A történelemtudomány szakmailag talán kevésbé komolyan vett területe a letűnt történelmi korok társadalmi csoportjainak hétköznapi életét kutatja, az olyan banálisnak gondolt részletektől kezdve, mint az öltözködés, az otthoni környezet, a táplálkozás, egészen a családdal kapcsolatos bonyolult társadalmi normákig. Pedig a történelem ezen területe nemcsak végtelenül izgalmas, hanem fontos információkkal is szolgál a társadalmi folyamatok megértéséhez.
Fónagy Zoltán előadása Kolozsváron | A szerző felvétele
A téma egyik szakértője Fónagy Zoltán (az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Lendület Családtörténeti Kutatócsoport tagja), aki kutatásairól népszerű blogot is vezet. A napokban a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága meghívására Kolozsváron tartott előadást A család a 19. századi Magyarországon. Normák és társadalmi gyakorlat címmel.
Bevezetőjében elmondta, a múlthoz való viszonyulásban kétfajta gondolkodásmódot különböztethetünk meg:
- sokan aranykorként tekintenek – többek között – a 19. századra, míg az azóta eltelt időre, mint folyamatos hanyatlásra;
- mások egy képzeletbeli ítélőszékről tekintenek le a múltra, szűk látókörűnek, babonásnak, előítéletesnek gondolva az előző nemzedékeket.
A családról alkotott elképzeléseinkre leginkább az első hozzáállás jellemző, derült ki Fónagy előadásából. Egy idillikus nagycsalád képe elevenedik fel, ha a 19. századra gondolunk, mely napjaink törékeny családmodelljével szemben erős egységet alkot. Ez az idealizált kép pontosításra szorul, ugyanis a modern kor előtt is gyakori volt a mostoha- vagy mozaikcsalád, csak nem a válások magas száma, hanem a halandóság miatt.
Szintén téves, de széles körben elterjedt elképzelés, hogy a 19. századi Magyarországot a nagycsaládok együttélése jellemezte. Az 1787-es népszámlálás alapján egy átlagos család öt főből állt a Kárpát-medencében, ami európai viszonylatban teljesen átlagosnak számított. Angliában például 4,75 az egy családban élők átlaga, míg Horvátországban vagy Oroszországban átlagosan 8 fő alkotta a családot.
Magyarországon ugyanakkor a régiók között is jelentős különbségek voltak:
- míg a Dunántúl nyugati és északi részén, a Tiszántúl északi felén, illetve a Felvidék keleti térségében kisebb – szakszóval nukleáris – családok éltek,
- addig Délkelet-Magyarországon, a Dél-Dunántúlon, Felvidék középső részén inkább a kiterjesztett családok és a többcsaládos háztartások voltak jellemzőek.
A családok nagysága egy adott régióban további eltéréseket mutathatott a nemzetiség, a vallás vagy a társadalmi helyzet függvényében is, például a svábok kisebb családokban éltek, míg a palócok nagyobb családi közösségeket alkottak – hangzott el.
Mátraalmási nagycsalád
A népszámlálás után alig ötven évvel már 6-ra emelkedett az átlagos magyar család tagjainak száma, ami elsősorban a paraszti réteg zselléresedés elleni stratégiájának tudható be, elsősorban azokban a régiókban, ahol a modernizáció folyamata késlekedett. Mivel a népesség gyorsabban növekedett, mint a megművelhető földmennyiség, többen zsúfolódtak össze egy háztartásban. A rokonsági tudat legalább a harmadik generációra visszamenőleg rendkívül erős volt, a nemesi családoknál az öröklés fűzte szorosabbra a köteléket, a paraszti családoknál az egymásra utaltság.
A 19. századi polgárosodás következtében funkcióváltáson ment át a család, ugyanakkor markánsabban elkülönült a magánélet a nyilvánosságtól. Előtte viszont
alig létezett intimitás, a helyi közösségek teljes mértékben ellenőrizték a családon belüli viszonyokat.
A közösségi ellenőrzés fellazulása a felvilágosult abszolutizmus 18. századi korszakában következik be, amikor II. József rendeletben tiltja meg a közhatalmaknak és az egyházközségeknek a magánéleti bűnök (például házasságtörés, a szülőkkel szembeni tiszteletlenség, stb.) esetében gyakorolt testi fenyítések vagy megszégyenítő büntetések végrehajtását. A 19 század első felében fokozatosan halványult ez az ellenőrző szerep, de az erkölcsi bűnök megtorlásai, a szégyenpadra vagy szégyenkőre ültetés, csak 1848 után, a Bach-korszakban szűnt meg teljesen.
Fónagy kifejtette: a piaci gazdaság fejlődésével, a városiasodással, az egy településen élők számának növekedésével, a társadalmi érintkezés személytelenebbé vált, és egyre inkább az anyagi alapokra egyszerűsödtek a családi viszonyok. Az intim szféra kialakulása és a nyilvánosság elől történő elszigetelése különösen a városi polgárok számára vált fontossá. A rokonsági háló szerepe változatlan maradt a 19. században: elsősorban a gyermek-, beteg- és idősgondozás megoldásáért, az üzleti kapcsolatok miatt, illetve a faluról városba költözés esetén fordultak a távolabbi rokonokhoz.
