A nedves hazafiság

Jelen szöveg az Republica oldalon közölt cikk fordítása.

Amennyire névleg tartósak azok az értékek, melyek időtállóan vagy különleges pillanatokban összetartanak egy emberi közösséget, annyira törékenyek és illékonyak tartalmukat illetően. Ezek az értékek, melyekről azt szokták hinni, hogy az identitás, a kontinuitás és az együttlét értékei, valami teljesen ellentétest jelentenek, amikor erőszakolva ismételgetik őket, nevezetesen különbségről, törésekről és szakadásokról, kirekesztésekről. Az erőszakos ismételgetés hatására ezek az értékek a jó  magvaiból a gyűlölet férgeivé alakulnak, miközben azt állítják róluk, hogy a felebarát iránti szeretetet hordozzák magukban.

Egy nemzet alapvető értékei nem igénylik, hogy megnevezzék őket, sem olcsó plakátokra írva,

sem szuvas fogakkal teli szájakból kimondva. Hatásuk diszkréciójában áll összetartó erejük; de ha zaj kezdi jelezni a létüket, akkor már nem erősek, és az embereket sem teszik erősebbekké, hanem szétválasztják őket.

A román társadalom zaklatott élete néha-néha rámutat arra a bántalmazásra, amelynek azok az értékek ki vannak téve, melyeknek egyesíteniük kellene bennünket és melyek holmi értékek nélküli és – főleg – értéktelen emberek támadófegyvereivé válnak. A gyűlölet múlt őszi népszavazása tanúskodik arról, hogy miként történhetett meg az értékek ilyenfajta lezüllesztése, melyet holmi züllött emberek és intézmények merészeltek, pont ők, „züllésnek” nevezni. A társadalom, szerencsére, képes volt ellenállni ennek az olcsó manipulálásnak, sokkal inkább az emberi jó ízlésnek és engedékenységnek köszönhetően, mint az ügyeletes bölcsek vagy aktivisták tanácsait követve.

Talán egyetlen értékből sem űztek annyira gúnyt az utóbbi években, mint a hazafiság értékéből.

Egy olyan hatalom (vagy a hatalom által megbízott más, még szomorúbb, még ostobább, ráadásul még agresszívebb alakok) sajátította ki, mely számára büszke románnak lenni elég a lopás, a hazugság, a plágiumok vagy a szembeötlő ostobaság mentegetésére, a „hazafiság Európában” valójában egy megnégyszerezett kudarc neve.

A múlt kudarca,

annak a ténynek a kudarca, hogy idekerültünk, egy kollektív felelősségtudattal vállalt örökségbe. A múlt különböző szekvenciáit sokkal inkább a hatalmasok által a gyengék ellen, a többségiek által a kisebbségiek ellen, töltött fegyverek gyűjteményeként őrizték meg, miközben árulót kiáltanak. A „románság”, az „ezredéves hit”, az „ősi hagyomány”, a „30-as évek”, a „Kapitány” (a Legionárius Mozgalom vezetőjéről, Corneliu Zelea Codreanuról van szó – a szerk.), a „kommunizmus” megannyi nevei azoknak a szuronyoknak, melyek segítségével előre megfontolt módon kihagyták a múlt reflexív olvasatát, hogy időnként a mások feletti szupremácia indokává változtassák.

A jelen kudarca,

azé a projekté, hogy megegyezzünk a jelenünket alakító alapvető dolgokról. Olyan értékeket jelent a becsület, az igazság, a közjog, az oktatás, a kultúra, a gyengékkel, szegényekkel, idősekkel való törődés, melyek képesek mozgósítani az embereket, hogy kövessék az azokat megtestesítőket? Önöknek úgy tűnik, hogy Tudorel Toader, Liviu Pop, Maria Grapini, Viorica Dăncilă vagy Liviu Dragnea rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal és karizmával, melyekkel közös zászló alatt egyesíthetnék az embereket? Vagy nem úgy tűnik inkább, hogy még azt a zászlót is ellopták, mely alá állításuk szerint összegyűjtik (kényszerrel) az embereket? Hazafias tett az, vajon, hogy ennek az országnak az értékes emberei, kivétel nélkül, páriákká váltak, vagy elhallgattatták őket? Vagy az, hogy a jelenünket olyan szörnyűséges teremtmények népesítik be, akik minden nap megmutatják, milyen mélyre süllyedhetnénk, ha úgy tennénk, mint ők?

Az európai integráció kudarca.

