Az Egyesülés centenáriumáról. Egy Lucian Boia-interjú margójára

A teljes Lucian Boia-interjút itt lehet elolvasni.

A szavak sohasem semlegesek és közömbösek. Lucian Boia ezt erősíti meg újra akkor, amikor egy elterjedőben lévő újságírói klisét bélyegez meg: „Nem akarom többé hallani – de továbbra is hallani fogom, mert elterjedt – ezt a nevetséges Kis Egyesülés ostobaságot. (…) Egész nemzedékek tudták, hogy ez a Fejedelemségek Egyesülése, hogy akkor, 1859-ben jött létre Románia. Néhány évig még a Fejedelemségek Egyesülése nevet viselte, mert a nagyhatalmak nem fogadták el a Románia nevet.”

A történésznek nyilvánvalóan igaza van. De nem azért, mert az új megfogalmazás megzavarna bizonyos megszokott szófordulatokat, hanem mert

a „Kis Egyesülés” és a „Nagy Egyesülés” szembeállítása módosítja a történelmi események percepcióját.

Hiszen, ahogy azt a történész elmagyarázza: „Ez a Kis Egyesülés nem kis egyesülés. Ha mindenképpen kicsinek és nagynak akarjuk őket nevezni, akkor meg kell fordítani és én azt mondanám, hogy az 1859-es volt a Nagy Egyesülés.”

Azt lehetne ellenvetni, hogy egyszerű félreértésről van szó. A „kis” és a „nagy” egyesülés csak a mennyiségre vonatkozik, nem a történelmi jelentőségre, hiszen 1859-ben két viszonylag kis tartomány (Moldvát amúgy is megfelezték 1812-ben) egyesült, míg 1918-ban a Regát (a két egyesült fejedelemség) egyesült Erdéllyel, de Besszarábiával és Bukovinával is. Ennek ellenére egy történész nem gondolkodhat mennyiségekben, hiszen

egy nemzetet sohasem lehet népességek és területek egyszerű összeadásaként tekinteni.

De még akkor is, ha a nyelv egyszerű mechanikájának vagyunk a tanúi, hasznos megértenünk, miként jutottunk ide. A „Kis Egyesülés” csak azért kezdett el terjedni, mert a „Nagy Egyesülés” szintén nagyon gyakorivá vált. Természetesen nem számít újdonságnak, de valószínűleg azért vált általánossá, hogy elkerüljenek más, időközben kevésbé megfelelővé vált kifejezéseket. A kommunista rezsim alatt és utána is az emberek sokáig kerülték, hogy a királyról beszéljenek és szinte el is felejtették, hogy Románia 1881 óta királyság volt. Ezért az „Erdély – vagy Besszarábia és a többi – egyesülése a Román Királysággal” szófordulat helyett egyszerűen Nagy Egyesülést mondtak, ami átfogó és általános megfogalmazás.

De elképzelhető, hogy az utóbbi két évtizedben legalább két okból kezdték el gondosan kerülni a „Nagy-Románia” kifejezést. Először is azért, hogy ne tűnjön egy C. V. Tudorral való szimpatizálásnak, másodsorban azért, hogy

ne táplálják azt a gyanút, hogy Romániának revizionista tervei vannak.

Maga a „revizionista” szó is negatívan cseng a román politikai és történetírási diskurzusban, hiszen főleg a magyarok követeléseivel társítják, hogy a másik kifejezést, az „irredentát” ne is említsük, mely ugyanezen okból még rosszabbul hangzik.

Valójában az először a XIX. századi olasz nacionalisták által használt terre irredente kifejezés pozitív kicsengésű volt és az Osztrák-Magyar Birodalom részét képező olasz tartományokra vonatkozott, márpedig ebben az eredeti értelmezésben inkább a románokról lehetne azt mondani, hogy irredenták voltak, vagy azok most is, hiszen ők vágynak olyan területek és népességek visszaszerzésére, melyek Romániával és a román többséggel állnak szoros kapcsolatban.

Ha pedig Besszarábiáról beszélünk, akkor ma Traian Băsescu az „irredenta” mozgalom vezére.

Hiszen íme, mit írt nemrég: „Az Egyesülés elkezdődött! Most, amikor ezt a bejegyzést közzéteszem, Moldova Köztársaságban 34 település szavazta meg a helyi tanácsban az Egyesülést Romániával. (…) Hahóóóó! Cotroceni-palota (az elnöki hivatal – a szerk.), Győzelem-palota (a kormányhivatal – a szerk.), Parlament Palotája! Hallatszik? Az Egyesülés elkezdődött!”

De nemcsak a szavak, maga a szándék is, hogy határok módosításával változtassák meg a regionális politikai rendet, ez vált nehezen kimondható valamivé. Következésképpen annak érdekében, hogy elkerüljenek bármilyen társítást a megengedhetetlennek tartott politikai állásfoglalásokkal, egyre inkább kerülték a „Nagy-Románia” kifejezést, így aztán helyettesítéssel és parafrázissal egyre inkább „Nagy Egyesülés”-ről kezdtek el beszélni. Nem csoda akkor, hogy a funkcionális leegyszerűsítésekre törekvő sajtó szimmetriával létrehozta a „Kis Egyesülés” kifejezést. Ha ez így van, akkor itt

nem a Fejedelemségek Egyesülésének minimalizálásáról van szó,

hanem inkább az esetleges „irredenta” törekvésre történő bármilyen fajta célozgatásból származó bonyodalmak elkerüléséből származó járulékos következményről.

Lényegében a bármilyen fajta nacionalizmusnak az utóbbi két évtizedben történt megkérdőjelezése által okozott nyelvhasználati változásoknak vagyunk a tanúi. Jellemző, hogy maga Lucian Boia történész is félénk óvatosságot mutat, amikor a rokon terminológiát manipulálja. Arra a kérdésre, hogy a túlzott hazafiság ártalmas-e, az következőket válaszolja: „A hazafisággal, persze, vissza is lehet élni, de – mondjuk így – mérsékelt, elfogadható formájában a hazafiság inkább erény, mint hiba.”

Furcsa azt hallani, hogy a hazafiság „inkább erény”,

mintha a megszólaló valamilyen engedménnyel kívánná rehabilitálni a kifejezést. Az alapkifejezés, a „haza”, különben, szinte teljesen kikopott a nyelvből, mintha valami elavult és a ma vállalt „európaiassághoz” nem illő dolgot fejezne ki. Az az érzésünk, hogy súlyos egyensúlyhiányban vagyunk. Míg az 1989 utáni első években a bárdolatlan nacionalizmus tanúi voltunk, a politikai érzést pedig mintha a „Haza nem eladó!” szlogen jellemezte volna, ma a másik végletbe csúsztunk, amikor maga a hazafiság valami gyanús dolognak tűnik, és amikor több millió ember csakis emigrálásról álmodozik. Az országgal és a világ többi részével csakis az elfeledett középút lehet az erényes kapcsolat.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.