Gondolatok a foot szóról

Azt hittem, viccről van szó, amikor az egyik újságban azt olvastam (itt beszámoltunk az esetről – a szerk.), hogy egyik kolozsvári iskola angoltanárnőjét bepanaszolta egy diák anyja, mert állítólag káromkodott az osztályban: a „foot” szóról van szó.

A közerkölcsre nagyon odafigyelő újságok megírták, hogy a szó „láb”-at jelent, de mivel az angolban az „oo”-t „u”-nak ejtik, teljesen más jutott el a gyermekek füleihez, mint kellett volna (a román „fut” szó „baszás”-t jelent – a szerk.). A sajtó arról is beszámolt, hogy a felháborodott anya „pénzügyileg potens” és ezért az iskola vezetősége a tanáriban leszidta a szegény tanárnőt. A tanfelügyelőség megerősítette, hogy létezik ilyen panasz. Tehát ez nem vicc.

A románokról az a hír járja, hogy könnyen tanulnak idegen nyelveket.

Ezt a sok évszázaddal ezelőtt idelátogató idegen utazók is megfigyelték. Egy bizonyos Erasmus Heinrich Schneider von Weismantel, aki 1713 környékén jutott el a moldvai tájakra azt mondta, hogy „egy minden rosszra hajlamos népre” bukkant, mert úgy tűnt, hogy „jó szervezettséggel, jó fegyverzettel, pénzzel, derék vezetőkkel és alávetettekkel” sem rendelkezik. E hiányosságok dacára, folytatta az utazó, a románokban mégis van „egy született ügyesség arra, hogy elsajátítsanak valami jót is”, pontosabban: „ezeknek az embereknek nem esik nehezükre megtanulni idegen nyelveket, csak ne szenvedjenek hiányt jó útmutatásban”. Továbbra is megmaradt az a percepció, hogy „jók vagyunk idegen nyelvekből”, de úgy tűnik, valami megváltozott.

Először is a szülőkről van szó. A kolozsvári diák anyja által okozott galiba arról árulkodik, hogy a román iskolában teljesen különleges szerepe van a családnak. A tanárokkal való konzultálás, az „osztálypénz” kivételével, kvázi nem létezik. Az osztályfőnökök arra kényszerítik őket, hogy legyenek szponzorai annak az iskolának, ahova a csemetéjük jár és ennek alapján

feljogosítva érzik magukat arra, hogy parancsoljanak a tanároknak. Akár tudnak írni-olvasni, akár nem.

Van még valami, amit figyelembe kell vennünk. Ezt akkor értettem meg, amikor elolvastam Neculai Constantin Munteanu reakcióját a kolozsvári incidensre. A Szabad Európa újságírója elmesélt egyik, a nyolcvanas évek elején elkövetett viccét, amikor Michael Foot brit politikust megválasztották a laburisták élére. A hírt beolvasták az adó mikrofonjába, mert NCM fontosnak tartotta kifejezni „reményét, hogy Michael meglátogatja majd Ceauşescut és a románok azzal fejezik majd ki lelkesedésüket, hogy azt kiabálják majd: Ceauşescu-Michael Foot. […] A siker óriási volt és a hallgatóink, eszem a szívüket, pontosan megértették, mit akarok mondani. És nagy dolog volt elmondani […] kilencszer, az ismétlésekkel együtt, hogy Ceauşescu-Michael Foot”.

Nos, igen, úgy tűnik, manapság nemcsak a szülők angoltudása hiányzik, hanem a kommentátorok iróniája és humorérzéke is. Valójában ezek is egy bizonyos képzettségi szint jelei.