Hogyan öli meg a politikai korrektség a demokráciát

Romániában a demokráciát nemcsak „sörrel és mánelével” ölik meg, melyek nélkül – Bădălău PSD-s kiskirály szavaival élve – „a románoknál nincs muri” (utalás arra, hogy napvilágra került egy felvétel, amelyen a szociáldemokrata képviselő egy román diaszpórát gyalázó nótára táncol – szerk. megj.). Az is biztos és mindenki számára világosnak kellene lennie, hogy a kontinens keleti részét a pészédésedett Romániától a magyarokon keresztül a volt NDK-ig megnyomorító szélsőséges eltévelyedéseknek a kommunista-szekus örökségükhöz van közük. Az már

kevésbé világos, hogy pontosan mi rombolja le a demokráciát a kommunizmustól megóvott nyugaton.

A bevándorlás? A terrorizmus? A putyini manipulálás? A szélsőségesek beszivárgása a közigazgatásba, a rendőrségbe és a szolgálatokba? Vagy, főleg, a baloldali politikusok ostobasága?

Mert például egy olyan országban, mint Németország, nem mindig világos, hogy mi az undorítóbb. A szerencsétlen keletnémet város, Chemnitz utcáin a külföldiek üldözése közben skandált idegengyűlölő szlogenek, ahol ezt megelőzően egy arab bevándorlók által helyiek ellen elkövetett iszonyatos késelés történt, amelybe egyikük bele is halt? Vagy az, ahogy a politikai korrektségből ki sem látszó hatóságok és véleményvezérek

felháborodottan elutasítottak bármilyen bírálatot, akármennyire is jogos az, Angela Merkel 2015-ös döntéseivel kapcsolatosan,

amelyekkel bátorította a korlátlan bevándorlást és szavatolta, hogy a kialakult gondokat majd könnyedén megoldják?

A chemnitzi túlkapások közepette a Bundestag és a liberális FDP alelnöke, Kubicki figyelmen kívül merészelte hagyni a baloldal figyelmeztetését, amely szerint olajat öntene a tűzre a kancellárral szembeni bármilyen bírálat. Így aztán a sokan másoknál szabadabb szájú liberális megbírálta. Azt a híres 2015-ös mondását is, mely szerint „wir schaffen das”, vagyis „majd megcsináljuk”.

A szóban forgó kijelentés szélesre tárta Németország amúgy is nyitott és szélesre tárt karjait és kapuit a muszlim menekültek áradata előtt. Akik aztán gondoskodtak arról, hogy a vallási idioszinkráziákkal és antiszemitizmussal együtt a patriarchális nőgyűlöletet és az erőszak iránti vágyat is importálják, amelyek már megnyomorították azokat a keleti régiókat és államokat, ahonnan elmenekültek. Csak hát

Németországban politikailag helytelen összefüggést felállítani egyes migránsok elfogadhatatlan tettei és a migráció jelensége között.

Tehát a politikai osztály zöme és a teljes progresszista sajtó az ilyenfajta párhuzamoktól való aggályoskodó tartózkodást kéri, sőt követeli. De tekintettel a politikailag helyes diskurzust – itt-ott – megterhelő logikai törésekre, hirdetőinek nem sikerül meggyőzniük a bevándorlástól, a terrorizmustól és a globalizmusnak a törékeny státuszukra gyakorolt hatásoktól rettegő polgárokat arról, hogy visszafogják magukat. Ellenkezőleg. A kritikus reakció sebessége, mérete és virulenciája mintha minden újabb merénylettel egyre nagyobbá válna.

Sok vezető számára megmagyarázhatatlannak tűnik, hogy egy egyre nagyobb tömeg konok és – a németek esetében –

szokatlan módon elutasítja, hogy fegyelmezetten alávesse magát az életükről döntők hipererkölcsös utasításainak.

És ez megőrjíti őket. Az ebből következő hisztéria pedig arra készteti őket, hogy elhamarkodottan és hibásan reagáljanak a nép migránsok által kiváltott dühére. Ami ebből következően tovább nő, arra késztetve a progresszistákat, hogy sorozatosan elkövessék ostobaságaikat.

Egy részük az álmenekültek hazaküldését torpedózza meg. Ezt tették például a chemnitzi merénylet miatt letartóztatott iraki esetében. De amikor az a szúrás, amire vetemedett, kiváltotta a nép haragját, pogromhangulatot táplálva, a baloldal exponensei nemcsak a szélsőséges kisebbséget és a migránsok bűneit kihasználó náci gyűlölet siralmas kiáradásait ítélték el reflexből, hanem az egész közösséget és többséget is.

Ami többszörös hiba. Hiszen relativizálja a náci szörnyűséget. Aztán azért, mert ahogy azt a svájci NZZ újság kiemelte, radikalizálja a mérsékelteket, a szélsőségesek sorait hízlalva. Végül azért, mert a párbeszédnek a bírálatok megfélemlítésével történő megölése sokakat a némaság pusztaságába száműz, lejáratva a demokráciát, hogy ezzel a kollektivisták malmára hajtsák a vizet.

A politikai és médiaelit túlnyomórészt intoleráns, sőt virulens reakciója a liberális tisztségviselő azon kísérletére, hogy a kancellárral szembeni jogos bírálatokkal újra felvegye a beszélgetés szálát,

a kritikus szellem félelmetes hiányáról árulkodik a demokrácia önjelölt védelmezői esetében.

Márpedig e szellem nélkül miként tudna túlélni a demokrácia? És hogyan ne fojtanák meg az eliteken is, a tömegeken is, a bevándorlókon is egyidejűleg eluralkodó félelmek?

Az egyáltalán nem javít a helyzeten, hogy éppen az SPD vezetője, Andreea Nahles ugrott Kubicki torkának, hogy megvédje CDU-s riválisát. Hiszen ezzel pont azoknak a gyanakvását erősíti meg, akik – a szélsőségesek hálójába kerülve – úgy vélik, hogy az összes párt és az egész média egykutya.

És azok bírálatát is felerősíti, akik képtelenek felfogni a német szociáldemokrata párt túlságosan vérszegény reakcióját a PSD-s és PSE-s elvtársak szélsőségességét, Liviu Dragneával az élen.

A román jogállam dragnióta gajra vágására válaszul az SPD nem tudott kipréselni magából mást, csak egy nevetséges és annyira óvatos, impotens, hárító, gyáva és békülékeny közleményt, hogy közvetve

egyaránt legitimálja a román demokrácia lerombolását és az európai baloldal szétbontását is.

Amely, úgy tűnik, egyre inkább kész a tekintélyelvű állam javára feláldozni a szabadságot.

Persze, nem minden szociáldemokrata gyáva vagy csatlakozik a szabadsággyilkos ostobaságokhoz. Ott van még a német családügyi miniszter, Franziska Giffey, aki egy hét után – bátor tettként – el merészelt helyezni egy csokor virágot a chemnitzi fiatal meggyilkolásának helyszínén. És nem maradt meg a vélelmezett vagy valódi szélsőségesek elhamarkodott elítélésénél, hanem némi megértést fejezett ki a németek biztonsági aggodalmai iránt.

De nem túl kevés ez, túl későn?