A Hitler, Sztálin, Ceauşescu által megálmodott ember

Jelen szöveg a dw.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hitler és Sztálin nem csak Németországot és a Szovjetunió akarták uralni. Globális vezetők akartak lenni. Vajon milyen honfitársakat akartak magunknak ők, vagy Ceauşescu? Úgy általában az embert? Mindhárman meg voltak győződve arról, hogy nem utópia az új ember.

Mit szokás tenni a depresszió ellen? Sokan bogyókban bíznak. Mások a jelen és a jövő nagy gonoszságaira gondolva foszlatják szerte a lelkük legkeményebben védelmezett bugyrait is hatalmába kerítő sötétséget.

Vérfagyasztó törekvésnek tűnik a náci és a kommunista múlt vagy az iszlámista jelen tömeggyilkosságairól meditálni.

És lehangolónak. Valójában, amikor nem fatalista hangulatba torkollik, akkor van benne valami gyógyító és megmentő jelleg. Annak a megállapításnak a hidegrázása, hogy rég történt, de mégiscsak létezik haladás, az idő nem múlt el hiába, segíti az emlékezést és azt, hogy a történelem legkomorabb fejezeteinek feltárása ne csak a múlt esetleges megismétlődésének megakadályozását szolgálja, hanem egy terapeutikus erényt is tartalmazzon.

Úgy tűnik, hasonlóan állnak a dolgok a jövőbeni zsarnokságok előrevetítésével is. Az olyan antitotalitárius kötetek disztópiás előrejelzésének, mint Orwell 1984-ének, vagy Jevgenyij Zamjatyin Mi-jének, természetesen, figyelmeztető értéke van. Azt az érzést kelti bennünk, hogy van még idő, még nem süllyedtünk (vissza) a katasztrófába, még megtehetünk ezt-azt.

Ezáltal úgy tűnik, a disztópiák olvasása

kimentheti a depresszió sötétségéből azokat az olvasókat, akik boldogan fedezik fel, hogy még törvényes a szeretet;

örömmel tudatosíthatják magukban, hogy az embereknek még nem kötelező teljesen lemondaniuk a szerelemről; megnyugodhatnak, hogy a szexuális kapcsolatok még nem úgy zajlanak, mint a Zamjatyin által elképzelt teljhatalmú államban, szigorú szabályozás és rózsaszín cetlik alapján, számok, nem pedig emberek között; hogy a személyeket nem redukálták véglegesen sem számokra, sem betűkkel jelölt csoportokra, mint Aldous Huxley Szép új világában; hogy még létezik az egyéni szabadság – igaz, korlátozott – maradványa; hogy még nem az Állatfarm sertései és kutyái vezetnek és őriznek elháríthatatlanul bennünket; hogy az „Igazság Minisztériuma” propagandáján keresztül történő manipulálás még nem megakadályozhatatlan; hogy lehet még Shakespeare-t olvasni; hogy még fogyaszthatunk kultúrát; hogy a Mi-ben szereplő egyöntetűség és kollektivizmus még nem fedi le a valóság összes búvóhelyét; hogy az Orwellnél „Nagy Testvér”-nek, Zamjatyinnál „Jótevő”-nek nevezett zsarnoknak, élet és halál egyetlen urának még nem sikerült bevezetnie a totális felügyeletet a „stabilitás, a béke és a szabadság” nevében, mint a Szép új világban.

De vajon az az álmunk, hogy egy még szabad világban létezzünk, nem a betegség jele,

mint bármely álom Zamjatyin teljhatalmú államában? Vajon mennyire indokolt a disztópiák mostani olvasóinak a megkönnyebbülése? Vajon nem vagyunk éppen a „végső forradalom” kellős közepén, melyről Huxley írt Orwellnek , hogy a saját vízióját védje és arra figyelmeztesse csodált kollégáját, hogy az oligarchia fel fog ébredni, lemond az „ember arcára taposó csizma” alkalmazásáról, sokkal kifinomultabb, hatékonyabb és gazdaságosabb alárendelési és elnyomási módszerek kedvéért? Nevezetesen a kondicionálás, nevelés, hipnotizmus kedvéért?

Nem vagyunk az agymosás korszakának kellős közepén? A szabadság szabadság nevében történő felszámolása, a sajtószabadság függetlenségének cenzúrán keresztüli megfojtása kellős közepén, melynek alighanem az a szerepe, hogy az „újbeszélen”, vagyis egy új nyelvezeten keresztül elhitesse, hogy a „háború béke”, a „szabadság pedig rabság”, és „megvédje” a jogállamot az „uszításoktól”? Nem vagyunk az igazságszolgáltatásnak és demokráciának egy dragnióta és tăriceanuista típusú parlamentarizmus nevében történő legyilkolásának fázisában?

Nem vagyunk egy kiterjedt „képrombolási” folyamat tanúi, melynek keretében ledöntik talapzatukról a múlt hőseit

(pfuj, micsoda „rasszista” és „gyarmatosító” ez a George Washington!) és átírják a történelmet, mint az 1984-ben? Nem vagyunk a személy, a test, a lélek, a társadalom kíméletlen „optimalizálásának” áldozatai a tudomány és a kollektív, közös jó nevében? Nem nyomnak le a torkunkon, akár akarjuk, akár nem, mindenféle antropológiai és történelmi átértelmezéseket, mindenféle új oktatási és ökológiai tökéletesítési rendszereket, transzgender elméleteket, új, gyakran ateista vagy agnosztikus hiteket, vallásokat és mitológiákat, posztmodern módon ideologizálva a világot, arról igyekezve meggyőzni bennünket, hogy egy állítólagos közös „jó” nevében mondjunk le bármiféle egyéni különbségről, bármiről, ami egyénként elégedetté vagy boldoggá tenne bennünket?

Vajon nem járulunk hozzá mi is, gyakran tudatlanul, egy globális lázadás nihilizmusához,

melynek célja lerombolni a tökéletlen zsidó-keresztény civilizáció alapjait,

mely – állítólag – csak gyűlölettel és klímabűnökkel, rasszizmussal, gyarmatosítással, diszkriminálásokkal, homofóbiával és politikai inkorrektséggel van tele?

Nem váltunk azzá az „új emberré”, akiről Hitler, Sztálin, Ceauşescu álmodozott? Pénteken, július 26-án volt 125 éve, hogy megszületett Aldous Huxley. Azzal szerettem volna leküzdeni depressziómat, hogy azt mondom, időközben bizonyítást nyert, hogy komor víziója, akárcsak Zamjatyiné, Orwellé, Ayn Randé, vagy Ray Bradburyé túlzott pesszimizmust sugároz. Nehezen megy. Lehetetlen. Az általuk elképzelt világok rémálma már nem a jövő. 1917 óta a jelen és egy egyre kevésbé elviselhető jövő távlata kísért bennünket.