Dăncilă, Johnson és az EU

Jelen szöveg a dw.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Európa szélein van két politikus, akik amennyire komikusak, annyira atipikusak, de megdöbbentő módon érvényesítették vezetési törekvéseiket. Bár életrajzukat és intelligenciájukat tekintve különbözőek, valami mégis összehozza őket. Mindketten részben az EU teremtményei.

V. V. Dăncilă kevés barátját és számos bírálóját is lecsillapította.

A hol „Kotkodácsilának”, hol „hasbeszélője marionettbábújának” is nevezett kormányfő-nő, a már a nyilvános megjelenései eleje óta különféle zoológiai hasonlatokkal bőségesen illetett hölgy végül egy tisztázó beszéddel állt elő. Melyben elfogadta, hogy a Szociáldemokrata Párt  (PSD) őt emelje az elnökjelölti helyzetbe.

Dăncilă, miután a vörös kiskirályok megzsarolásával a megtépázott PSD élére is emeltette magát, mely pártot az ő cinkosságával vágott gajra a dragnióta kleptokrácia, hirtelen bebizonyította, hogy többre is képes, mint saját hatalma megvédése. Sőt, még azt is meg tudta csinálni, hogy úgy beszéljen, hogy nem mond valami bődületes dolgot minden harmadik szava után. Mi több, még anyanyelvén sem ejtett ugyanilyen sűrűn és súlyosan erőszakot.

Mégis bölcsebb lett volna, ha hallgat. Miután mindenkit lecsillapított, sikeresen kioltva a becsvágyat, melyet olyan Gabriela Fireához hasonló lehetséges elnökjelöltekben keltett egy Dragnea videlei neveldéjéből származó, alaposan kigúnyolt elvtársnő látszólagos inadekvátsága az államelnöki tisztségre, Dăncilă újra életet lehelt ellenfeleibe. Így aztán, miután elmúlt az elnökjelöltség iránti hajlandóságuk, minden esély megvan arra, hogy újraéled számos pészédés igénye, tekintettel arra, hogy a kormányfő – megszólalva – csak növelte a zavart.

Különösen az egyik kérdés kísértheti őt majd hosszú ideig, amelyre Dăncilának semmiképpen sem sikerült meggyőző választ adnia.

Amikor azt kérdezték tőle, mit tett abban az időszakban, amikor – saját vallomása szerint – „hat hónapig el voltam szigetelve a Győzelem-palotában, ahol tilos volt beszélnem a kollégáimmal”, Dăncilă nem tudott meggyőző választ adni arra, hogy miért fogadta el a lealacsonyítását. Márpedig továbbra is szembesítik és szembesíteni fogják ezzel a mégiscsak egyszerű kérdéssel. Mit tett az állítólagos szigorú fogsága alatt, amikor némaságra ítélte a kleptokrácia őt tisztségébe emelő vezetője.

Feldühödve azon az állhatatosságon, mellyel újra meg újra feltették neki a kérdést, Dăncilă végül azt állította, ostobán, de a csodába illő módon asztalfőre került rabszolga arroganciájával és gőgjével, hogy állítólag „kormányzott”. Nagyszerű „kormányzás” némaságból és börtönből, melyet egy annyira alázatos, annyira jelentéktelen, méltóságát és jogait megvédeni annyira képtelen szolga gyakorolt, aki elfogadja rabszolgaságát és gyalázatos helyzetét, nem egy-két napra, vagy két hétre, hanem egy egész félévre.

Egyértelmű ennek a kérdésnek a szükségszerű következménye, melyre nem volt elég esze hihető választ találni.

Vajon hogyan akar egy ilyen ember egy egész országot vezetni, aki ennyire könnyen megalázható,

ennyire kevéssé büszke és ennyire kevéssé intelligens, hogy felfedi a sajtó előtt akarathiányát és belső nyomorúságát? Vajon miért rá lenne szüksége egy olyan nemzetnek, mely büszke akar lenni? Méghozzá egy olyan ország, mely tagja a NATO-nak és az EU-nak, melyek értékei a szabadságot és az emberi jogok védelmét is magukba foglalják? És mindez egy általánosan zűrzavaros időszak közepette, amelyet a globalizálás és a propaganda váltott ki, amikor minden eddiginél nagyobb szükség van büszke, becsületes és eszes vezetőkre.

