Centenárium: az ostoba rongyrázás és az interetnikai viták között

A centenárium újabb alkalmat teremt arra, hogy a román politikusok versengjenek egymással az ostoba rongyrázásban. A művelődésügyi minisztériumtól a parlamentig, a polgármesteri hivatalokig és mindenféle helyi hatóságokig olyan delíriumos állapotot tapasztalunk, amelyben az ízléstelenség, a debil tematika és az alkalmatlanság adják meg a hangot a centenáriumi rendezvényekben.

Cirkuszt és kenyeret a népnek: töltött káposzta, miccs és csülkös babfőzelék.

Az olyan nagy közintézmények tervei között, mint a művelődésügyi minisztérium, a parlament, a Román Akadémia és hasonlók, nem létezik semmilyen egységes projekt és jól kidolgozott koncepció, amely hasznosítaná a centenáriumban rejlő óriási potenciált. Pontosabban mondva nem létezik egy olyan projekt, amely józan elemzést kínálna a közvéleménynek arról, ami 100 éve történt, ami azután következett és ami reményeink szerint ezután következik. Szomorú zárójelként kell megemlítenem, hogy a nemzeti történetírás szintjén

nincs egyetlen nagyszabású mű sem Románia első világháborús részvételéről.

Létezik számos szekvenciális megközelítés, elsősorban háborús visszaemlékezések, de az egyetlen referenciakönyv továbbra is Constantin Kiriţescu 20-as években írt Istoria războiului pentru întregirea României (A Románia kiteljesedéséért vívott háború története) marad. Talán itt lett volna az alkalom megfinanszírozni egy ilyen projektet, de fontos tanulmányokra – szokás szerint – nincs pénz, csak helyi kiskirályok által megrendelt, Ez-vagy-az a megye az első világháborúban, Mit-tudom-melyik város áldozata a nagy háborúban típusú monográfiákra.

A 19. század közepén tevékenykedő politikusok nemzedéke ideológiailag jól körvonalazott tervvel rendelkezett az 1848-as forradalom veresége után: nevezetesen

minden román egyesítése.

Ezt a projektet aztán néhány szakaszban (és nemzedék alatt) megvalósították: a fejedelemségek (azaz Moldva és Havasalföld – szerk.) egyesülése, a függetlenségi háború és az első világháború.

Ennek az eszmének a megvalósítása után azonban a dolgok, nagyrészt külső tényezők miatt – sajnos – nem alakultak jól Románia számára. A modern és demokratikus állam projektje diktatúrába fulladt: királyiba, legionáriusba, katonaiba és végül kommunistába. Ezek a totalitárius rezsimek összeadva több mint 50 évig tartottak az ország történelmének utóbbi 100 évéből.

A centenárium ebből a szemszögből, de a jelenlegi nyers valóság szemszögéből is nézve, amikor a jogállamiságot a kormányon lévők kisszerű érdekei csonkolják, nem ok az ünneplésre, hiszen

a Románia-projekt a szakadék szélén áll, egy lépésre a kudarctól.

Nyilvánvalóan a Nagy Egyesülésnek sem az 50., sem a 75. évfordulóját nem elemzésre használták fel, hanem szintén egyfajta rongyrázás zajlott, amit nagyrészt a pillanatnyi hatalmasságok ideologizáltak át. A centenáriumnak viszont különböznie kellett volna ettől. Olyan pillanatnak kellett volna lennie, amikor a történelemben először átlépjük a fesztivizmus gátját és nagyobb figyelmet szentelünk a saját történelmünknek.

De ki adja meg a hangot? Cristian Ioan Videscu, a Centenáriumi Főosztály államtitkára (hallott bárki bármilyen ötletet tőle?) vagy Felix Rache, a kormányfő centenáriumügyi tanácsadója? Legyünk komolyak! Ilyen körülmények között

a közpénzből finanszírozott projektek többsége leragad majd a parádéknál,

faültetéseknél, népünnepélyeknél, diákok és nyugdíjasok múzeumi megsétáltatásánál. Adnak majd pénzt könyvekre, néhány konferenciára és nyilvánis vitára, fényképalbumra, enciklopédiára is, de nagy többségüknek nem lesz semmilyen tudományos értéke, fércművek lesznek, a minisztériumokban és helyi közigazgatásokban ülő politikai döntéshozók házitörténészeinek egyfajta jutalmazásaként.

És ahogy az évről évre történt, a központi és helyi hatóságok ostoba rongyrázása által generált cirkuszt

a véget nem érő román–magyar vitával fogják kiegészíteni.

Ez elkerülhetetlen! A cirkusz valójában már el is kezdődött Kelemen Hunor nyilatkozata után, amikor ő azt mondta, hogy semmi okát sem látja a centenárium megünneplésének. A Románia Csillaga Érdemrend becsületbírósága válaszul úgy döntött, hogy visszavonja ezt a kitüntetést az RMDSZ elnökétől.

Ami a román–magyar kapcsolatokat illeti, 1918. december 1-jével kapcsolatban a dolgok viszonylag egyszerűek, de nehezen elfogadhatóak:

a román nemzet politikai sikere a magyar nemzet politikai katasztrófáját jelentette. Ezért a magyarok nem örülhetnek a centenáriumnak.

De tisztelhetik a nemzeti ünnepünket, implicit módon a centenáriumot és ezt meg kellene tanulniuk.

Ugyanúgy nekünk, románoknak tisztelnünk kellene a szomorúságukat és nem kellene őket ilyenfajta kérdésekkel zaklatni: „Miért nem ünnepeltek december 1-jén?” A centenárium évében nem szőnyeg alá kellene söpörni ennek a tényhelyzetnek a – józan – megvitatását, ahogy azt az utóbbi száz évben tettük, hanem napirendre kellene tűzni és akadémiai szinten kellene kezelni. De ismétlem: ki tehetné meg?