A szekuritaté és az ellopott forradalom

Mircea Dinescu érthető elégedetlenséggel állapítja meg, hogy a „forradalom aktájának” állapotára vonatkozó közleményében az ügyészség egy szóval sem említi a Securitatét. Vagy legalábbis nem explicit módon, csak érintőlegesen:

„Vagyis a terroristák nem léteztek. Csak egy szép pszichózis létezett,

amit a hadsereg felszereléséhez tartozó bajkeverő eszközökkel okoztak: katonai tűzimitálókkal; ejtőernyődeszant-imitálókkal; rádió-elektronikus eszközökkel a radar átverésére.”.

És bár 1989 decemberében egy különféle eszközökkel bátorított és serkentett lázadás mögé bújtatott államcsíny zajlott, a Mircea Dinescu féle emberek nagyon sokat számítottak, elkötelezettségüket és lelkesedésüket pedig nem kellene kisebbíteni még akkor sem, ha ők maguk is szerepet játszottak, még ha nem is tudtak róla. Ők voltak az elsők, akik újra szabadon beszéltek nyilvánosan és nem akárhogyan, hanem több millió tévénéző előtt. Bizonyos értelemben a tévében mutatott egész nyüzsgésükkel olyan forradalmat kezdeményeztek, melyet aztán az összes szabad kiadvány folytatott 1990 első hónapjaiban és melyeket több tíz- és százezer példányban kapkodtak el, mint soha többet azóta.

A nyilvános beszéd forradalma volt, melynek aztán a politikai gondolkodás felszabadulását kellett volna maga után vonnia.

Következésképpen Mircea Dinescu jogosan elégedetlen, amikor azt látja, hogy az összeesküvés felszínre hozása az ő erőfeszítését és lelkesedését kisebbíti. De a tények azok tények. Az összes „forradalmár” manipulált volt és nem azért, mert diktálták nekik, hogy mit mondjanak, hanem egyszerűen azért, mert hagyták őket elmondani. Egy adott pontig. És ezt végül mindenki megértette, egyesek hamarabb, mások később.

De Mircea Dinescu megjegyzése a mostani vita kontextusában érdekes. A főügyészség közleménye, amelyre mi is kitértünk a minap, valóban kerüli az explicit utalást a Securitatéra. Miért? Mert egyáltalán nem könnyű meghatározni a Securitate szerepét a közelmúlt történelmében és olyan szereppel felruházni, mellyel – látszólag – kikerülhetne az abszolút negativitásból, és ha nem is pozitívvá, de legalább kétértelművé válna. Hiszen

ha államcsíny volt, a Securitaténak biztos megvolt a maga szerepe Ceauşescu félreállításában és az Iliescu-csoport hatalomra juttatásában.

Azt mondtam, hogy a forradalom verzió három évtizedig uralta az emberek elméjét (számos nagyon is egyértelmű bizonyíték ellenére, melyek már 1990 első hónapjaiban megjelentek), mert az volt az előnye, hogy a román társadalom a valóságosnál jobb képet alakíthatott ki annak alapján magáról, mert megtisztította a múlt szégyenétől, de volt még egy ok. Egy összeesküvés létezésének elismerése implicit módon a Securitate-tisztek érdemének elismerését is jelentette volna. A múlt évszázad kilencedik évtizede végi román társadalom állapotában bárki érdemeket szerzett volna, aki hozzájárult Ceauşescu eltávolításához, annyira ő testesítette meg addigra a gonoszt.

A román társadalom, sajnos, teljesen híján volt a viszonyítási pontoknak és

nem értette meg, hogy a diktátor eltávolítása önmagában véve még nem volt forradalom

(főleg egy karácsonyi titkos perrel és kivégzéssel), és hogy egy forradalomra valójában éppen attól kezdve kerülhetett volna sor, ahogy azt nagyon is világosan leírta a Temesvári Kiáltvány és az Egyetem (Universităţii) tér és nem utolsó sorban a történelmi pártok, a PNŢCD (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt – a szerk.) és a PNL (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) vezetői.

Sajnálatos hamisítás, hogy Iohannis elnök a mai napig fenntartja egy olyan forradalom létezésének képzetét, melynek nem volt más célja, mint legitimálni a FSN (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) és Ion Iliescu és – természetesen – a SRI-vé (Román Hírszerző Szolgálat – a szerk.) átkeresztelt Securitate hatalmát.

Egy forradalom olyan erőt juttatott volna hatalomra, mely teljesen eltér a korábbitól

és azonnal megnyitotta volna a Securitate irattárait és nyilvános pereket indított volna a kommunista rezsim legbűnösebb ügynökei és együttműködői ellen. A kommunista tábor többi országával ellentétben, ahol a hatalom megosztásáról a tárgyalóasztalnál döntöttek, Romániában azt továbbra is teljes egészében a PCR (Román Kommunista Párt – a szerk.) második vonala és a változás előnyeit opportunistán felmérő Securitate gyakorolta.

Az ügyészség közleményére visszatérve, az a tény, hogy az azt összeállítók kerülik explicit módon megnevezni az összeesküvés kitervelőit és vitát indítani a Securitate szerepéről, arra utal, hogy nem érzik teljesen szabadnak magukat és a mai napig nincs merszük vagy érdekük nevükön nevezni a dolgokat.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.