Ön akkor is olvas, amikor nem tud róla. Sétál az utcán gyanútlanul, és egyszer csak szembejön egy falfirka: Mărioara, szeretlek! Talán el is mosolyodik, hiszen eszébe jut az az ábrándos szemű lány, akiért egykor egy hasonlóan bohókás gesztust tett, illetve az az ábrándos szemű srác, aki ilyesmit csinált az ön kedvéért. Nem gondol bele, ki lehet az a Mărioara, vagy éppen a felirat szerzője, aki őt úgy szereti, nem gondol bele, hogy talán réges-régi az a felirat, és talán már véget is ért a szóban forgó nagy szerelem, mert be kell még ugrani kifizetni a villanyszámlát, elhozni a kocsit a szerelőtől, meg hát a gyerek feje is megint beszorult a radiátor mögé, szóval csak rohan tovább, és látszólag elfelejti az egészet, de azért ott marad valahol az emlékezet zavarosában.

Szebb lenne nélküle?

Erről a jelenségről (valamint az írás fejlődéséről, szerepeiről) szólt Keszeg Vilmos, Molnár Bea és Jakab Albert Zsolt A teleírt Kolozsvár. Az utca mint üzenőfal című hármas előadása csütörtök délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székhelyén.

Néha kissé bizonytalanok vagyunk

A város lakói folyamatosan kommunikálnak egymással, már fel sem tűnik, de lépten-nyomon szembe találjuk magunkat a feliratokkal, firkákkal, graffitikkel, a házfalak üzenőfalak lesznek, a fizikai tér pedig átalakul mentális térré, hírül adja a város lakóinak gondját-baját, vágyait, gyötrelmeit, mindazt, ami foglalkoztatja őket.

Ahogy Molnár Bea találóan megfogalmazta: teletetováljuk a várost.

Kolozsváros olyan város

Belakjuk a teret, otthonosabbá tesszük, berendezkedünk vagy éppen felírunk egy cifra káromkodást valamelyik házfalra, ha olyanunk van. Beszélgetünk, kommunikálunk egymással a falfirkákban is, miközben a falfirkáink rólunk beszélnek, a társadalmunkról, a közérzetünkről.

Besszarábia a besszarábiaiaké. Vagy mi van?

Tetszik vagy nem, a falfirkáink is hozzánk tartoznak, azok is részei Kolozsvárnak (vagy bármelyik másik városnak), ha hirtelen eltűnnének, steril lenne minden utca.

Hogy is van ez?

A falfirkák megnevettetnek, elgondolkodtatnak, hatnak ránk.

Persze nem azt mondom, hogy hajnali fél hat előtt három perccel arra fogok ébredni, hogy végzetesen szerelmes vagyok egy ismeretlen Mărioara nevű lányba, de azért szöget üt a kobakomba, ha meglátom a falra felfújt kérdést: „Mit csinálsz, ha eljön az Apokalipszis?”

Tényleg, mit csinálnék?

Vajon mit szól ehhez Ponta úr?

Az előadáson antropológiáról is volt szó.