Erdély, a Bánság, Moldva. Dobrudzsa következik, muszáj!

Az identitárius rettegéseken és fibrillációkon túlmenően kezdenek összeállni a centralizmus elleni mozgalmak. Végre megmutatják a kormányon lévőknek, hogy Románia nem a bukaresti minisztériumok összege.

Mit kell elsősorban leszögezni? Azt, hogy ezek a mozgalmak alulról felfele építkeznek és nem valamiféle központi gombnyomásra, ahogy ahhoz a nemzeti atyuskák hozzászoktattak bennünket. El kell mondani: az egész állami rendszert blokkolták abból kiindulva, hogy a közigazgatási felosztáson semmit sem szabad változtatni. 2003-ban, az Erdély–Bánság Liga (LTB) törvényen kívül helyezésekor az volt a fő érv, hogy „a régiósítás nem tartja tiszteletben az alkotmány 1. cikkelyét”, holott már létezett a fejlesztési régiókról szóló 151/1998. sz. törvény.

Mi van most? Ugyanaz a káros dölyfösség, hogy ha államtitkár lett valakiből valamelyik minisztériumban, akkor

jobban tudja, mi kell a máramarosszigetinek és a konstancainak, a székelynek, a lugosinak és a jászvásárinak.

Ugyanaz a közömbösség észlelhető a kor értékeinek, kihívásainak és lehetőségeinek megértése iránt. Látható, hogy olyanok voltak és vannak a kormánykeréknél, akik három évtizede nem vettek könyvet a kezükbe.

A hatás? Az állam az ország összes közössége fejlődésének ellenségévé vált, rettegett ellensége mindenkinek, aki elutasítja a szociális segélyt. A másik oldalon: kevesebbért több munkára kényszerített közösségek, ceruzával a kézben átvert közösségek. Arról a ceruzáról van szó, mely több ezer kilométernyi autópályát vagy ultramodern kórházakat és iskolákat rajzol minden egyes választási kampányban. Aztán ott van az egyre határozottabb Európába igyekvés, amely nem annyira a hivatalos tájékoztatókból, mint inkább az eltávozott négymillió rokontól eredeztethető. Meg az üzletemberek, akik azt látják, hogy a magyarok Borsig jutottak az autópályával, míg nálunk Berettyószéplaknál gyom nő az Erdély-autópálya romjain. Ugyanazokról az üzletemberekről van szó, akik a Jászvásár–Marosvásárhely autópályára várnak, mert exportáruiknak három hét kell, hogy Oneşti-ből eljussanak a határig, és a fejüket fogják, amikor azt látják, hogy a román vezető ostobasága miatt elköltetlenek maradnak az európai pénzek.

Mindenekfelett: ugyanúgy nincs bátorság lemondani egy törvényről, a megyékről szóló 2/1968. számúról –

és ugyan ki cserélné le ezt a kommunista törvényt, ha továbbra is a kommunisták utódai voltak és vannak kormányon?

Márpedig vannak megoldások, csakhogy egyesek számára fájdalmasak. Először is, nincs szükségünk ennyi közigazgatási egységre. Miért kellene nekem több mint 3000 község, város, megyei jogú város, mindegyik a maga politikai csicskákból, titkárnőkből, gépkocsivezetőkből és egyéb rokonságból álló klientúrájával? Hollandia, például, drasztikus reformot hajtott végre és igaza lett: a 392 közösségből csak 92 maradt – egyeseknek ez hátrányosan érinthette a politikai karrierjét, de végül is a közösségek döntik el, hogy el tudnak-e viselni bizonyos költségeket, vagy sem.

Romániában a több mint 3000 egységből kicsivel több mint 850 képes önmagát fenntartani. Nagyjából ennyinek kellene maradnia. Aztán: szükséged van 41 megyére? Lengyelország a 49 megyéjéből 16 vajdaságot, vagyis régiót csinált és a közösségeket 379 powiatokba, az 1968 előtti járásainkhoz hasonló egységekbe vonta össze. Lengyelország közigazgatási felosztása most nagyjából olyan, mint amilyen a mienk volt 1950-től 1968-ig.

Románia számára egyszerű lenne a megoldás: vannak jól körvonalazott történelmi régiók, vannak jól körvonalazott regionális identitások és ebből ki lehet indulni.

A megyéken belül ugyanilyen jól körvonalazott térségek vannak: Zarándföld, Mócföld, Fogarasföld, Kalotaszeg (hogy csak néhány erdélyit említsek). Ezek a lengyel powiatok megfelelői lehetnek: ezeken belül lehet néhány közigazgatás, nem több tucat vagy több mint száz, mint most.

