Az erdélyi (többségében magyar, de nem csak) épített örökség, ezen belül a kastélyok, udvarházak, kúriák nehezen levakarható lepravarokat képeznek az egységes és oszthatatlan utódállam imázsarc(ulat)án.

A történet nagy vonalakban ismerős: Trianon, Nagy-Románia, fordult a kocka, visszajárt a kölcsönkenyér. De a két világháború közötti Románia urai nem adtak padlógázt a „grófok” kifosztásának. Arra várni kellett még egy kicsit, egészen a II. világégés utánig, amikor is jöttek a drága jó kommunisták és az államosítás örve alatt gyakorlatilag elraboltak mindent, amit az említett „grófoktól” (is) még lehetett. A rekvirált épületekben többnyire árvaházakat, mezőgazdasági raktárakat, adminisztratív épületeket és elmegyógyintézeteket létesítettek.

Snitt: 1989, forradalom, fanarióta vadkapitalizmus, kisebbségi minta-utódállam. A komcsik által elrabolt birtokokért, épületekért, földekért, erdőkért 31 éve folyik a csata. Vannak jó példák, ilyen-olyan háttérrel működő kivételek (például a miklósfalvi Kálnoky-kastély, a fugadi Bánffy-kúria, a bonchidai Bánffy-birtok stb.), az épületek nagy része viszont továbbra is romlik, omlik, sok esetben már csak hírmondója a letűnt korok régi fényének.

Egy verőfényes szeptemberi vasárnapon egyetlen napra megnyitották a kolozsborsai Bánffy-kastély épületét. Az épületben 1957 és 2020 között krónikus pszichés betegek ápolására szolgáló kórház működött. Hogy miképpen, arról egy 2019-ben készült, horrorfilmbe illő videofelvétel is tanúskodik:

A román állam pár évvel ezelőtt nagy kegyesen (értsd, fogcsikorgatva) visszaszolgáltatta a kastélyt jogos tulajdonosának, a Bánffy-családnak. Ez azonban hej, nehéz örökség: ilyen esetekben a család általában egy lelakott, tönkretett, szétvert romhalmazt kap. Tessék, kezdjetek vele valamit, ja, de az adókat fizetni kell ám! Zárójeles megjegyzés: a birtok, amelyből annak idején a kastélyt (is) fenntartották, nincs már, és nem is lesz. Hiszen emberek élnek ott, akiktől egy demokratikus berendezkedésű országban nem lehet elvenni a földet, ugye. A kolozsborsai Bánffy-kastély esetében az történt, hogy az örökösök továbbadták a romot (mert az) a helyi református közösségnek. Tessék, kezdjetek ti vele valamit!

Ha már az épületet visszaszolgáltatták, a kórháznak mennie kellett. A Kolozs Megyei Tanács nagy nehezen felhúzott egy új épületet a kastélytól kőhajításnyira, verte is a mellét vele, hogy ez Románia egyetlen, közpénzből épített kórháza az utóbbi 30 évben. (Hát, mit is mondjunk, a fenti videó ismeretében.)

Na de ha már egy napra megnyitották a kastélyromot, elmentünk, megnéztük, mi van ott. Nyilván tudtuk, hogy nem lesz szívderítő látvány, és nagyjából azt is kaptuk, amire számítottunk: egy szomorú, nyomort és szenvedést árasztó épületcsontvázat.

Ahogy belépünk, jobbra, a kertben egy látszatra vidám tárgy fogad. Persze, az Isten szabad ege alatt hagyott, eredetileg festett szánkó is rohad. Hogy ki használhatta, rejtély.

Az elülső homlokzat így néz ki. Lakatlan épületnek egész jó. De ha belegondolunk, hogy két évvel ezelőtt itt még kórház működött, ahol betegeket ápoltak…

Ami a korabeli bútorzatból még megmaradt: ez a szecessziós fali szekrény a földszinti előtérben. Szépen, lelakatolva. A kórházi könyvek egy része még odabent van. Talán elfelejtették elvinni őket hurcolkodáskor.

A kiürített épületek megszokott látványa: ajtó, üres terem, ajtó, üres terem, ajtó, üres terem, ablak. Hidegrázós a kórházi kék is, amelyet nyilván nem vihettek el a falakról. No meg a pusztulás szomorú képei.

A kórháznak volt egy rendes könyvtára is. A lyuknyi helyiségben szépnek mondható (ám tér híján egészében nem fotózható) szekrénysor található. Innen elvitték a könyveket. Ami maradt: néhány feledhető emléktárgy, madártetemek, ürülék, kosz.

A földszintről az emeletre vezető lépcsők még idézik az aranyos „grófi” időket. Meg az is tény, hogy a kovácsolt vas nehezebben megy tönkre.

A vécéket nem vitték el. Érthető módon a kutyának se kellenek. A kályha előtt álló rácsos ketrec arra szolgált, hogy az ápoltak ne nyúlhassanak be a kályhába.

Az egyik emeleti rendelőben (?) álló tükör fölött ott árválkodik egy groteszk jelkép: a műtulipán élőbbnek tűnik, mint az épületben bármi.

Úgy tűnik, Jézust is itt hagyták az enyészetnek. Áldja meg az enyészetet, ha akarja.

A kastély kilátó tornya épnek tűnik, legalábbis kintről és avatatlan szemek számára. Annak idején valószínűleg szép kiáltás nyílhatott odaföntről.

Ez a művészileg talán szép kompozíció a hátsó homlokzaton arra utal, hogy a rendszerváltás utáni gazdák is tojtak az épületre és ott vezették el a csatornát, ahol épp eszükbe jutott.

A hátsó kert dísztárgyai: egy megroggyant műanyag nyugágy meg egy mobil vécé. A háló mögött a pince lejárata látszik. Romos az is, nyilván.

Ez a kép pedig a kastély (és az erdélyi épített örökség nagy részének) lehetséges jövőjét idézi. Ugye, hogy látszik az alagút vége? Az embernek eszébe jut a nótasor: „Tudod, a helyzet, az jó, de nem reménytelen…”

És akkor zárásként: hogy mihez kezd a helyi református közösség a rá szakadt nehéz örökséggel, egyelőre nagy kérdés. Az biztos, hogy sem wellness szállót, sem fesztiválhelyszínt nem lehet itt létrehozni, hiszen a szomszédban egy pszichés betegeket ellátó kórház áll. És akkor? Nos, nyugodtan bele lehet nézni az imént emlegetett alagútba. Ott a fény a végén.