Kinek kell Erdély?

Azt írja Vida Gábor az Ahol az ő lelke című, kitűnő – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – Trianon-regényének elején: „…bár nem feladatom választ adni a kérdésre, hogy miért történhetett ez meg, pontosabban: miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.” Meghökkentő, keserű és eléggé enigmatikus megállapítás ez, de az elmúlt száz esztendő magyar szellemi életéből nem ő az egyetlen, aki ehhez legalábbis hasonló következtetésre jutott.

Azért is jutott eszembe Vida írása, mert a Gyurgyák János által szerkesztett, illetve (újra)kiadott hármas Trianon-antológia zárókötetének utószavát a szerkesztő három mottóval, egy Széchenyivel, egy Németh Lászlóval és egy Máraival vezeti fel, és ezek közül a Németh Lászlóé így hangzik: „Iszonyú elgondolni, hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. […]

Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk.”

Elég sok töprengésre okot adó mondatok ezek, akárcsak maga a szöveg, amelynek élén állnak.

Impozáns szellemi vállalkozás a Gyurgyáké: az Osiris kiadó vezetőjeként nemcsak a sokak által ismert, de kevesek által olvasott Vérző Magyarország című antológiát adta ki újra, amelyet 1920-ban Kosztolányi Dezső szerkesztett egybe a korszak neves íróinak részvételével, „Magyarország területéért” (amit aztán kiegészítve újra kiadtak néhány évvel később); hanem összeállított egy újabb kétkötetes antológiát is, Emlékező Magyarország címmel, az elmúlt évszázad magyar íróinak, gondolkodóinak Trianon-témájú, korábban meglévő vagy felkérésre született szövegeiből. A merítés meglehetősen széles, a legkülönbözőbb szellemi-irodalmi irányzatok képviselőit megtaláljuk a szerzők között (a Kosztolányi- és a Gyurgyák-féle antológiákban egyaránt), bár – erről később – nem eléggé; az anyag mennyisége szinte áttekinthetetlen, de irodalom- és eszmetörténészek számára igazi kincsesbánya.

Gyurgyáknak az Emlékező Magyarországhoz írt, Trianon-dilemmáinkat (1. Miért történhetett ez meg? 2. Miért nem lett volna szabad megtörténnie? 3. Lehet vagy nem lehet? 4. Mit tegyünk?) boncolgató alapos utószava pedig figyelemre méltó kiindulópontként szolgálhat a centenáriumi töprengésekhez.

Ablonczy Balázs az Ismeretlen Trianon című, szintén friss könyvében eljátszik a szigorú történészi gondolkodás által történelmietlennek minősített „Mi lett volna, ha...” kérdésfelvetéssel (egyenesen külön fejezetet szentel neki), vagyis felvázolja a lehetséges alternatív forgatókönyveket. Gyurgyák ugyan a kérdést tételesen nem teszi fel, de dilemmái mögül elősejlik az erre adott válasza, amely eléggé sommás: értelmezésében az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása elkerülhetetlen volt, mivel az egyre erősödő korszellem – a nemzetté válás folyamata és az általános demokratizálódás – lehetetlenné tették a soknemzetiségű, dinasztikus monarchiák fennmaradását (egyébként Ablonczy is hajlik erre).

Én nem nagyon hiszek a történelmi szükségszerűségben, és az is látható, hogy Európában – tudom, hogy teljesen eltérő fejlődési pályák és geopolitikai lehetőségek mellett – létezik olyan államalakulat (az Egyesült Királyság), amelyre illik a soknemzetiségű monarchia definíciója, mégis túlélte ezeket a folyamatokat – ám amit Gyurgyák mond a nacionalizmus és demokratizmus mindent elsöprő együttes erejéről, az nemcsak a múlt megértése szempontjából lehet fontos, hanem a Trianon-probléma esetleges feloldásának jövőbeli lehetőségei okán is.

