítás felrobbantására, a regionalizálásra! Hagyjuk már faképnél az arrogáns déli megmondókat! (Az más kérdés, hogyan képzeli el a tanácselnök úr a regionalizálást…) Aztán Emil Boc, Kolozsvár újabban egyáltalán nem multikulti polgármestere is gyorsan előállt és biztosította a népet, hogy márpedig a kincses városban nem lesz és nem lesz és nem lesz karantén! Pedig, hahó, Kolozsváron is megugrottak a járványszámok! A törvény betűje szerint karanténnak kellene lennie.

Következtetések?

1. Ha úgy adódik, a cséntru most is, mindig is le fogja szarni a résztut. Bukarest amolyan belső gyarmatként kezeli a történelmi régiókat. Küldjék be az adót, aztán ugassanak, amíg jól esik.

2. Romániában akkora a káosz (és ez nem csak a járványidőszakra vonatkozik), hogy az ember szinte naponta belefut olyan abszurditásokba, amelyek nyomán a világ minden normális és felelős vezetője, kormánya azonnal lemondana, de persze nem teszi, mert a káoszba ez is simán belefér.

3. A Románia nevű szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzetállamnak lázálmodott kiméraországot csak valami perverz csoda tartja össze.

A cím nem ironikus, nem arra utalok vele, hogy a járványhelyzetben végül minden régió magára zárja az ajtót, és megvalósul az autonóm karanténok romániai szövetsége.

Sőt, éppen ellenkezőleg.

Úgy tűnik, a járványszigor közepette egyes helyi politikusok számára kezd felértékelődni az a regionális autonómia, amellyel nem rendelkeznek.

Jó, mégiscsak ironikus a cím.

Alin Tișe, Kolozs megye tanácselnöke indulatos Facebook-bejegyzésben állt ki a regionalizálás és decentralizálás sürgető fontossága mellett, és kelt ki Bukarest diktátumpolitikája ellen. Derék dolog ez.

A megyefőnök dühből sarjadzó regionalista fordulatát az váltotta ki, hogy a katasztrófavédelemért (ez de szép szó!) felelős belügyi államtitkár felülbírálta a Temes megyei járványügyi hatóság döntését, és továbbra is karanténba vágta a Bánság fővárosát.

„A COVID-19 elleni harc istenei, az abszolút igazság bukaresti birtokosai aberrált döntéseket erőltetnek, anélkül, hogy figyelembe vennék a helyi, társadalmi és gazdasági valóságot. Ennek az országnak sürgősen szüksége van a decentralizálásra és a regionalizálásra!”

– fakad ki Kolozs megye első számú választott politikusa.

Függetlenül attól, hogy mi a véleményünk a temesvári vesztegzárról (nekem nagyjából ez: azáltal, hogy kérlelhetetlen szigorral sújtanak le a helyi járványhelyzetet többé-kevésbé becsületesen felmérő és kommunikáló önkormányzatokra, az országos hatóságok azt üzenik, hogy kifizetődőbb elsunnyogni a valós adatokat), az efféle Bukarest-ellenes határozottság, kivált egy kolozsvári román notabilitás részéről, melengetheti az erdélyi szívet.

Mondhatnám, hogy én már csak egy kávét kérek.

Aztán, mielőtt belekortyolnék, az eltartott kisujjam megáll a levegőben.

Eszembe jut ugyanis, hogy Kolozsvár és a megye urai nem először fejelnek össze az elnyomó bukaresti központtal, legutóbb azért keltek ki a képükből, mert a kormánykoalíciós egyezkedések következtében RMDSZ-es főispánt neveztek ki a nemes vármegye élére; és mindennek megakadályozása végett nem átallottak nyíltszíni politikai zsaroláshoz, illetve a legótvarabb, Funar-ízűen uszító magyarellenes demagógiához folyamodni.

Hirtelen felrémlett előttem, milyen is lehet az a regionális autonómia, amelyet Tișéék szeretnének. Szabad Erdély, szabad Bánság, de magyarok és egyéb kisebbségi alkalmatlankodók nélkül.

Nehezen lehet elhessegetni a gyanakvást, hogy ez a harsány főváros-ellenesség valójában a vidéki liberális kiskirályok hatalmi ambícióinak zavartalan kiélését szolgálja: hadd ne üssék bele a mitikák az orrukat a mi bizniszeinkbe.

