Az állam mi vagyunk

Jelen szöveg a Revista 22 oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Nem. Nem a híres „L’État, c’est moi” témájának továbbhímzése következik. Ellenkezőleg. Bár e sokat vitatott témára – a polgár és az állam kapcsolata – vonatkozó néhány gondolat következik, itt nincs hely újra megismételni a nagy gondolkodók vagy államférfiak által egyaránt kifejtett összes álláspontot és következtetést. És megfelelő idő sem áll rendelkezésre. Mivel az eufemisztikusan „tragédiák”-nak nevezett események már heti gyakorisággal tolakodnak közénk. Amit másoknál „eset”-nek neveznek, nálunk kezd „szabály”-lyá válni. És nyilvánvalóan mindenki igyekszik meg is magyarázni, bűnösöket találni, sőt, egyesek akár még lehetséges megoldásokat is felvetni.

A nyilvánvaló tényeken, nevezetesen magukon a tetteseken, az endémiás korrupción, az alkalmatlanságon és közömbösségen túlmenően

a kommentátorok és elemzők többsége egy általános bűnöst is megneveztek. Az „állam”-ot.

Az államot, mely intézményein és alkalmazottain keresztül nem teljesíti a polgárokkal szembeni kötelességeit. „Az állam öl” kezd napról napra olyan szlogenné válni, mely felválthatja a híresebb „a korrupció öl”-t. Miért? Mert a polgárok jelentős része, sőt, aggasztóan nagy és növekvő része kezdi azt hinni, hogy egyenlőségjelet lehet tenni az „állam” és a „korrupció” közé.

Megoldások is vannak, persze. Az állam teljes megreformálásának szükségességét hozzák fel. Egyesek radikális megoldásokat követelnek, például: „Mindent el kel törölni és nulláról újra kell építeni.” Láttam olyan véleményeket is, hogy egyes intézményeket fel kell számolni (például a rendőrséget) vagy tömegesen el kell bocsátani egyes struktúrák alkalmazottait. Ezeket az ötletekhez azonban egy olyan párosul, amely uralkodóvá vált: az állam gyenge, az államot meg kell erősíteni. OIyasminek tűnik, amit azonnal és a többség akaratának megfelelően meg lehet tenni. „Azért, hogy ne ismétlődjön meg.” Ennek megfelelően az elképzelés az, hogy

az államot nagyobb hatalommal kell felruházni, hogy képes legyen megelőzni a tragédiákat,

fokozottabb biztonságot szavatolni a polgároknak és maximális hatékonysággal fellépni. De ez a követendő út? Vagy, még egyszerűbben: ez a minden gondot felszámoló mágikus megoldás? Az egyetlen?

Lássunk egy kis történelmet. A Nyugattól őt elválasztó lemaradás miatt Románia későn építette ki a központosított államát. Amikor megtette, kevés opció és vita volt a formájáról. Fel sem merült a kérdés. Kapkodva átvettek bizonyos modelleket, összeollóztak néhány alkotmányt, a többit pedig „majd meglátjuk és megtesszük”. Nem volt idő. Ráadásul, amit a történészek már megállapítottak, de a közvélemény nagy része talán figyelmen kívül hagy, Romániában a diktatúra jóval a kommunisták előtt hatalomra jutott. Így aztán az állam legfőbb és teljes körű hatalma gyakorlásának több mint 50 éve van mögöttünk. Ezekben az évtizedekben abszolút semmilyen relevanciája sem volt a polgárnak, a személynek. Nyilvánvalóan a kommunista kísérlet hagyta a legnagyobb nyomokat a társadalmon. Egyszerre igazuk van és tévednek azok, akik szerint

a kommunista örökség a mélyreható magyarázata a társadalom jelenlegi állapotának.

De mi a kapcsolat?

A kapcsolat az, hogy a román polgár 30 évvel a kommunizmus bukása után az államhoz való viszonyulás ugyanazon módjának a rabja. Egy gyűlölet és szeretet, lázadás és meghunyászkodás között ingadozó egészségtelen kapcsolatról van szó. Ez természetes azok után, hogy az állam oly sok évig gázolt be bakanccsal az emberek életébe, hálószobájába és elméjébe. Miután totális és bűnös függőségben tartotta őket. Miután erre nevelte egyik nemzedéket a másik után. Az ilyenfajta nevelés és az emberek elméjébe elültetett ösztön még a dühkitöréseket is cenzúrázta. Az egyik 1989. decemberi forradalmár azt mesélte, hogy a Központi Bizottság (KB) épületébe történt behatolásakor érzett düh és eufória után, az üres termekben és az elhagyott irodákban sétálva félelem töltötte el. „Mi van, ha jön valaki és megkérdezi, hogy mit keresek itt? Ha ezek megölnek?” Néhány perccel később másokkal együtt Manea Mănescu (kommunista vezető; forrás itt – a szerk.) köré gyűlt és az útmutatásait hallgatta. Ettől jobban érezték magukat, mert a hatóság közelében voltak. Az állam közelében. Védve voltak.

Vajon nem ezt követelik ma is a honfitársaink? Egy illuzórikus védelemért cserébe készek feláldozni azt a kevés szabadságot is, amellyel rendelkeznek?

Meg kell erősítenünk az államot? De hiszen az állam erős. Továbbra is erősebb a polgárainál.

Ezért történik az, ami történik. Mi az oka, hogy a civil társadalom ahelyett, hogy a saját szerepe megerősítésén dolgozna, ujjal mutogat és arra panaszkodik, hogy az állam „gyenge”. Miért nem erősebb ő? Miért nem a tágabban értelmezett társadalom az erősebb? Miért nem mi vagyunk erősebbek? Állandóan azt mondják, hogy a politikusaink azt tükrözik, amilyenek mi vagyunk valójában. Akkor az állam is ugyanaz. A mi tükörképünk. Az állam mi vagyunk.