Szántai János kollégánk Kolozsvári Robinsonjával sincs ez másként, csakhogy bemutatták.
A beszélgetőtársak, László Noémi és Papp Attila Zsolt, valamint a szerző maga többek között ilyen mondatokat mondtak a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében:
Helyrajzilag szűk a fókusz.
A Főtér és környéke olyannyira lakott, hogy az már egy lakatlan sziget. (Én se értem.)
Mikor hallottad először a hajókürtöt a Főtéren, mikor hömpölygött be a tenger a kolozsvári macskakövekre? (A távolban halk konfettipukkanások a lemenő nap fényében.)
A globális felmelegedés az oka. Arra nem emlékszem, hogy gyerekkoromban sirályok ordítoztak volna a Farkas utca fölött. Aztán megjelentek. Először csak télen jöttek. Végül itt ragadtak. Milyen fura: akkor itt valahol van egy tenger. (A költői vízió rövid bemutatása.)
Számomra is kő Kolozsvár. (Nem vitatkozok, Nonó.)
Meg, hogy a szerző felnőtt verset e kötet előtt utoljára 20 esztendeje jelentetett meg (Beszélyek), de annak meg már harminc éve, hogy besétált az akkor szintén a Főtéren lévő Helikon-szerkesztőségbe az első verseivel,
és akkor onnan elindult valami.
És aztán jött a próza, meg a film, meg minden, másfelé ment az érdeklődés.
Most megint vers, és ebben vastagon benne van a helikonos szerkesztők biztatása.
Minden esetre az új kötetet fel lehet írni a következő leegyszerűsített képlettel:
Főtér + Nők + Tenger.
De akkor hogy a fenébe kerülnek oda épp a lamantinok? Hát, úgy ahogy a cetek: jöttek a sirályokkal. Mert a dolgok hozzák egymást. A lamantin másik neve egyébként tengeritehén, ámbátor manátusznak is lehet őket nevezni – igaz utóbbira nem bátorítanék senkit.
A szerző belvárosi gyerek, azt ismeri, arról ír, utazni sem szeret, úgyhogy a tengernek kell Mohamedhez menni. (A hegyeknek coki – Petőfivel vagyunk!)
És a tenger jön is, mert mit lehessen csinálni.
Közben a szerző felhívja a figyelmet, hogy Diana Drăgan-Chirilă nélkül ez a könyv nem lenne ilyen szép, mert a borító és az illusztrációk az ő munkái.
Aztán megint a mondatok, amik ugyanúgy nem tudnak bemutatni egy verseskötetet, mint a korábbiak, de megütik az ember fülét:
Nagyapám kommunista volt, kapott lakást a Farkas utcában. Lakott ott egy néni is, de öngyilkos lett.
Történelem szálkásan, röviden.
Aztán egy Nonómondat: A költő, amikor lébecol, akkor dolgozik igazán! (Mindig csak a munka!)
Fel lehet persze írni hosszabban is a képletet:
kolozsváriság, identitás, nők, nyelvek, kisebbség-többség, édeskés, émelygős pusztulásillat, de a reménnyel együtt, hogy a rothadásból is születhet új. Kábé ez, csak manátuszokkal.
És, hogy mért képesek a román szeretők, meg a román irodalmár haverok még mindig meglepődni azon, hogy egy magyar fószer magyarul ír irodalmat és nem az állam nyelvén? (Költői kérdés 1.)
Szerzőmondat:
„Belső kényszer fakasztotta forrás buzgott belőlem.”
Ez így, ahogy van, mehetne is a Helikon-fejléc fölé fő idézetnek. És hímezhetnék falvédőkre vershívő kezek, ahhoz hasonló falvédőkre, amilyet egy Kolozsvártól nem is olyan távoli református templomban láttam, és amelyen a hálás szerző a következőket adta a méla olvasó tudtára:
„Az Úr az én Pásztorom. Valkai Jánosné”
Bónuszkontent kacagásilag:
A szerző (Szántai János – a szerk. megj.) egy időben „nőfogó szövegekként” hasznosította egynémely verseit. Megihlette a csaj, megírta, elküldte neki (a csajnak) Facebook-üzenetben, és úgy.
Erre írtam egy bökversikét: Nékem ez a mindenem: / A versírás a Tinderem. (Egy null ide, Szántaikám.)
Egy verseskötetet nem lehet bemutatni. Olvassa el, aki nem utálja (Szilágyi István szokta így mondani. Ő is ott volt, de nem most mondta!).