A románok üres hazafiságáról és a nevetségességéről

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Mi, románok, szeretjük a cirkuszt. És a beképzeltséget. És mivel ezeket a dolgokat (szinte) bármi másnál jobban szeretjük, évezredek óta próbáljuk őket párosítani, szaporítani, „upgrade”-olni. Olvassák el figyelmesen a történelmünket és egy csomó bizonyítékot találnak majd a hamis hazafiságra. Nézzék meg Caragiale Caţavencuit, Brânzoveneşti-eit vagy Farfuridijeit! Idézzék fel a Ceauşescu-rezsim aktivistáinak idióta lendületét! Nézzék meg aztán a mostani idők veszekedéseit és bolondokházát is! Egyértelmű: sikerült nekünk!

A cirkusz és a beképzeltség remekül szaporodott a mioritikus térben,

kettejük ivadéka – a műhazafiság – pedig igazi társadalmi szörnyeteg, melyet mintha Frankenstein laboratóriumában hoztak létre. De az az igazán nagy fájdalom, hogy ez az egész bárdolatlan ízű történet nemcsak a cirkusz és beképzeltség kombinációja. A műhazafiság hosszú DNS-láncában egy csomó egyéb kromoszóma is van, melyek potenciálisan halálosak az erkölcsösségre nézve (a kromoszóma maga a DNS-molekula, annak alkotóelemei a gének – a szerk.).

Megtaláljuk benne, például, a bolsevizmus recesszív génjeit.

Hiszen – ha nem akarjuk magunkat a három évtizednyi szabadság illúziójával áltatni – a magukat most – lelkesen és képmutató módon – nevetségessé tévők egy része valójában még mindig az elvtársak felvonulásai után sóvárognak, amelyekre (legyünk realisták!) nem mindenkit vittek kényszerrel. Voltak ott olyan alakok is, akiknek ideológiai orgazmusuk volt augusztus 23-án, május 1-én vagy december 30-án (ez utóbbi december 1-e egyfajta elődje volt), ezek az emberek pedig még mindig egy kommunista restaurációban reménykednek, még akkor is, ha az csak nemzeti-szocialista lesz. Ennek bizonyítéka, hogy a román politikában továbbra is némi sikernek örvendenek az „atyuskák”.

De a kommunista nosztalgia sem számít domináns génnek. Máshol van a kutya elásva.

Az utóbbi években semmi sem körözi le a csordaszellemet.

Emberek megdöbbentő tömege rohan hamis próféták befolyása alatt fejjel a falnak. Tartalmatlan modellekről van szó, akik folyamatosan azon gondolkodnak, miként tudnak amorf alakokból álló csordákat árnyékukba vonni, akik csak utánzási szellemből tesznek gesztusokat, soha semmi sem fakad saját elméjük mélységéből.

Némiképpen az is felháborító, hogy napjaink nagy „hazafiainak” többsége – valójában virtuális fantomok – ugyanolyan híján vannak a tartalomnak, mint azok, akik követik őket és fanatikusan terjesztik az ő sekélyes „bölcselkedéseiket”. Könnyen felismerhetők, hiszen naponta könnyfakasztó banalitásokkal töltik meg a virtuális teret, de nagyon nehéz ellenük védekezni, mert bizarr kábító hatással bírnak (túl) sok ember felett.

Valójában napjaink műhazafiait óriási intellektuális és érzelmi üresség tölti ki.

Még mindig kínlódnak, hogy a virtuális rengetegből gyűjtögetett szóvirágokkal és pózokkal elrejtsék az űrt, azt remélve, hogy nem fogjuk észrevenni semmisségüket és meg tudnak süketíteni és el tudnak vakítani hazafiaskodó üvöltözésükkel és a nacionalista tűzijátékokkal. Ezért tudják az embereket annyira könnyen manipulálni a többiek, a sokkal kártékonyabb „guruk”, akik rendszeresen és kilóra adják az illúziókat, hogy az ország élén a káderek váltása simán, olajozottan menjen, a kiváltságok osztogatásánál pedig örökké a politikusok kasztja maradjon az első.

De köztünk szólva, a mély, őszinte és valódi hazafiság nem zászlók lobogtatásáról és nacionalista mondatok üvöltéséről szól. Nem a Facebook-profil háromszínű zászlóval való „upgrade”-olásáról és arról sem, hogy egy szirupos szlogent vagy egy netről csórt mozgósító GIF-et osszunk meg mindenkivel, akik a baráti listánkon szerepelnek. Nem csülkös babfőzelékről és a bunda alá húzott népviseletről.

Nem arról, hogy „milyen jók a mieink” és milyen "gonoszak a tieitek”.

De még arról sem, hogy fegyvert fogjunk-e vagy sem, mert a hazát már nagyon régóta nem rézszívvel és acél-mellkassal kell megvédeni. Az országokat és népeket ma teljesen másképpen kell „meghódítani”: jóléttel, boldog élettel, a méltányosság biztosításával. Az Ubi bene, ibi patria szólás már nem azzal az ironikus és moralizáló értelemmel rendelkezik, amivel Arisztophanész küldte nekünk az évezredeken át. A szólás saját, vitathatatlan, a határoktól megfosztott új világban teljesen természetes értelmet kapott, melyben bizonyos nyájösztönre valló fogalmakat – nép, etnikum vagy rassz – semmissé tesz a tömeges migráció óriási keverőgépe.

Nem a hazafiság megnyilvánulásának „eltörlése” mellett érvelek,

isten őrizz! Abszurd lenne. Arra akarom felhívni a figyelmet, kedves barátok, hogy napjainkban az igazi hazafiságnak kevésbé a túláradó érzelmi megnyilvánulásokról, mint inkább az erkölcsi alapértékekről kell szólnia. Több tartalomról és kevesebb formáról. Bizonyos értelemben a tízparancsolathoz van köze. Elismerem, azt szeretném, ha a csodálatos hazafias érzés többé ne cirkuszban és beképzeltségben öltene – múlékony és képmutató módon – testet, hanem egy becsületességen, munkán, tiszteleten és méltóságon alapuló állandó nemzeti ébredés lenne.

A (talán szubjektív és minden bizonnyal naiv) véleményem szerint akkor vagyunk igazán hazafiak, amikor nem lopunk, nem ölünk, nem hazudunk, befizetjük az adóinkat, nem helyezük magunk (és a mieinket) a törvények fölé, tiszteljük az összes többi embert (függetlenül attól, hogy mennyire különböznek tőlünk), nem habozunk segíteni, megbocsátani, szeretni és adni. Feltétlenül. Ha mindezeket megtettük és aztán kiméegyünk az utcára trikolórt lengetni, akkor biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen igaz ember sem fog soha üres hazafisággal és nevetségességgel vádolni.