.jpg)
Kislány főzni tanul. 20. század eleji fotó | Fortepan
Egy másik változás, hogy a család egyre inkább elveszítette termelési egység jellegét, és fogyasztói közösséggé vált. A hagyományos paraszti családokban a 4-5 éves gyerekektől kezdve az idősekig minden korosztálynak megvolt a maga szerepe a létfenntartásban, de a piacgazdasági viszonyok közepette egyre többen bérmunkából éltek. Ennek következtében kialakult a családtagok új osztályozása keresőkre és eltartottakra, ez pedig tovább növelte a nők férfiakkal szembeni alárendeltségét. A nők szerepe a családban az otthon fenntartására és a gyermeknevelésre korlátozódott. A lányokat a férjhez menetelig, a fiúkat az intézményes nevelés megkezdéséig – a polgári családokban 10 éves korig, az alsóbb néprétegeknél 6-7 éves korig – az anya nevelte.
Írott és íratlan szabályok sora határozta meg a nemi szerepeket a hagyományos társadalomban
A másik nem munkájának végzése kifejezetten illetlenségnek számított. A hagyományos magyar családban, függetlenül a társadalmi rétegektől, a férfi korlátlan rendelkezési joggal bírt. A nemek szerinti elkülönülés az étkezésnél, a nyilvános helyeken és a templomban is jelen volt. A paraszti családban az étkezésnél a fő hely, az elsőség, a legjobb falat a férfit illette meg, sőt egyes vidékeken a nők és a gyermekek le sem ülhettek egy asztalhoz a férfiakkal. A nyilvános helyeken a férj és a feleség, az alárendeltségi viszonyt érzékeltetve, bizonyos távolság tartásával mutatkozott. A hatalmi viszonyokat fejezte ki az is, hogy a férj tegezte feleségét, az viszont általában magázta őt, sorolta Fónagy Zoltán.
A nők lehetőségei csak rendkívüli élethelyzetekben, például özvegység esetén nyíltak meg. A társadalmi normák szerint, ha egy asszony egyedül maradt, és gyermekei kiskorúak, újra meg kellett házasodnia. Más kérdés, hogy ezt nem mindig tartották be, és sok esetben a függetlenné vált nők egyedül is sikeresen érvényesültek a család menedzselésében.
Hogyan vált a gazdasági közösségből érzelmi kötődéssé a házasság?
A 19. század nagy változása, hogy az emberek világképében a közösség-központúság helyett egyre inkább az egyéni érdekérvényesítés vette át a helyét. Az individualizmus terjedésével a házasság jellege is megváltozott, bár továbbra is az önfenntartásnak és az utódok felnevelésének legbiztosabb kerete maradt, az csak ráadásnak számított, ha a házasság a társadalmi státus emelkedésével is járt. A szülők által elrendezett életközösségre a fiatalok megváltoztathatatlan sorsként tekintettek, amire az egyházi eskütétel is rásegített. A párválasztásban a hasonló társadalmi státus és anyagi helyzet rendkívül fontos volt, és a vallási, települési és etnikai endogámia érvényesült.
A családos életet tekintették a természetes életformának a társadalom minden rétegében, vénlánynak maradni falun szégyennek számított. A közvélemény helytelenítése a vénlánycsúfolókban került kinyilvánításra. Jól illusztrálja a férj nélküli nő iránti szánakozást ez az 1857-ben írt cikk, melyben azt írják: „hasonlít az ágról szakadt levélhez, melyet a sors szele kénye szerint hordoz cél és biztos irány nélkül, míg végre elejtetvén, lábbal tapostatik”.
Ritkán alakult ki szoros érzelmi kapcsolat a házastársak között, de ha mégis, az érzelmek nyílt kimutatása illetlenségnek számított. A testi kapcsolatra többnyire nem örömforrásként, hanem titkolni való szégyenként tekintettek, különösen a nők. A házas élet az asszonyok számára a terhesség és a szoptatás folyamatos láncolatát jelentette, amely tényleges teherré vált számukra, a gyakori szülés megviselte a szervezetüket is – hangzott el az előadásban.
A házasság előtti szexuális élet kifejezetten tiltott volt, főleg az Alföld puritánabb falvaiban. Voltak régiók, ahol szemet hunytak efölött, amennyiben a fiatalok házasságát külső tényező, például a katonáskodás, akadályozta. Szabadabb erkölcsi normák voltak érvényesek a közösség ellenőrzése alól kikerült személyek, például summások, pásztorok, kubikosok esetében. A lányokkal szemben ebben a kérdésben is szigorúbb mércét alkalmaztak. A cselédlányok speciális helyzetben voltak, az ő kiszolgáltatottságukat az 1876-os cselédtörvény tetézte, amely szerint el lehetett őket bocsátani, amennyiben
„a gazda gyermekét vagy családja egyéb tagjait rosszra csábítja, vagy azokkal tiltott vagy gyanús szövetkezésben él”.
A 19. században fokozatosan kezd elterjedni az egyéni vonzalmon alapuló házasság, de továbbra is a racionális szempont maradt jellemző, még ha az érintettek valamelyest bele is szólhattak, kivel éljék le az életüket. Előtérbe kerülnek a képességek, az iskolázottság, a nők esetében fontos szempont a takarékosság és a műveltség. Ez a 20. században teljesedik ki, amikor a romantikus irodalom és a filmművészet térhódításával egyre inkább az egyéni boldogság megtalálását várják a házasságtól.
De az már egy másik történet.