A provokáció mint médiatechnika

Nagy nyugtalanságot keltett egy székelyudvarhelyi eset. Egy magyar nő a Kaufland üzletnél megtagadta egy ügyfél kiszolgálását, aki végül a székely románfóbia áldozatává nyilvánította magát. Nem az etnikai kérdésre fogunk kitérni, melyet ebben az esetben jelentősen túldimenzionáltak, hanem egy – látszólag – marginális aspektusra. A szóban forgó blogger vagy videoblogger már a legelején tudatja velünk, hogy nem miccsvásárlás a célja, hanem annak ellenőrzése, hogy mennyi igazság van abban a mesében, miszerint a magyarok nem szolgálnak ki, ha románul beszélsz. Mint látható volt, az ellenőrzés tendenciózusan történt, nem tüntetően, csak annyira, hogy elutasítást provokáljon ki, majd a következtetések már maguktól adódtak.

Az a kérdés, hogy a médiában jogos-e a provokálás technikája.

Igaz, a filmecske készítője nem hivatásos újságíró, de a blog maga egy értékes alapinformációt hordoz, és pontosan ugyanazt a szerepet tölti be, mint a klasszikus sajtó. Egy adott pillanatban olyan nagy volt a blog sikere, hogy a sajtó kezdte átvenni a „mintáját”, e sikeres formátumba rejtve a véleménycikkeit. A blog „lényege” nyilvánvalóan elvész, hiszen az a spontaneitáson és a szerkesztő elvárásaival szembeni totális szabadságon alapul. De amennyiben a blog és a klasszikus sajtó ugyanolyan típusú közbeszédben vesz részt, ugyanazokkal az alapmotivációkkal, akkor elmondhatjuk, hogy ugyanahhoz a diskurzustípushoz tartoznak. Tehát, jogos dolog provokálni?

Törekvéseiket és következményeiket tekintve sokkal nagyobb szabású példák állnak a rendelkezésünkre, mint amilyen a brit The Sunday Times néhány újságírójának oknyomozása volt, akik csapdába akarták csalni a megvesztegetésre hajlamos európai képviselőket. De akárcsak a fenti esetben, még akkor is, ha akciójukat egy etikai törekvés bátorította, az újságírók nem megtörtént vagy legalább folyamatban lévő tetteket lepleztek le, hanem ők maguk provokálták ki őket. Tehát nem ankétot végeztek az európai képviselők körében, hanem az erkölcsi ellenállóképességüket tették próbára.

Logikus azt feltételeznünk, hogy

bizonyos provokatív cselekmények nyomán bekövetkezett tettekre más körülmények között nem került volna sor.

Ha a székelyudvarhelyi videoblogger nem hajtotta volna minden áron a diszkriminatív hajlamok ellenőrzését, akkor a „diszkrimináció” nem történt volna meg. Ha a Sunday Times újságírói nem állítottak volna csapdát néhány európai képviselőnek, a megvesztegetés nem történt volna meg.

Úgy láttam, senki sem vitatta az eljárást, hanem inkább a „leleplezett” tetteket kommentálta így vagy úgy. Holott éppen az a fontos, ahogy ezek a tettek megtörténtek. A provokáció kész tényekké változtat olyan hajlamokat, melyek nagyon is megnyilvánulás nélkül maradhattak volna, és tisztán virtuális állapotukban nem inkriminálhatók.

Ki vitathatja a románok és magyarok közötti történelmi ellenségeskedést?

De nem az ellenségeskedés létezése jelenti a politikai gondot, hanem a megnyilvánulási formája. A magyar kitöréseket leleplezők kiindulási pontja az, hogy az a jó magyar, akiben nincs semmi ellenségeskedés és nem rendelkezik semmilyen történelmi emlékezettel. Következésképpen állandóan azokra vadásznak és azokat mutatják be, akiknek állítólag ellenséges érzéseik vannak.

Valójában egyszerűen az a jó magyar, aki nem hagyja, hogy saját ellenséges érzései uralkodjanak rajta. Mint ahogy általában véve az a jó ember, aki egy csomó tilalmat állít fel magával szemben. Márpedig a provokáció, még akkor is, ha a jó szolgálatába állt sajtóként legitimálja magát, álcázott és addig ellenőrzés alatt tartott „csábításokat” hoz felszínre, melyeket – talán – tisztán virtuális állapotukban kellene hagyni.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.