Nem árulunk el túl nagy újdonságot, ha azt mondjuk: az idei Double Rise leginkább a sárról szólt. A kolléga pénteken, mi pedig szombaton, az összművészetinek nevezett fesztivál utolsó napján érkeztünk Torockóra, hogy megmártózzunk a partihangulatban. Bár péntek óta nem esett az eső, a helyszín és a leharcolt napfelkelők is arról tanúskodtak, hogy nem éppen szárazon telt az elmúlt pár nap.

Nincs is ezen mit ragozni, az eső és a sár a szabadtéri fesztiválok állandó mumusa. Nem akadtak fenn ezen a fesztiválozók sem, akik kreatív sármentesítő stratégiákkal próbálták elkerülni az el- és szétcsúszást. A sárból fakadóan a torockói vendéglátás diszkrét bája is megmutatkozott, például voltunk olyan kocsmaként funkcionáló csűrben, ahol csak a cipő levétele után lehetett az emeleten letelepedni, és még takaró is akadt annak, aki lepihenne. Nem csoda, hogy ez lett az egyik kedvenc helyünk, nem beszélve az áfonyás sörről, ami vissza-visszacsalogatott bennünket.

A falusi vendéglátóhelyeket valószínűleg nem érintette negatívan az, hogy kiköltözött a fesztivál, mindenhol nagy volt a nyüzsgés napközben. Ha hiányzott volna, a központban üvöltő zene emlékeztette a helyieket arra, hogy fesztivál van. Ehhez a pörgéshez képest a kora délutáni órákban még viszonylag kevesen voltak a falutól öt-tíz perces sétára található helyszínen: pár tucatnyian beerpongoztak, mások néhány igényesebben kialakított sátor hűvösében heverésztek, míg a folkudvarban táncoktatás zajlott.

A fesztiváltér kompakt elrendezése, kinézete egyértelműen jobb volt az előző két kiadáshoz képest, leszámítva az egymást zavaró színpadokat. Az első zenekar, mely a kisszínpadon a húrok közé csapott a fura nevű Konyha volt, de ahogy a srácok is poénkodtak ezzel, a DJ-pult felől bezavaró zene miatt inkább technót hallhattunk tőlük, mint saját szerzeményeiket. Ezt követően a lélek hullámait lovagoltuk meg a Soulwave nevű zenekarral.

Az előző években a Double Rise legsikeresebb helyszíne kétség kívül a folkudvar volt, melynek különleges hangulata napközben is vonzotta a napfelkelőket. Talán azt sajnáljuk a leginkább az idei kiadásban, hogy nem jött össze egy jó mezőségit vagy kalotaszegit járni. Mint megtudtuk: a hét folyamán teljesen elnyelte a sár az új helyszínt, így sok program elmaradt. A népzenei fellépők a kisszínpadon kaptak helyet, egyidőben a nagyszínpados koncertekkel, így alig lehetett hallani valamit. A szervezők azt mondták, hogy jövőre egy újabb tematikus színpaddal bővítik a fesztivál kínálatát, csak remélni tudjuk, hogy kellő távolságra helyezik el, hogy hallhassuk is az előadókat.

Bár napközben folyamatosan gyarapodott a közönség száma, az igazi fesztiválhangulat az esti koncerteken tetőzött, amikor is három népszerű zenekar lépett színpadra: a 30Y, a Tankcsapda és a Quimby. Egyik pillanatban még Beck Zoliék lírai hangvételű dalaira andalogtunk, majd elrepültünk Rióba a Tankcsapdával, végül Kiss Tibiék egészen szürreális szeánszán szántottuk fel a pocsolyás küzdőteret.

A legnagyobb buli kétség kívül a Lukács Laciék koncertjén kerekedett: a Tankcsapda frontemberének 50. születésnapja alkalmából összeállított szubjektív produkció életművének keresztmetszetét adta. Az egészen korai időszak majd` 30 éves dalaival kezdtek, és haladtak az évek és a lemezek során napjainkig. A közönség pedig tombolt az agyonhallgatott dalokon, a bokáig érő sárban Lukács Lacival együtt üvöltötte: az élet a legjobb a méreg! És valóban. Hogyan is felejthettük el?