Na, így sem érkeztünk még metálkoncertre – nézünk össze a két cimborával, akikkel épp kiszállunk egy hatalmas, sötétített ablakú BMW-ből Kolozsvár szívében, pontosan a koncert helyszínének bejárata előtt. Az történt ugyanis, hogy lekéstük a külvárosi buszt és mobilappon keresztül rendeltünk bérautót, az egyik ilyen népszerű közösségi taxiszolgáltatásnak pedig épp egy ilyen államelnök- vagy rocksztár-fuvarozó járgánya volt a környéken.

Szóval kiszállunk a Flying Circus előtt, három fess, negyvenes fiatalember, feketébe, zenekaros pólóba, bőrdzsekibe öltözve, ahogy illik egy ilyen eseményen, és azonnal beleolvadunk a bejárat előtt álldogáló kisebb tömegbe. Ugyanis

mindenki feketében, bőrben, szegecsben feszít,

igaz, nekünk nincs a kezünkben literes műanyagpalackos sör, amit az egyik kisebb kompánia adogat kézről kézre. A kollégák a rockkoncert előtti alapozás hagyományát ápolják szorgosan, ilyenkor persze néha kicsit megszalad a dolog, egyikükön látszik is, hogy nem bambizással töltötte az elmúlt órákat.

Libbenek le a lépcsőn, ahhoz képest, hogy negyedóra múlva a húrokba csap az előzenekar, meglehetősen kevesen vannak a pinceklubban. Hát persze, nem lehet dohányozni, ugrik be, mindenki fenn, a járdán füstöl szorgalmasan, hogy elég legyen a következő órákra. Mi már nem dohányzunk, említettem már, hogy negyvenesek vagyunk, ebben a korban az emberek elkezdenek egészségesen élni, leteszik a cigit, látványosan elkezdenek futni, vegák lesznek, mittudomén. Mi is vigyázunk magunkra, persze, de a józan ész határain belül, úgyhogy lépünk is a bárpulthoz, mert

a rockkoncert sör nélkül olyan, mint a …

hát szóval nem az igazi.

A pultnál egy hosszú, fekete hajú középkorú úriember, talpig bőrben és láncban: Kalapács művész úr épp egy pohár vörösbort szerez be magának, hallom a hangján, hogy bizony a vége felé közeledik az erdélyi miniturné, vajon hogy lesz ebből visítás az Éjféli harangban, közvetlenül a gitárszóló előtt („ …vagy elfújlak, mint egy porszemeeet”)…

A koncertteremben közben most már tényleg a húrok közé csap az előzenekar (a rockzenekarok a húrokba szoktak csapni, mindig így kezdődik). A kolozsvári, négytagú Times of Need igen lelkesen tolja a southern/groove metálnak nevezett zenéjét, én nem tudom, milyennek kell lennie ennek a déli metálnak, de egész jó a produkció. Közben olyan fazonok jelennek meg a lokálban, hogy a nyolcvanas években a csúcs rockzenészek nem néztek így ki. Az egyik hosszú hajú fickót a kinézete alapján azonnal bevennék bármelyik világhírű zenekarba,

még töltényöve is van, mint Lemmynek,

persze, az ilyen zenekarokba nem (csak) a festői imidzs alapján kerültek be az emberek, na jó, a többségbe nem.

Aztán a kolozsvári fiúk le, kis szünet után pedig – ahogy ez lenni szokott –, kezdődik a show – szinte azt írtam, hogy az arénában, de ez a színpad elég kicsi, alig fér el rajta két énekes, két gitáros, egy bőgős és egy dobos, plusz a felszerelés. Bemelegítésként jön két Kalapács-szám, de nem ezekért jöttünk, hanem hogy az idén harminc éves Éjszakai bevetés című nagylemez összes dalát meghallgassuk. Ez már a harmadik klasszikus Pokolgép-album, amit Kalapács jubileumi jelleggel megturnéztatott. 2016 végén láttam legutóbb Kalapácsékat Kolozsváron, az akkori teljesítményük nem volt túlságosan meggyőző. Na de a mostani fellépés egészen jól indul és ahogy a produkció halad, egyre jobb lesz. Jönnek sorra a harmadik lemez dalai, a közönség mindet együtt fújja a zenekarral.

Körülöttem inkább az én generációm énekel csillogó szemmel, elérzékenyülve, bár fiatalabbak is vannak szép számmal. Beoldalazok a tömegben középre, ahol a szélről kicsit kásás hangzás egyből kitisztul. Ilyen kis klubkoncerteken ritkán szokott sikerülni a megszólalás beállítása, de most valamit nagyon eltaláltak. A két gitár meglepően jól szól, alattuk a basszus kereken, vastagon ül a dobritmuson, és mindenki szépen, precízen játszik. Persze minden dal minden hangját ismerjük, mert annak idején ronggyá hallgattuk.

Kalapács Józsi már évtizedekkel ezelőtt A Magyar Metálénekes volt,

ez mára közhellyé vált, de attól még igaz. Azt viszont muszáj kimondani, hogy ez már nem az a hang, ami a klasszikus Pokolgép-korszakban akkorát ütött (nomen est Omen, mondanánk). 57 éves lesz nemsokára, és a magasabb hangokat bizony már nem nehezebben tudja kiénekelni. De éppen ezért van itt az est másik sztárfellépője, Rudán Joe. Kalapács utódjaként húsz évig énekelt a Pokolgépben, hangfekvése, éneklési stílusa, megszólalása teljesen eltérő. Pedig ő sem sokkal fiatalabb, 56 lesz nemsokára, viszont a magas hangokat szépen hozza. És működik az énekesek szimbiózisa a színpadon, két sort én, kettőt te és így tovább – intelligens megoldás, mindenki nyer belőle. A kezdeti gyanakvásom teljesen eloszlott, élvezem a koncertet, jó a buli.

Jönnek sorra az Éjszakai bevetés dalai, a Gép-induló, A háború gyermeke, az Itt és most, a Kár minden szó és a többi. De vannak jól elhelyezett ajándékok a többi klasszikus lemezről is, az Éjféli harang és a Mindhalálig rock and roll felrobbantja a nézőteret, nélkülük nem is érhet véget a koncert. Mert hát egyszer véget ér, kigyúlnak a mennyezeti fények, a nézőtér pedig tele van vigyorgó, boldog emberrel.

Megkaptuk, ami jár, én teljesen elégedett vagyok. De azért a tüske ott van, hogy kicsit elkéstek ezek a koncertek, úgy harminc évet, mert 1986-ban, 1987-ben vagy 1989-ben fel sem merülhetett, hogy az akkor 14 éves fiúk és lányok Pokolgép-koncertre mehessünk itt, Erdélyben, amikor ideje volt.

Otthon még egy napig zúg a fülem a hangerőtől, de ez az ára a metálkoncertnek, és örülök, hogy a fejemet nem ráztam, mert akkor ma sem tudnék oldalra nézni, hogy Pokolgépre cseréljem a kocsiban a lemezt.