Pénteken délelőtt pontban tizenegy órakor ott voltunk a patinás kolozsvári állattani múzeumban. A beharangozó szerint ugyanis ekkor kezdődött Az ember eredete és az evolúció alapelvei című kiállítás megnyitója, mely kiállításon a legizgalmasabbnak azok az ősemberek (oké, tudományosan hominidák) ígérkeztek, akiknek a koponyarekonstrukcióival közvetlenül (ha a tárlók üveglapjait nem számítjuk) farkas- (illetve ember)szemet lehetett nézni. A rekonstrukciók egyébként a jászvásári képzőművész és amatőr paleontológus, Eduard Olaru munkái, aki, valljuk be, szép munkát végzett.

A megnyitó késett, ugyanis érkezésünkkor a múzeum munkatársain, az alkotón és egy sajtós kollégán kívül csak az előemberfejek, meg néhány más emlősfaj bámult üres szemüregekkel a tárlókból. Ám aztán nagy nehezen összegyűlt egy kisebb ősembercsapatnyi közönség, és sorjázni kezdtek a beszédek. Mi közben alaposan megnéztük magunknak fajunk régmúltját, és máris mutatjuk, mit láttunk:

Ez a kolozsvári állattani múzeum, izé, kiállítóterme. Korunk embere (latin nevünk Homo sapiens sapiens, biza, nem elírás, mi vagyunk a Homo sapiens faj kettőzött nevű alfaja) mindahányszor csak röstelkedik: hogy lehet, hogy Erdély fővárosában, a kincses városban egy ilyen patinás múzeumnak egy… bizony, jól látja, kedves Olvasó, egy folyosó (latin neve corridorum, esetleg cryptoporticus) legyen a kiállítóterme? Kész, ez sehogy se megy a fejünkbe.

Szerencsére a kiállított, nos, tárgyak hamar elvonják az ember figyelmét a borongós gondolatoktól. Tessék, ők az emberelődök rokonai, az emberszabású majmok egyik családja, az emberfélék (latinul Hominidae) képviselői: a csimpánz (latinul Pan troglodytes), az orangután (latinul Pongo pygmaeus), és a… hát, azt nem értjük, hogy a pávián mit keres az előkelő hominida dobogón, mert hogy ő nem igazán emberféle, sőt, még csak emberszabású sem, hanem cerkófféle (letinul Cercopithecidae). Lehet, hogy a gorillát (latinul Gorilla gorilla) akarták pótolni velük a kurátorok, aki (ami?) valószínűleg igazoltan hiányzott, miután a múzeumnak nem volt kéznél megfelelő csontváza. Vagy ha igen, nem tették ki.

Na és itt van a Föld nevű bolygó koronázatlan csúcsemlőse is, a Homo spaie… hoppá, egy elütés van a derék Értelmes ember (azaz Homo sapiens) feje fölötti cédulán. Ő az, aki cikkünk címlapképén közelről vigyorog a végtelenbe, kicsit ferdén.

Itt pedig az a lény látható, akitől talán a legjobban rettegtek elődeink, a hominidák. Ja, és amely lény utódaitól mi, sapiens sapiensek is ugyanvalóst rettegünk ma, főleg Székelyföldön, meg a hegyes vidékeken. A medve, hát persze. A régi-régi hominidák persze egy sokkal nagyobb, sokkal erősebb, és a barlangrajzok szerint sokkal félelmetesebb medvével küszködtek, például lakásért. Ugyanis a barlangi medve (latinul Ursus spelaeus) sem szerette, ha az emberelődök lándzsákkal, kőbaltákkal, tüzes ágakkal zargatták otthonában.

Elmélkedésünket megszakították a megnyitó beszédek. Ennyien voltunk. Nem valószínű, hogy megálltuk volna a helyünket egy barlangi medvével szemben.

Kellemes meglepetésként, a kiállított koponyákat kísérő pannók egy része kétnyelvű volt, úgyhogy magyarul is elolvashattuk az előemberek történetének egy részét, vagy az evolúcióról kialakult tévhiteket. Érdekes módon, a szemben levő falon található pannók viszont már csak román nyelvűek voltak. Na de nem lehet minden tökéletes.

Míg a beszédek zajlottak, átnéztünk a múzeum szomszédos, teremnek nevezhető helyiségébe, és találkoztunk is egy méretes struccal (latinul Struthio camelus), amely első ránézésre tátott csőrrel hallgatta a szónokokat. Bár az is könnyen meglehet, hogy rettenetesen unta a dumát, ugyanis az ő ősei élő egyenesben találkoztak a koponyák tulajdonosaival, és biza, időnként megették vacsorára.

És íme, a kiállítás egyik sztárja. Ő Lucy, a híres Australopithecus afarensis… izé, hölgy, akivel egy bizonyos Donald Johnson nevű úriember randizott Etiópiában, valamikor 1974-ben. A hölgy a pliocén korban élt (azaz kábé 3,2 millió évvel ezelőtt), kicsit alacsony (olyan egy méter magas), viszont irtó kecses (alig 30 kiló) lehetett. A Lucy név onnan ragadt rá, hogy az ásatások közben a Beatles zenekar Lucy in the Sky with Diamonds című nótája szólt. Itt szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy a kiállított koponyák, csontok oroszlánrésze rekonstrukció, a már említett Eduard Olaru művészi alkotásai. Az eredetik a helyükön vannak, a világ különböző múzeumaiban.

És eljutottunk a hazai tájak előemberéig. A képen látható koponyához tartozó darabokat 2003 és 2005 között találták Krassó-Szörény megyében, a Stájerlakanina közelében található Csontok barlangjában. A koponyához tartozó tinédzser srác a pleisztocén korban éldegélt, körülbelül 40 000 évvel ezelőtt. Valószínűleg az ottani feltárás során semmiféle zene nem szólt, ugyanis a kiscsávót képesek voltak a rendkívül unalmas Csontok 2. névvel illetni. Ja, azért 2., mert valamivel korábban találtak egy állkapcsot is, akit lehangoló modon Csontok 1.-nek kereszteltek el. De azért egészen szép feje lehetett. És olyan biztos, hogy a dákok előtt már itt élt, mint a halál, amely tragikusan fiatal korában elragadta.

És a végén egy szolgálati közlemény: a kiállítást kényelmesen megnézheti bárki kolozsvári, vagy aki éppen erre jár, ugyanis június 30-ig az ősemberfejek nem mozdulnak a helyükről. Tessék csak nyugodtan közel hajolni. Nem harap az ősnéni, ősbácsi!

Fotók: Szántai János