Rock'n'roll nosztalgiatúrával rúgta be a motort a KMN

Van néhány olyan dal, amelyet mindenki ismer, csak épp azt nem tudják, hogy ezt a Metropol írta – egyezünk meg a mellettem álló kollégával a Metropol Group vasárnap esti koncertjén, amely az idei Kolozsvári Magyar Napok könnyűzenei koncertfelhozatalát nyitotta meg a Bánffy-palota udvarán. A patinás – és az alkalomra magyar történelmi címerekkel kidekorált – belvárosi helyszín, amely jó eséllyel pályázik a sajnálatos módon megboldogult egykori fesztiválkocsma, a New York kávéház szerepére, ezúttal a legifjabbaktól a legidősebbekig több nemzedék tagjait is bevonzotta.

A felállás persze elég különösre sikerült, tekintve, hogy a színpad előtti küzdőtéren a gyerekek buliztak arra a zenére, amely nem is a szüleiknek, hanem inkább a nagyszüleiknek a fiatalságához tartozott, míg az apukák és anyukák a Kincses Kolozsvár Egyesület rendezvényein már állandó szolgáltatónak számító fóti kézműves sörfőzde nedűivel a kezükben, némi óvatos duhaj távolságtartással rázogatták a fejüket a felcsendülő, hetvenes-nyolcvanas évekbeli slágerekre – míg a nagypapák és nagymamák hátrébb húzódva, a padok és asztalok biztonságos kényelméből élvezték a produkciót.

A cikket kezdő megállapítás egyébként a Rum-blues  című nótával – amely annak idején nem nyerte el az illetékes elvtársak tetszését, mivel állításuk szerint az alkoholizmust népszerűsítette a szocialista ifjúság körében („Ó, a rum, a rum segít”, mi tagadás, valóban) – kapcsolatban hangzik el, de vonatkozhat a Szükségem lenne, a Nektek szól vagy az Égig érhetne az ének című klasszikusokra is, az utóbbi afféle himnuszává vált az idén ötven éves (bizony, bizony!) évfordulóját ünneplő, nagyváradi illetőségű rockzenekarnak.

És jön az Otthon, a Három fiú, a Segítség, az Árnyékok ágya, az Egyszerű dal – csak nézzük és hallgatjuk ezeket a régi rockereket, Virányi Attilát a basszusgitárral és a fehér törülközővel a nyakában, Orbán Andrást, több sláger szerzőjét vagy a „friss szerzeményt”, az aranytorkú Dobos Józsefet, és többen arra gondolunk, hogy ha a mai ifjú és ambiciózus könnyűzenészek némelyikében legalább fele annyi spiritusz lenne, mint ezekben a megőszült, megpocakosodott öregfiúkban, akkor nyugodtak lehetnénk afelől, hogy nincs veszve a rock'n'roll Erdélyországban.

„Csak négy akkord, ó, ez egy egyszerű dal” – éneklik, és valóban, öt évtized távlatából sincs itt sem több, sem kevesebb ennél. És ez pont elég.

• Erdélyi pop-rocktörténet 1.: „Ha bejön a szakállas, állítsd le az előadást!”
• Erdélyi pop-rocktörténet 2.: „A zenekarok között működött a sorsközösség”