Már ha vannak ilyen lehetőségek; már ha kezelhető egyáltalán ez a trauma. Trianon valóban tragikus volt, nem feltétlenül a szó köznapi, pátoszos-siránkozós értelmében, hanem az eredeti jelentése szerint, élet és sors kiegyenlítetlenségét tekintve:

Magyarországra olyan mérvű büntetést mértek a győztes hatalmak, amelyet jóformán semmilyen bűnnel nem lehet kiérdemelni.

Se kiköpni, se lenyelni nem lehet – félreértés ne essék, nem csak nekünk: másként nem hoznának például olyan törvényt egy utódállamban, amely a békeszerződés állami megünneplését írja elő.

A nemzeti önrendelkezés divatos elvét (apropó nacionalizmus és demokrácia összakapcsolódása), amelyre az utódállamok retorikája részben hivatkozott, maga a rendezés tette semmissé: ha komolyan gondolták volna az önrendelkezést, akkor azt biztosítaniuk kellett volna az elcsatolt területek magyarlakta vidékei számára is. (Még akkor is, ha – és erre is Ablonczy hívja fel a figyelmet – az etnikai elv nem feltétlenül azonos az önrendelkezési elvvel: a csekély számú, háború utáni népszavazások azt bizonyították, hogy egy-egy vitás területen – például Sopronban és környékén, ahol a németajkúak jelentős része is a Magyarországhoz tartozás mellett voksolt, Ausztria ellenében – sokan nem úgy szavaztak, ahogyan az etnikai hovatartozásuk alapján „elvárható” lett volna.)

Teleki Pál híres "vörös térképe" a történelmi Magyarország etnikai összetételével

És van itt még egy probléma: az etnikai alapú területrendezés talán megnyugtató(bb) megoldás lehetett volna a Felvidék és a Délvidék (sőt: a Partium) határon túl rekedt magyar közösségei számára, de Erdély esetében semmiképpen. A történelmi Erdély, a maga etnikai sokszínűségével, ugyanúgy sajátos földrajzi-történelmi-kulturális egység (legalábbis annak számított valaha), mint amilyennek a történelmi Magyarországot szeretjük látni: az az érzésem, hogy

Erdély tartós szétszakítottsága – gondoljunk a második bécsi döntés eredményezte Erdély-(tér)képre – éppolyan traumatikus élményt jelentett volna, mint amit a teljes elvesztése jelentett.

Az a felismerés, miszerint az erdélyi embert nemcsak a nemzetiségéhez, hanem a régiójához, a lokalitásához egyaránt sajátos lojalitás fűzi, és ami a transzilvanizmusban testesült meg, derék elképzelés, de kissé megkésett volt, és bár az etnikai hovatartozáson túlmutató „erdélyi öntudat” ma is létező jelenség, az ebből adódó politikai konzekvenciák levonására láthatóan nincs tömeges igény; és attól tartok, már Kós Károlyék idejében sem nagyon volt.

Ha jól értem Gyurgyák gondolatmenetét, az önrendelkezést ő is a Trianon-trauma tompítása egyik kulcskérdésének tartja (a továbbiakban is). Nem a határmódosítás értelmében, azt vele egyetértésben én sem látom kivitelezhetőnek; hanem oly módon, hogy „talán a szomszédos államok előbb-utóbb mégiscsak belátják, szükségük van egy tisztességes kiegyezésre, és azt is meggondolják, hogy a kisebbségi magyarok nélkül ők is szegényebbek lesznek”, ezért nyitottá válnak például a politikai és kulturális autonómia iránt. Ez szép gondolat, de az utódállamok politikai elitje és közvéleménye, éppen úgy, ahogy az önkéntes terület-visszaadásra (ezt a lehetőséget is felvázolja – és elveti), úgy a kisebbségi magyarok jogainak kiterjesztésére sem mutat túlságos hajlandóságot, és túlzott jóhiszeműség azt várni, hogy ez az álláspont magától – azaz pusztán idealista vétetésű többségi belátásból – megváltozik majd; az elmúlt hetek romániai történései azt bizonyítják, hogy

a „hagyományos” magyarellenességen sem az idő, sem a koronavírus nem fog.