A kihívás: győzd meg a polgármestereket, akik eddig azért küszködtek, hogy a tanyájukat községgé és a községüket várossá nyilváníttassák, hogy le kell mondaniuk arról az isteni hatalmukról, hogy megnyithassák a Falunapokat, vagy mit tudom én milyen Városi Rímfaragó Fesztivált… Konkrétan: Románia, 238 391 négyzetkilométer, 19 millió lakos: 3181 közigazgatási-területi alapegység: 103 megyei jogú város, 217 város és 2861 község. Lengyelország: 312 679 négyzetkilométer, 38,5 millió lakos: 16 vajdaság, 379 powiat (65 megyei jogú várost is magukba foglalnak) és 2478 község. Igen, tudom: jól hangzik, de – árrrulás! – Erdélyben magyarok vannak! Hic sunt leones, eszem a szíved!

És a magyarok autonómiát akarnak és nekünk ez nem tetszik, mert nem hangzik jól, bár nem nagyon értjük.

Csakhogy e téren is ez az európai évszázad segít rajtunk: a nemzeti és egységes és a többi Olaszországnak öt különleges jogállású régiója van, méghozzá ebből kettő jelentős kisebbséggel: Valle d’Aosta franciákkal és Dél-Tirol németekkel. Ha Olaszországban jársz, látogass el ezekre a helyekre, hiszen amióta autonómok, a legfejlettebbek lettek. Dél-Tirol három évtizeddel ezelőtt az egyik csóróbb régió volt, most annak a jóléti folyosónak a része, melynek kiindulási pontja Bajorországban, azaz az erős és egységes Németországon belüli Freistaat Bayern-ben – a Bajor Szabadállamban van!

Igen, Olaszország is ott van, és az összes decentralizált – csak a mindentudó atyuskás államok dübörögtek.

Miért kell Erdély, a Bánság, Moldva után Dobrudzsának is megmozdulnia?

Először is azért, mert a régiónak óriási potenciálja van – és nemcsak gazdasági, hanem kulturális is. Egy Dobrudzsai Regionális Tanács rendelkezhetne egy különleges idegenforgalmi törvénnyel (a nemzeti kerettörvényeket betartva, persze), külön törvényekkel a kikötőkre, vagy akár a környezetvédelemre nézve is. Részben van a szegény falusi lakosság, másrészt ott van Konstanca (Constanţa), meg a tengeri kikötők, plusz a Duna-delta. És ha már Delta, akkor itt is lehet egy különleges jogállású régió: vannak környezeti sajátosságai, vannak intézményei (a kormányzó, például), mindene megvan, hogy ténylegesen is működjön.

Mit kezdhetünk a szegény térségekkel? A kulturális turizmust dolgoztatjuk a közösség javára: mikor hallottunk a térségbeli tatárok vagy törökök szokásairól? A történelmükről? Majd én megmondom: soha! És nem is fogunk hallani, mert a tankönyveink az emlékművek összege és ennyi.

A kulturális turizmus minden civilizált országban jólétet hoz. Mi a helyzet nálunk? A történelmi régiók kulturális újradefiniálása az ország jó újradefiniálása is lenne – és ennek már nagyjából 1990 óta meg kellett volna történnie. Veszít azzal Románia, ha Erdély, a Bánság, Moldva, Dobrudzsa és az összes többi régió dönt arról, hogy mi a jobb a közösségeik számára és virágzóvá válnak?

Szétszakad az ország, ha az erdélyiek és a moldvaiak úgy döntenek, hogy összekapcsolják magukat egy autópályával, nem várva meg az államtitkár úr pecsétjét?

A Zsil-völgye is egy különleges jogállású térség – hamarosan robbanni fog, ha nem látjuk be a szakmai átképzés szükségességét; de komolyat, nem pedig amolyan pénzherdáló szakképzési kurzusokat. A térségnek van idegenforgalmi potenciálja, hagyjuk nyereséget termelni a befektetőket és mindenki nyerni fog. Mi van ma ott? Egy színes tévé, egy hűtő áráért elkelő lakások, füzetbe felírós kocsmák, az összes kormányzati program lábjegyzetébe száműzött emberek. Ronda dolgokat írok, igaz?

A bennem rejlő hazaáruló, vastag szemöldökű magyarszívű megint nem tudta magát visszafogni,

hogy ne dobjon egy fadarabot a nemzeti máglyára, eszem a szíved… De nem lenne szabad elfelejtenünk: az állam már nem az intézmények és a szolgáltatások összege, hanem erkölcsi szolidaritások generálója is. Mik ezek? Holmi bennünket összekötő szálak, melyek sohasem láthatók, de akkor érezzük őket, ha fociban megverjük Argentínát (hol van már a tavalyi hó…), vagy ha fegyverrel a kézben kell ugorni.

És tudod, hogy miként kell ezt az erkölcsi ördöngösséget generálni? A közösségek tiszteletével, arra vonatkozó bizalommal, hogy jobban tudják, mi jó nekik és miként mehet jobban a sorsuk, akár Máramarosszigetről, akár Konstancáról, akár Székelyföldről, Lugosról vagy Jászvásárról van szó – felfogtad, államtitkár úr?

Az alcímeket a szerkezztőség adta.