Szántai János kollégánk Kolozsvári Robinsonjával sincs ez másként, csakhogy bemutatták.

A beszélgetőtársak, László Noémi és Papp Attila Zsolt, valamint a szerző maga többek között ilyen mondatokat mondtak a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében:

Helyrajzilag szűk a fókusz.

A Főtér és környéke olyannyira lakott, hogy az már egy lakatlan sziget. (Én se értem.)

Mikor hallottad először a hajókürtöt a Főtéren, mikor hömpölygött be a tenger a kolozsvári macskakövekre? (A távolban halk konfettipukkanások a lemenő nap fényében.)

A globális felmelegedés az oka. Arra nem emlékszem, hogy gyerekkoromban sirályok ordítoztak volna a Farkas utca fölött. Aztán megjelentek. Először csak télen jöttek. Végül itt ragadtak. Milyen fura: akkor itt valahol van egy tenger. (A költői vízió rövid bemutatása.)

Számomra is kő Kolozsvár. (Nem vitatkozok, Nonó.)

Meg, hogy a szerző felnőtt verset e kötet előtt utoljára 20 esztendeje jelentetett meg (Beszélyek), de annak meg már harminc éve, hogy besétált az akkor szintén a Főtéren lévő Helikon-szerkesztőségbe az első verseivel,

és akkor onnan elindult valami.

És aztán jött a próza, meg a film, meg minden, másfelé ment az érdeklődés.

Most megint vers, és ebben vastagon benne van a helikonos szerkesztők biztatása.

Minden esetre az új kötetet fel lehet írni a következő leegyszerűsített képlettel:

Főtér + Nők + Tenger.

De akkor hogy a fenébe kerülnek oda épp a lamantinok? Hát, úgy ahogy a cetek: jöttek a sirályokkal. Mert a dolgok hozzák egymást. A lamantin másik neve egyébként tengeritehén, ámbátor manátusznak is lehet őket nevezni – igaz utóbbira nem bátorítanék senkit.

A szerző belvárosi gyerek, azt ismeri, arról ír, utazni sem szeret, úgyhogy a tengernek kell Mohamedhez menni. (A hegyeknek coki – Petőfivel vagyunk!)

És a tenger jön is, mert mit lehessen csinálni.

Közben a szerző felhívja a figyelmet, hogy Diana Drăgan-Chirilă nélkül ez a könyv nem lenne ilyen szép, mert a borító és az illusztrációk az ő munkái.

Aztán megint a mondatok, amik ugyanúgy nem tudnak bemutatni egy verseskötetet, mint a korábbiak, de megütik az ember fülét:

Nagyapám kommunista volt, kapott lakást a Farkas utcában. Lakott ott egy néni is, de öngyilkos lett.

Történelem szálkásan, röviden.

Aztán egy Nonómondat: A költő, amikor lébecol, akkor dolgozik igazán! (Mindig csak a munka!)

Fel lehet persze írni hosszabban is a képletet:

kolozsváriság, identitás, nők, nyelvek, kisebbség-többség, édeskés, émelygős pusztulásillat, de a reménnyel együtt, hogy a rothadásból is születhet új. Kábé ez, csak manátuszokkal.

És, hogy mért képesek a román szeretők, meg a román irodalmár haverok még mindig meglepődni azon, hogy egy magyar fószer magyarul ír irodalmat és nem az állam nyelvén? (Költői kérdés 1.)

Szerzőmondat:

„Belső kényszer fakasztotta forrás buzgott belőlem.”

Ez így, ahogy van, mehetne is a Helikon-fejléc fölé fő idézetnek. És hímezhetnék falvédőkre vershívő kezek, ahhoz hasonló falvédőkre, amilyet egy Kolozsvártól nem is olyan távoli református templomban láttam, és amelyen a hálás szerző a következőket adta a méla olvasó tudtára:

„Az Úr az én Pásztorom. Valkai Jánosné”

Bónuszkontent kacagásilag:

A szerző (Szántai János – a szerk. megj.) egy időben „nőfogó szövegekként” hasznosította egynémely verseit. Megihlette a csaj, megírta, elküldte neki (a csajnak) Facebook-üzenetben, és úgy.

Erre írtam egy bökversikét: Nékem ez a mindenem: / A versírás a Tinderem. (Egy null ide, Szántaikám.)

Egy verseskötetet nem lehet bemutatni. Olvassa el, aki nem utálja (Szilágyi István szokta így mondani. Ő is ott volt, de nem most mondta!).