Ne felejtsük el: a megszállt Kolozsvárt Mária királyné keresztje világította be!

Múlt heti cikkem – Még a szobrainkat is beolvasztottátok, de akkor sem tudtok kitörölni bennünket a történelemből! –, mely a horthysta csapatok által lerombolt szatmárnémeti ismeretlen katona szobrának visszaállításáról szólt, akkora lelkesedést váltott ki, amekkorára – őszintén – nem számítottam. Ami annak a jele, hogy

a románok – és románokat mondtam, nem kormányon levőket – tényleg értik a Centenárium jelentőségét.

Olyan személyiségek és tekintélyes személyek kerestek meg, akik ugyanezekkel a gondokkal küszködnek. Kolozsváron sokkal drámaibb a helyzet. Íme, prof. dr. Simion Simon levele.

Kolozs Megye Kormánymegbízotti Hivatalának!

Tekintettel a Nagy Egyesülés Centenáriumának megünneplését előkészítő cselekményekre, egy olyan emlékmű visszaállításának a lehetőségére szeretném felhívni a figyelmüket, mely 1941 és 1944 között létezett a Feleki-dombon. Észak-Erdély egy részét a Bécsi Diktátum (helyesen, Második bécsi döntés – a szerk.) következményeként odaadták Magyarországnak, így a Magyarország és Románia közötti ideiglenes határ a Feleki-dombon, Kolozsvár és Erdőfelek között húzódott. A román népen e nemzetközi visszaélés miatt akkor eluralkodott felháborodottság és csalódottság közepette, melyet semmilyen politikai és katonai reakció nem kísért, a Román Nők Nemzeti Ortodox Társasága, e társaság elnökén, Alexandrina Gr. Cantacuzinón keresztül egy emlékmű felállítását kezdeményezte a Feleki-domb tetejére, az országút mellé, 500 méterre a kikényszerített, tiszavirág-életűnek remélt és bizonyult határtól.

A Megváltás Keresztjének nevezett emlékmű egy 9 méter magasságú, 3 méter magas gránittalapzatra helyezett

monumentális gránitkeresztet lett volna, mely az elrabolt Erdély valamennyi románjának, különösen a kolozsváriaknak megmutatja,

hogy nincsenek egyedül, és hogy a Románia Újraegyesülése reményének mozgósítania kell a román állam, a román társadalom minden forrását, azok minden struktúráján keresztül. Románia számára az akkori korszak korlátozásai miatt az emlékmű megvalósítása nehézségekbe ütközött, ezért több módosítást is végre kellett hajtani, melyek közül az volt a legfontosabb, hogy egy 6 méteres kőtalapzatra helyeztek el egy felbecsülhetetlen értékű fakeresztet.

Ezt a keresztet a Hazafias Cselekvés tagjai, első világháborús rokkantak készítették Mária királyné engedélyével, és eredetileg a Cotroceni-palota udvarára szánták. A kereszt ismeretlen okokból a Cotroceni-palota egyik raktárában maradt 1941-ig, amikor Mihály király engedélyével Ion Constantinescu rokkant százados a Román Ortodox Nők Társaságának adományozta, hogy azt a Feleki-domb csúcsán lévő kőtalapzatra helyezzék. A Román Nők Nemzeti Ortodox Társasága 1941 novemberében vette át az emlékművet és április 5-én, az 1942. évi Szent Húsvéti ünnep alkalmával avatták fel. Éjszakánkét 5 fényszóró világította meg, így látható volt Kolozsváron és erős érzelmeket váltott ki azokból, akik a környékről látták.

Az emlékmű zarándokhelye volt a meg nem szállt Erdély románjai, különösen az Erdélyi Szigethegység mócai számára,

akik nagy számban látogattak oda, imákat mondtak az elrabolt Erdély felszabadításáért, a horthysta hivatalosságok és határőrök kétségbeesésére. Az 1944. augusztus 23-i aktus után a német és magyar csapatok 1944. szeptember 5-én átlépték a határt, egészen a Marosig nyomulva előre. A következő napokban a horthysta csapatok nekiálltak az emlékmű lerombolásának. Mária királyné feleki keresztje fellelkesítette a román katonákat, akik október 14-én, Kolozsvárral együtt azt a helyet is felszabadították, ahol a Megváltás Keresztje állt.

Sajnos sem az akkori, a háború gondjai által lefoglalt, sem az 1947 utáni hatóságok nem tettek semmit az emlékmű visszaállításáért. A felekiek fakereszteket helyeztek el azon a helyen, az elsőt rögtön a háború után, melyet a román hadsereg rombolt le 1953-ban a kommunista hatóságok utasítására, a legutóbbit pedig 1990 után, és az jelenleg is a fenséges emlékmű helyén áll.

Úgy véljük, hogy Románia Kormányának a Centenárium Évében magára kell vállalnia az emlékmű akkori formájában történő visszaállítását, az elkészítői iránti megbecsülés és tisztelet jegyében, de azért is, mert ennek az emlékműnek arra kell emlékeztetnie mindenkit, hogy soha többé nem történhet meg egy ilyen esemény, mely a legkeményebb merénylet volt Nagy-Románia integritása ellen.