A lámpagyújtó énekel – hol van most az egykori közvilágítás?

Megmaradt „kalapos” lámpák Bascov és Râmnicu Vâlcea városokban. Forrás: Muzeul Lămpilor/Facebook

A tömbháznegyedi sétányok fái között megbújó, kora esti lámpafényről beszélek, a tégla- és betonrengeteg között játékot, szaladgálást abbahagyni nem akaró gyerek tájékozódási pontjairól. Ahogy fél nyolc körül felkapcsolják a közvilágítást, és ilyenkor a higanyégős utcai lámpák eleinte derengők, majd egyre fényesebbé válnak. Szegélyezik a parkolókat, ahol szürke huzattal leterített Daciák sorakoznak, strázsálnak vaskerítések és lepukkant gyárak mellett, hidak tövében meredeznek, de főleg lakóhelyeink bejárata környékén világítják meg az utat. A lámpagyújtás eleinte takarodó volt a játszóterek népének, aztán idővel ez is megváltozott.

Ilyenkor mindig Kosztolányi Dezső A lámpagyújtó énekel című verse jut eszembe:

Már rég eltűntek a kormos emberek valahol a huszadik század első felének sötétjében.

Ugyanakkor a gyerek szemével ezek a magas, tányérsapkás, olykor ferdeképű lámpák mintha megszemélyesültek volna a blokkok között, szürkés-kalapos öregurakká vedlettek volna át.

A fokozatosan felgyúló, fényükben kiteljesedő fejek hívogatóan világítottak mindenkinek, bár az évtizedek alaposan megrongálták őket – lemorzsolódó betonburkolat a fémoszlopon, a bura foglalata olykor kifordult, sokszor hiányzott maga a bura is, és helyenként a csonkakúp-alakú lámpatest tányérsapka nélkül világított az éjszakában. Rozsdás drótok, kiégőfélben lévő körték, a tejüveg helyén olcsó műanyag.

Enyészetnek állva valahol. Forrás: Muzeul Lămpilor/Facebook

Emlékszem, hogy a városnegyedekben – de elsősorban ott, ahol felnőttem, azaz a kolozsvári Györgyfalvi negyedben – lehetett tudni, melyik sétányon vagy utcában pislákol a középmeleg fény helyett egy hideg kék, egy mohos zöld vagy egy neonfehér, esetleg narancssárga. Hol állnak a szélesebb tányérsapkás, sötétebb öregurak, és hol vesztegel egy kalaptalan, ferde suhanc, félig kifordult burával. Aztán amikor az utcákat sorban újítani kezdték, ezeket a lámpákat is lecserélték újabbakra, így a csonkakúp-fejek fokozatosan mindenhol el-eltünedeztek a romániai városok arculatából.

Gondolnánk, hogy ez valami helyi specifikum volt, ami csak a múlt rendszer építészeti felhajtóereje hozott ide, valamilyen szovjet mintára. Az igazság az, hogy az eredetileg tejüvegből készült burájú csonkakúp-típusú utcai lámpák az 1950-es években honosodtak meg a romániai közvilágításban, mégpedig egy zürichi modell alapján, a későbbiekben pedig ezek változatai terjedtek el a városokban német mintákra.

Német csonkakúp-lámpatípusok. Forrás: Muzeul Lămpilor/Facebook

Gyerekkori emlékeink között kajtatva nem gondoljuk, mennyi furcsaság, szokatlan vonzalom marad meg bennünk bizonyos életképek iránt. Arra magam sem gondoltam volna, hogy rajtam kívül vannak még, akik szívesen emlékeznek az elmúlt évtizedek világítási rendszereire, de azt tapasztaltam, hogy a budapesti régi neonfeliratokon keresztül a belvárosi utak fölé hajoló, ostornyeles lámpákig az emberek mindenfélékért rajonganak hol titokban, hol nyilvánosan. Ezért is lepett meg, amikor bánkódva, de reményekkel teli fogtam neki felkutatni az internet bugyraiban a vizuális archívumokat, amelyek esetleg még őrzik ezeket a régi csonkakúp alakú lámpákat – hiszen gyerekkoromban nyilván nem dokumentáltam a jövőre nézve őket, utólag meg csak mások múltmegőrzési szenvedélyére támaszkodhatok.

Elba reklám 1969-ből Temesvárról. Forrás: Muzeul Lămpilor/Facebook

A romániai közvilágítás történetét személyes gyűjtésekre alapozva került elő így a Muzeul Lămpilor elnevezésű Facebook-csoport, ahol pár, vélhetően elektronikai szakképesítéssel rendelkező (bár lehet lelkes amatőr) ember szerte Romániában vadássza a még megmaradt kalaposöregúr-lámpákat. A tagok között olyanokra is akadunk, akik valamilyen módon vissza szeretnék hozni ezt a lámpamodellt az utcákra, s bár sikerrel feltételezhetően nem fognak járni a LED-es közvilágítás és gentrification korában, néhányan mégis megpróbálták visszahozni őket a köztudatba.

A csoporton kívül ugyanezen a néven Facebook- és Instagram oldal is működik, rajtuk kívül nosztalgikus képblog, véletlenszerű lámpa-felbukkanások, beküldött posztok tarkítják az oldalt – megannyi furcsa ismerős, mintha mindenki fejében egyszerre gyúlnának ki a fények. Olyan „elvetemült” csoporttagokat is találni, akik meg tudtak szerezni egy-egy elkallódott, leszerelt és otthagyott lámpatestet és otthoni környezetben újították fel, vagy végeztek rajta villanyszerelői kísérleteket különböző körtékkel, sőt modern iparművészeti tervrajz is született a kezük alatt.

Tervrajz és házi megoldások. Forrás: Muzeul Lămpilor/Facebook

Gyerekszemmel minden olyan csodálatos: nyilvánvalóan az is, ami esetleg egy posztkommunista ország mindennapjairól ad számot, egy félperifériás ország látleletét adja egy korábbi modernizáció és egy későbbi között, de mindig pislákol valami között, mint egy kiégni készülő higanykörte az alkonyi félhomályban. Egy biztos: bármilyen szokatlan, partikuláris tárgyi-érdeklődési körünk is lenne, mindenre van egy Facebook-csoport legalább három másik lelkes emberrel!