És vajon hogyan lehetséges, hogy a szabad világ határainál, a harmadik évezred elején felbukkanhat a politikusnak egy ilyen, mondjuk úgy, engedékenyen, hogy atipikus példánya? Vajon V. V. Dăncilă lenne a legjobb, amit a pészédizmus, Románia, Európa kitermelhet magából? Vagy, jaj, bármilyen progresszizmus inkonzisztenciájának vitathatatlan jele? Élő bizonyítéka annak, hogy a politikában utópia bármilyen feltételezett haladás?

Különféle kérdéseknek kellene kínozniuk az európai kommentátorokat is reakcióként arra, hogy

az Egyesült Királyság kormánykerekét – megdöbbentő módon – Boris Johnson veszi át.

Nem azt mondták közülük sokan, hogy Boris egy „bohóc”? Nem tartották számon épp rasszista impertinenciáit és homofób sértegetéseit? Nem azon sajnálkoztak, hogy egy „komédiás”, egy „rossz házibolond”, egy „fasiszta” hazudozó” került a brit konzervatívok és a londoni kormány élére, aki állítólag „átverte” a honfitársait, hamis adatokat közölve nekik a Brexitről?

De igen. Na és? Most a vezérlőpulthoz került mindazok rémálma, akik azt szerették volna, hogy a Brexitre ne kerüljön sor. Azzal, hogy a kormányfői tisztségbe került, óriási mértékben megnőtt egy kaotikus Brexit veszélye. Márpedig világos, hogy egy megállapodás nélküli kivonulás negatív hatása nemcsak Nagy-Britanniára mér majd súlyos csapást, ahogy azt az európai politikai és médiaelitek sugallni próbálták, hanem az egész Unióra. Tehát mindnyájunkra. Ki a hibás?

Mi az oka, hogy a brit konzervatív párt döntő többsége inkább egy olyan „kalandort” támogat, mint Johnson, a politikai korrekt sajtó által „komolynak” tartott bármely másik politikussal szemben? Tényleg teljesen megőrült az összes brit konzervatív? Nehezen hihető.

Valójában, akárcsak Trump Obama Amerikájában, Johnson a kontinenst alaposan uraló politikusok és véleményvezérek évek óta tartó tehetetlenségének, gőgjének, populistaellenes konszenzusának és progresszista túlzásának terméke.

Olyan Európa-pártiak kondicionálták Boris Johnsont, mint Merkel, Juncker, Macron, Michel Barnier és Theresa May.

Azt gondolva, hogy kénytelen elfogadni (nagyjából ugyanúgy, mint Dăncilă a foglyul ejtést) egy Brexitre vonatkozó álmegállapodást, mely – ideológiai megfontolásokból – lehetetlenné teszi a britek elválását az EU-tól, May arra ébredt, hogy házi őrizetbe juttatta őt egy balos, migrációpárti és zöld hajlamokkal rendelkező eurobürokrácia.

Ugyanaz a banda volt, mely 2015-ben lehetővé tette az ellenőrzés elvesztését az európai határok felett. Ugyanez az eurokrácia mutatott fityiszt a reformvágynak, a 2016-os Brexit-párti szavazást generáló hangulatot táplálva. Ez ugyanaz a siralmas kaszt, mely éveken keresztül, bűnös módon, nyekkenés nélkül eltűrte a pészédés kleptokrácia 2012 utáni felemelkedését, amely nélkül nem lett volna lehetséges Dragnea karrierje, a jogállamiság destrukturálása és a jelenlegi román kormányfő felemelkedése.

Ezek leszögezése után a hasonlóságok itt véget is érnek.

Műveltségére és intelligenciájára tekintettel, melyek mindegyike rendkívüli, a sokak által ördögként lefestett Boris Johnsonnak, ha az európaiak megértik majd, hogy mindenki számára jobb, ha tisztességesen tárgyalnak vele, esélye van összefogni és ezáltal felszínre hozni a honfitársait. Akik a második világháború idején nehezebb helyzetekből is kiverekedték magukat, mint egy megállapodás nélküli Brexit.

Ezzel szemben, tekintettel a „felkészültségére”, nem hiszem, hogy súlyos alábecsülés lenne úgy vélekedni, hogy egyáltalán nem valószínű, hogy Dăncilából Románia elnöke lesz majd.