Ha a Nagy-Magyarország térkép rossz, a Nagy-Románia térkép miért jó?

Márciusban történt, hogy Diana Ivanovici Șoșoacă szenátor asszony, aki annak idején az AUR párt színeiben került be a parlamentbe (és jelenleg a SOS nevű formáció elnöke), letett az asztalra egy törvénytervezetet, amelyben nem kevesebbet kér, mint a két világháború közt Romániától elcsatolt területek visszaszerzését. A román parlament értelemszerűen becsúsztatta a tervezetet egy nagyon mély fiókba. Viszont a háborúban álló Ukrajna felháborodott a dolgon, sőt, a szenátor asszony neve felkerült az ukrán állam ellenségéit listázó Mirotvorec honlapra.

Ennek kapcsán (is) közölt véleménycikket Petru Clej újságíró a G4 Media felületén. A szerző abból indul ki, hogy a Nagy-Románia térképnek, mint bármely más történelmi térképnek, van egy – ha tetszik – egyszerű, historikus jelentése, dimenziója. Viszont van egy másik üzenetük is az ilyen térképeknek: az irredentizmus. Vagyis Románia azon (burkolt vagy nem) igénye, hogy területeket igényeljen vissza a szomszédos államoktól, Bulgáriától Ukrajnától, illetve a Moldvai Köztársaságtól.

A szerző szerint Romániában létezik egy irány,

amelynek képviselői szembemennek Ukrajna háborús támogatásával,

éppen azért, mert állításuk szerint Ukrajna 1940 és 1944 között több román területet elcsatolt. Ezeket a területszerzéseket aztán az 1947-es párizsi békeszerződésben szentesítettek, így az adott régiók a Szovjetunió részévé váltak. Erre egyébként az orosz diskurzus az Ukrajna ellen indított fegyveres agresszió utáni időkben rá is játszott mondván, hogy biza, Ukrajna elcsatolt román területeket, ami a szerző szerint ki tudja, hány román fejébe ütött propagandisztikus szöget. És az nem számít, hogy az ominózus területeket tulajdonképpen nem az 1991-ben függetlenedett Ukrajna csatolta el 940-ben, majd 1944-ben, hanem maga a Szovjetunió.

Itt meg kell jegyezni, hogy Ukrajna és Románia 1997-ben aláírt egy szerződést, amelyben kölcsönösen elismerik az 1947-es párizsi békeszerződésben rögzített közös határokat. (Egyébként Magyarországgal 1996-ban született hasonló szerződés.) Nyilván elsősorban azért születtek meg ezek a szerződések, mert Románia EU- és NATO-taggá kívánt válni, viszont a területi követelések kizáró okok lettek volna a csatlakozás tekintetében.

2023-ban viszont jön szenátor asszony és kicsap az asztalra egy törvénytervezetet, mely szerint módosítani kell az 1997-es, Ukrajnával kötött szerződést oly módon, hogy Románia elcsatolja Észak-Bukovinát, a Herca-vidéket, Budzsákot (Cahul, Bolhrad, Izmajil) a történelmi Máramarost és a Kígyó-szigetet. Egyrészt teljesen világos, hogy egyetlen romániai politikus sem lesz hajlandó a törvénytervezetet megvitatni, pláne a jelenlegi helyzetben. Másrészt

van a szövegben pár ordas tévedés is:

Cahul városa nem Ukrajnához, hanem a Moldvai Köztársasághoz tartozik, a történelmi Máramaros északi része pedig sosem tartozott a Románia nevű államhoz, amely 1862-ben jött létre.

Diana Șoșoacă szenátor asszony hivatalos Facebook-oldalának borítóképe egy nagyon Nagy-Románia térkép. A szerző szerint ezzel az a baj, hogy az ilyen jellegű térképék provokatív felmutatása nem egyéb, mint irredentizmus, amely értelemszerűen feszültségeket és adott esetben diplomáciai konfliktusokat okozhat.

És akkor következik a számunkra, magyarok számára is ismerős hasonlat: a Nagy-Magyarország térkép látványa (kontextustól függetlenül, tesszük hozzá) igen könnyen vörös posztóvá válik Romániában. Na de a bibliai szólással élve: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd.” A szerző szerint a román irredentizmus semmivel sem jobb, mint a magyar vagy épp fordítva. Ráadásul veszélyes fegyver, lásd épp a tavaly februárban kirobban fegyveres konfliktust, melynek során Oroszország megtámadta Ukrajnát. A világ összes kontinensein vannak hasonló, területi konfliktusok, százával. A szerző itt tesz egy érdekes megjegyzést (amivel nem feltétlenül lehet egyetérteni): a területi konfliktusok esetében irreleváns az adott területekre jellemző etnikai összetétel, ugyanis az irredentizmus elsősorban a fennálló jogrend tagadását jelenti.

A szerző egy Samuel Johnson-idézettel zárja sorait:

„A hazafiság a gazemberek utolsó menedéke.”

A 18 századi angol író, moralista stb. nyilván nem az igazi hazafiságra gondolt, amikor a fenti, valóban csípős megjegyzést tette, hanem a melldöngető álpatriotizmusra. A szerző szerint a kortárs irredentizmus a gazemberek utolsó menedéke, amely álhazafias demagógiától bűzlik és szélsőségesen rossz esetben olyan katasztrofális vérontáshoz vezet, amely jelenleg zajlik, Románia határaitól nem is olyan távol.