A „Hazafiak Európában” (a Szociáldemokrata Párt, a PSD kampányszlogenje az európai parlamenti választáson – a szerk.), hogy ne húzzuk az időt feleslegesen, a sok hajlakkos, alaktalan szemüveges és színes, de akár csak egyetlen mondatot valamilyen idegen nyelven elmondani képtelen redőkre tűzött ízléstelen brossos gőg bárdolatlan hazugsága. És ezen kívül annak a személynek az imposztorsága, aki azt hiszi, hogy jó vicc egy fénykép erejéig elorozni a legmagasabb szintű európai tisztségviselő székét, akit utál, de mégis belebújik a bőrébe (Tudorel Toader igazságügy-miniszterről van szó, aki lefényképeztette magát Frans Timmermans európai biztosi székében – a szerk.). Azok hazafiak Európában, akik Európában dolgoznak, akik megtanultak németül, olaszul vagy franciául, hogy beszélni tudjanak a munkaadójukkal, mindazok, akik ötkor kelnek és vonatra szállnak, hogy elérjenek a vallon vagy flamand építőtelepre, hogy pénzt keressenek az otthon maradottak számára. Azok hazafiak Európában, akik megtanultak együtt élni a tőlük különbözőekkel, nyugatiakkal, afrikaiakkal, muzulmánokkal vagy ázsiaiakkal, vagy azok, akik otthon vendégszerető módon viselkedve képesek voltak öröm, nem pedig félelem vagy gyűlölet forrásává változtatni mások befogadását. Európában az csak egy veszélyes bohóc, aki a hozzá hasonló tolvajok könyörületéért rimánkodik – rossz románsággal – naponta. Az európai értékekhez való kötődés kudarcot vall, amikor nagy hazafinak kell tekintened magad Európában és amikor, saját hatalmad kedvéért, olyan embereket akarsz belerángatni ebbe a szörnyűséges bohózatba, akik számára Európa maradt az utolsó esély egy tisztességes életre.

A remény kudarca.

Egy nemzeti projekt, még ha nem is nevezik annak, egy közös horizont felépítésében való részvétel eszméjén alapul, melyben az emberek szolidárisak, bíznak egymásban és évtizedek múlva is egymás mellett képzelik el magukat. A hazafiság nemcsak trikolórokat, népviseleteket és Keljetek át, román zászlóaljak, a Kárpátokon!-t (irredenta román katonanóta – a szerk.) jelentenek, hanem ezeken az ünnepi alkalmakon innen és túl azokat az embereket jelenti, akiket az a hit köt össze, hogy van bennük valami közös és ez nemcsak a mellette, hanem a felette és az alatta állóra is érvényes. Mi közös dolgom lehet nekem Liviu Poppal (volt PSD-s oktatási miniszter – a szerk.)? Mi közös dolguk lehet önöknek Vâlcovval (Darius Vâlcov, a miniszterelnök gazdasági tanácsadója – a szerk.), Gâdeával (Mihai Gâdea, az Antena3 televízió igazgatója, műsorvezetője – a szerk.) vagy Olguţával (Lia Olguţa Vasilescu, volt PSD-s miniszter – a szerk.)? Mit remélhetnék én egy olyan társadalomtól, amely még 2030-ban is ugyanazokat az időközben notóriussá vált analfabétákat nézi majd élő adásban a televízióban?

De mindezek felett ott lebeg a legmélyebb kudarc, az imposztorságon keresztül történő kormányzási mód csődjének a sötét árnyéka. Ez a csőd azonban azt jelenti, hogy az imposztorságot egyedüli vezérlő értékévé változtató hatalom veszíteni fog és történelemmé válik. Az állam élén most álló analfabéták, tolvajok, bűnözők, egyszerű gazemberek még jó sokáig hatalmon maradhatnak, ha mi nem harcolunk majd azért, hogy kikényszerítsük a hazafiságnak egy másik meghatározását és gyakorlatát.

Egy polgári, nyugodt és az előítéletek, félelmek és ellenségesség salakjától megszabadított hazafiságra van szükségünk.

Egy tankönyvek és szavalások nélküli, emlékműsorok és fizetett hazafiak nélküli hazafiságra. Egy diszkrét és nyitott hazafiságra, melyet még csak ki se kelljen mondani. Mely nem kapaszkodik bele évente néhányszor Simona Halep sikereibe és nem bújik el szégyenében a többi napon, ahányszor Dăncilă kinyitja a száját. A szeretethez hasonlóan a hazafiságról sem beszélni kell, hanem naponta, szerényen, felemelt fővel, munkával bizonyítani Romániában, vagy azon kívül, az egyszerű emberek és csak ritkán, teljesen kivételesen a hatalom emberei által. Azt mondanám, hogy némiképp paradox módon, a hazafiság addig létezik, amíg nem nevezzük meg és azonnal eltűnik, amint „plancardokra” rakjuk azokat (Liviu Pop a parlamenti oktatási bizottság elnökeként a plakátok jelentésű „pancarte” kifejezés helyett „plancarde” szót használta – a szerk.).

Nincsen mindenre jó és minden helyett jó hazafiság: bármennyire könnyezne is meghatottságában, egy tolvaj nem hazafi, mert csak a becsületesek tisztelik a szüleiket; egy műveletlen nem hazafi, mert csak az iskolázott emberek tisztelik nyelvüket és tanáraikat; egy hazug nem hazafi, mert az igazság iránti törődés az, ami egyesít, nem pedig szétválaszt bennünket.

Végül, ha már amúgy is divatja van a nedves hazafiságnak, mi lenne, ha megpróbálnák minden nap szeretni Európát és büszkének lenni arra, hogy európaiak vagyunk hozzánk hasonló európaiak között?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.