A regionalista poszt kommentelői között akadnak olyanok, akik már továbbgondolják a dolgokat, és valóságos tartományi önállóságot vizionálnak, saját kormányzóval és parlamenttel, német mintára egy szövetségi köztársaság keretein belül. Egyetértek velük.

És attól tartok, csalódniuk kell.

Félreértés ne essék, ugyanúgy hívják: Emil Boc. Csak, amolyan divatos virológiai hasonlattal élve, a jól ismert, simulékony, kellőképpen diplomatikus elöljáró sejtjei, úgy tűnik, mutációt szenvedtek. Tudjuk, fenyegetés hatására vagy stresszhelyzetben gyakran reagálnak így az élő szervezetek. Persze, nem mindegyik. Például a gerincesek sokkal ritkábban.

Csak az utóbbi járványfeszkós idők példáiból mazsolázva, ott volt a Kolozs megyei magyar prefektus kinevezésének esete, amikor is Boc mester szájából igazi vadnackó nyílvesszők röppentek a szélrózsa minden irányába.

És nem telt el azóta sok idő, máris itt az újabb stresszhelyzet, amelyre a polgármester úr megint úgy reagált, hogy neves elődje, Gheorghe Funar orcáin rögtön kivirágzottak a vérbunkó nacionalizmus lázrózsái. A téma: a Bocskai, avagy Avram Iancu tér (igen, a történelmi, magyar Főtér szánalmas román riválisa) felújítása, átrendezése. A Kolozsvár városképét az utóbbi évtizedben szétszabdaló és összerondító ingatlanburjánzást engedélyező „városgazda” egyébként meghökkentő módon azt nyilatkozta, nem tetszik neki, ahogy a tér jelenleg kinéz. Mert, mint a jóember mondá, a tér „a kétezres évek foglya”. Nem akarom elkeseríteni Boc mestert, de a tér a trianoni diktátumot követő összes román Frankenstein-elképzelés foglya, kezdve a ma sem befejezett ortodox katedrálissal, a szovjet tankkal, melynek helyére Gheorghe Funar regnálása idején a román katona bizarr emlékműve került, egészen a legfőbb és legszentebb tereptárgyig, a szintén funarióta szülemény Avram Iancu-szoborig.

A polgármester természetesen azt szeretné, amit minden elődje, olyan 1920 óta: lefőzni, vagy bár utolérni Kolozsvár főterét. Ami önmagában nem is lenne baj. Kolozsvár nagyocska város, elfér benne több tér. A román sejhajozás például simán mehetne a Bocskai téren, így megoszlana a központ közepén lakó emberek zajterrorizálása, hogy egyebet ne mondjak. Csak valahogy mindenkinek jobban tetszik a Főtér, mint az egész poszt-trianoni Románia összefércelt jellegét példásan illusztráló Avram Iancu.

Szóval eddig nincs is semmi baj. Csakhogy a vadromán mutáns váratlanul kitört a a drága jó Boc úrból. Mégpedig akkor, amikor biztosított mindenkit, hogy amíg ő a polgármester Kolozsváron, az Avram Iancu-szobor a helyén marad. És pont! Tehát hiába mondják román művészek, politikusok, építészek, egyéb szakemberek tucatjai hosszú évek óta (ja, ők hazaárulók), hogy ez a rettenetes szobor Kolozsvár egyik mélypontja, a gusztustalan ízléspriapizmus csimborasszója, és pont ugyanolyan ronda lenne, ha teszem azt, Hófehérke lenne az oszlop tetején… ez az a határ, ahol lefagy a polgármester úr trikolór szépérzéke. És sajnos kiderül, hogy a vérgőzös mutáns pont olyan fércemény, mint a Trianon utáni Románia. Innen ezt, onnan azt, tök mindegy, miért, hogyan, csak nagy legyen. És főleg: csakromán!

Halkan mondom: ahhoz, hogy ilyen szörnyűségek ne történjenek többé Kolozsváron (és máshol), először talán ezeket a mutánsokat kellene valami nagyon-nagy dózisú vakcinával beoltani: bunkóság, műveletlenség, gyűlölet, frusztráció és uszítás ellen.