PSD – állam és rendszerellenes retorika között

A Szociáldemokrata Párt (PSD) nemcsak az a szervezet, mely ma a kormányzati többséget ellenőrzi, hanem az is, amelyik az állami rendszer kontinuitását 1989 után szavatolta. Ennek ellenére a párt diskurzusa most rendszerellenes: a központnak ellenálló periféria, az állam által bántalmazottak állammal szembeni pártja akar lenni. Egy rakás összeesküvésre mutat rá, gyarmatosítással vádolja Brüsszelt. A „párhuzamos állam” elleni retorika méretéről már nem is beszélve, mely kiszorította a közbeszédből a saját kormányzati tevékenységével kapcsolatos magyarázatokat.

Több olyan példát is említhetnénk, melyek alapján úgy tűnik,

a PSD rendszerellenes identitást épít magának, mely alapvetően különbözik az őt mindig is jellemző, nacionalista árnyalatokkal rendelkező populizmustól.

Ennek kapcsán felmerül bennünk a kérdés, milyen okai vannak e váltásnak és milyen mértékben tükröznek ezek egy tartalmi metamorfózist.

A PSD különféle nevek alatt (FSN, FDSN, PDSR) a posztkommunista korszak legnagyobb részében kormányon volt, a törvényhozási termelésre és az alkotmányos szabályokra gyakorolt hatása pedig meghatározó jellegű. Az új politikai rendszer felépítésének módjától a szocialista gazdaságból való kilépés típusáig és az EU-hoz való csatlakozásra vonatkozó tárgyalásokig mind e politikai szervezet művei. Bár több neve is volt, soha senki sem kételkedett valódi identitásában: a kommunista állampárt örökösi mivoltában. 1989 és 1990 fordulóján ebből született meg, 1992-ben szintén az államból és az állam forrásaival született újjá.

Amit ma Szociáldemokrata Pártnak neveznek, sohasem volt sem autentikus párt, sem szociáldemokrata.

A hatalom címkéje, bejegyzett márkaneve volt. A hatalom pártja volt, amilyen minden olyan rezsimben van, ahol a demokrácia egy tényállás választási legitimációs mechanizmusára korlátozódik.

Ennek ellenére a párt 1992 után kezdett elválni az államtól. A kormányzat szintjén az állami technokráciából származó emberekkel rendelkezett, de gazdasági szinten a vállalatigazgatók biztosították a politikai hatalom gazdasági hatalommá, majd a gazdasági hatalom politikai befolyássá átváltásának erényes körét.

Ezáltal Iliescu szervezete vált a posztkommunista oligarchák fő pártjává. De mindezek nem történtek volna meg, ha a Belügyminisztérium, a titkosszolgálatok, az ügyészség és az igazságszolgáltatás szintjén nem létezett volna egy másik, hasonlóan erényes kör. Valójában hasonlóan ördögi. Az állam ezen testületein foltot ejtettek az 1989 előtti, az 1989-es és az 1990-es tetteik. Félelemmel tekintettek a társadalomra, mert az számon kérhette volna őket. A hatalom pártja biztosította büntetlenségüket. Ők pedig büntetlenséget biztosítottak neki az Iliescu által pátyolgatott haveri kapitalizmus összes törvénysértéseivel szemben.

A szakítás a 2005. áprilisi kongresszuson vált láthatóvá. Akkor Iliescu és az őt támogató volt teljhatalmú kormányfő Năstase

vereséget szenvedett azoktól, akik lassan, de biztosan átvették a hatalmat a pártban: a helyi oligarcháktól.

Geoană csak az a technokrata volt, akinek le kellett vezényelnie a párton belüli átmenetet a központosított rendszerből a helyi oligarchák föderációjába.

A PSD akkor láthatóvá vált metamorfózisa a mai napig folytatódik: olyan párt képét mutatja, mely látszólag elszakadt az emberi forrását biztosító államtól, a helyi klientúra-rendszerekre korlátozódik és gyakorlatilag kormányzásra képtelen.

Az államtól való függése a PSD nagy hiányossága. Kettős függőségről van szó: függés a forrásoktól és a védelemtől. A kiskirályok 2005 után megpróbáltak kiegyezni az új hatalommal, 2006-tól pedig Tăriceanun keresztül gyakorlatilag átvették a hatalmat. Aztán 2009-ben ténylegesen hatalomra is kerültek, Geoană legyőzése után pedig egyéni együttműködési formákban és az Románia Haladásáért Nemzeti Szövetségen (UNPR) keresztül éltek túl, mely hidat képezett a hatalom és az ellenzékben lévő PSD között.

Amikor Băsescu elnök egy ígéretes PSD-s vezetőt, Maiort nevezte ki a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) élére, gyakorlatilag

elismerte, hogy a hatalmat vagy a PSD-vel folytatott együttműködés valamilyen formájában, vagy e párt egyes forrásainak átvételével lehet gyakorolni.

Mindkettőt kipróbálta. De a PSD a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) kötött szövetségével biztosította magának a parlament de facto uralását, majd a 2012-es választási győzelmet és azóta az összes többséget ellenőrzése alatt tartja.

Így maradt a mai napig a hatalom pártja. Ennek ellenére a PSD-n belül sokan nem voltak haszonélvezői az állammal vagy Băsescuval folytatott együttműködésnek. Victor Ponta ezt a párton belüli frusztrációt használta fel, hogy azt 2010 és 2015 között vezethesse, de ő szintén csak egy központ által a helyi oligarchákra ragasztott címke volt. Ezek egy része szerencsésen átvészelte ezt az időszakot, de a legerősebbek többsége a saját bőrén érezte meg a büntetlenségi korszak végét.

Dragnea azzal az ígérettel vette át a PSD vezetését, hogy biztosítani fogja a múltbéli tényállás visszaállítását.

De már senki sem hihetett neki becsületszóra. A politikai diskurzust a központi oligarchák tévéi sajátítják ki. A PSD identitását annak a célnak rendelik alá, hogy fel kell számolni az államnak azt a részét, mely ügyeket tár fel és ítéleteket mond ki. És minthogy a korrupcióellenes lépések legitimációja nem annyira a belpolitikában, mint inkább az EU és az AEÁ-val meglévő partnerség szintjén van meg, ezek szintén a PSD-s retorika célpontjaivá válnak.

A kivetített identitással, elszegényedett, az igazságtalan bánásmódra panaszkodó oligarchák mellett nehezen mozgósítható választókkal rendelkező, ráadással egy minden eddiginél rosszabb kormányzást felmutató PSD továbbra is a hatalom pártja marad. De választania kell majd, hogy kitart a jelenlegi zsákutcás politika mellett, vagy visszatér a megreformálatlan állam régi formájához, mellyel – végső soron – öröktől fogva szimbiózisban él.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.