A szerző lelki szemei előtt a francia–német kiegyezés lebeg lehetséges követendő modellként, de mintha vonakodna számításba venni, hogy annak ára az elzászi németek nyelvi és kulturális identitásának tudatos elsorvasztása volt, a francia politikai nemzeteszme nagyobb dicsőségére. Nos, ha majd nagyjából annyi magyar él Erdélyben, mint amennyien (és amilyen állapotban) a szászok vannak jelenleg, talán még az is elképzelhető lesz egyszer, hogy egy magyar anyanyelvű és származású embert válasszanak Románia államfőjének – de ez elég keserű vigasz lenne. Gyurgyák nyilván nem erre gondol, ez világosan kiderül az okfejtéséből, hiszen a nemzeti önfeladást a magyarságra leselkedő egyik legnagyobb veszélyként nevezi meg.

A román hadsereg bevonulása Kolozsvárra, 1918. december 24-én

Adódik azonban egy másik probléma is, ha már a Trianon-kérdés kezelésének előfeltételeiről beszélünk: ahhoz, hogy bárkivel, bármelyik „szomszédos állammal” és nemzettel kiegyezzünk (ha ez egyáltalán ebben a kollektív formában lehetséges cél), és normális, kölcsönösségen alapuló együttműködést alakítsunk ki, előbb magyarokként saját magunkkal kéne egyességre jutnunk.

Nem is tudom, melyik kiegyezés a nehezebb ügy.

Tanulságos tapasztalatról számol be az antológiaszerkesztő: szerette volna összeállítását két másik tömbbel is kibővíteni, egyikben a Trianonnal kapcsolatos legnívósabb publicisztikák, másikban történészi reflexiók kaptak volna helyet, világnézeti irányultságtól, politikai elfogultságoktól függetlenül. Csakhogy akadtak olyan történész kollégái és publicista ismerősei, akik kikötötték, hogy egyes, a másik szekértáborhoz tartozó kartársaikkal nem hajlandóak egyazon kiadványban szerepelni – így, a végeredmény egyoldalúságát elkerülendő, lemondott az egészről.

Idézzük fel egy pillanatra a Vérző Magyarország antológia száz évvel ezelőtti születési körülményeit. Kosztolányinak sikerült elérnie, hogy a közös cél érdekében a legkülönfélébb irányultságú magyar írók, költők – a nyugatosoktól az ultrakonzervatívokig, Babitstól Rákosi Jenőig, Krúdytól Herczeg Ferenczig, Karinthytól Tormay Cécile-ig – együtt közöljenek írást egy antológiában, amelynek előszavát mellesleg Horthy Miklós jegyezte. Mindezt egy olyan történelmi pillanatban, amikor az ország szó szerint az összeomlás szélén állt, egy világháború, egy forradalom, kétfajta terror pusztításai után, a békeszerződés szentesítette széthullás küszöbén, miközben az ország területén idegen csapatok állomásoztak, a fővárosi pályaudvarok vagonjai pedig erdélyi, felvidéki, bácskai, bánsági menekültekkel voltak tele – ne részletezzük.

Ami Kosztolányinak akkor többé-kevésbé sikerült, bár valószínűleg nem könnyen (és persze hiányzó nevekkel), abba egy évszázad múltán, elvileg békeidőben Gyurgyáknak (részben) beletörött a bicskája – gyaníthatóan nem az ő hibájából.

Ha Erdély elvesztése vizsga volt, mint Németh László írja, és levizsgáztunk, akkor feltehetnénk a kérdést, hogy száz év alatt tanultunk-e valamit a vizsgaeredményből. És hogy egyáltalán számít-e ez ma még. Hogy számít-e, mondjuk, Erdély (nem úgy). És hogyan vizsgáznánk manapság efféle tárgyakból, legalább középiskolás fokon.

„Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.”