Iohannis, most velünk együtt kell kivonulnia az utcára

Igen, tudom – egyes tanácsadói azt mondhatnák, hogy minden áron stabilitásra van szükség; de nincs nagyobb ár annál a pornál és hamunál, amit ezek most az országra vetnek.

A gonosz stabilizálódása vagy, ha tetszik, banálissá válása zajlik, lassan behatol a vérünkbe és elfáradtunk. A daganattól nem lehet csak kibeszéléssel megszabadulni. A megvédendőket sem lehet csak a Facebookon megvédeni, tetszikeket küldve annak a néhány tucatnyi embernek, aki még kitart a Győzelem (Victoriei) téren.

Már nem elég egyik intézménytől a másikig sétálgatni, a himnuszt énekelve és a „PSD a vörös pestis!”-t skandálva (PSD – Szociáldemokrata Párt – a szerk.); őket már nem érdekli, nem vagyunk intézmény. Az elején még megijedtek, de már kész. Iohannis, nem öltheti magára a – tankönyvekben szándékosan eltorzított – néma királyi szerepet, mint 1947-ben; ők erre számítanak (ha a szerző I. Mihály király „sztrájkjára” utal, akkor az 1945. augusztus 21-e és 1946. január 7-e között zajlott – a szerk.).

Ezek végső rohamot indítottak minden ellen, ami még normális volt ebben az országban:

a korrupció elleni harcnak. És nemcsak az igazságügy élén álló nyájas alakról van szó, a hajtók kéz a kézben járnak. Az oktatás romokban, és már nem sok hiányzik ezeknek, hogy egy egész nemzedéket alája temessenek; a közpénz elpazarlása példátlan a történelemben, az állam már hét bőrt nyúz le rólunk úgy, hogy még egy autópályát, iskolát, kórházat sem ad érte cserébe. Nagy a nyüzsgés, az intézmények megteltek rokonokkal és haverokkal, autószerelők és járművezetők kerülnek stratégiai intézmények élére, a Parlament tele van a pártok közötti régi haverságok maradványaival.

Iohannis, tudnia kell, hogy nekünk mindezeket jól meg kell fizetnünk, jobban, mint egy professzort vagy orvost, és ha majd csődbe megy ez az ország, ők azért is minket fognak hibáztatni. Vagy a külföldieket. Vagy a „cotroceni-i dajcsot”. De akkor már mindegy lesz.

Iohannis, senki sem érdemli meg azt, ami napjainkban történik. Senki sem egy Rollsért vagy egy Rolexért hagyta itt ezt az országot, hanem azért, mert már nem bíztak; megrémültek, amikor meglátták gyermekeik fényképét, tízeseiket, színjelességük megünneplését. Eljön a pillanat, amikor már nem tudod feldolgozni a méreganyagokat, egyszerűen maga alá gyűr a helyzet és hónapokon keresztül hajnali négykor riadsz fel: vajon milyen sorsunk lenne, ha elmennénk? Beszélnem kell a komámmal, mert már tíz éve „odaát” van… És repülőre ülsz és elmész és körülszimatolsz a másik, idegen országban és azt látod, hogy az idegenség valójában itt van, abban az országban, ahol születtél és karácsonykor kántálni jártál. És nem akarsz elmenni, súlyos kövek nőnek a szívedre és nehézzé teszik azt; de „értük, a gyermekekért megyünk el; legalább nekik legyen jövőjük”…

Iohannis, ez nem PSD elleni harc. És nem az ellenzék (sic!) kedvéért kell lejönni az utcára.

De a régmúlt szovjet tankjait a mostaniak bunkósága és cinizmusa váltotta fel: két évismétlő a társa a hatalomban; igen, a kettes számú ember és a hármas számú ember szó szerint évismétlő; sőt, az egyik elítélt bűnöző, a másik még bíróság előtt áll. Ezek az ostoba tolvajok a végsőkig elmennek majd az uralkodási kiváltságért. Nem ezt érdemeljük.

Az utcának támaszra van szüksége. Az ön érdekében, Iohannis, egyesek több száz kilométert tettek meg és a szavazófülke előtt beálltak a sorba. Vasútállomásaink fiatalokkal voltak tele és egyik sem érezte úgy, hogy az idejét vesztegeti órákat állva azokban a pokoli sorokban. Mások a munkahelyüket kockáztatták arról beszélve nyilvánosan, hogy mit jelentene, ha Ponta lenne az elnök. Mások, sokan, mindent elkövettek és meggyőzték az öregeket, hogy önre szavazzanak – mert az öregek már belefáradtak a sok semmivé vált reménykedésbe. Ezeknek az embereknek támaszra van szükségük – hogy ne öregedjenek bele időnek előtte ebbe a sok reménykedésbe.

Ha most nem ad határozott jelzést az utcának, ez az ország hosszú időre megbetegszik.

Eddig csak olvastunk a két világháború közötti nacionalizmusról, most akár újra is élhetjük.

A kormányon lévők már most is megtalálják az ügyeletes bűnösöket minden rosszért. A külföldi bankokat. A magyarokat. A zsidókat. Merkelt. Brüsszelt. Mi nem, mi szentek vagyunk, akik autópályákra és iskolákra és kórházakra és öntözőrendszerekre gondolva kormányzunk, de az idegenek nem hagyják – ezzel tömjük az Európai Unió legképzetlenebb és legbetegebb népének a fejét.

Iohannis, láthatta, hogy az emberek már nem vonulnak apróságokért az utcákra, mindenki megtalálta az életcélját és mindenki igyekszik – jól-rosszul – saját maga sorsának kovácsa lenni.

A mozgássérültek azért mentek a kormány épülete elé, mert csak dolgozni akarnak – igen, ők, az egykezűek, vagy egylábúak, vagy a kerekesszékbe kényszerítettek dolgozni akarnak ebben az országban, mely jobban törődik a segélyezettekkel, mint a dolgozókkal. Ezek az emberek a csúfság ellen vonultak utcára – igen, a csúfság az ok, amiért most egymás mellett vonulnak az utcákon az egészségesek és a betegek; és igen, minden betegségük ellenére azért vonulnak, hogy gyógyítsanak. Azt is láthatta, hogy üzletemberek összegyűlnek és a pazarlásról beszélnek riadtan, azt is láthatta, hogy falusi öregasszonyok a szájuk elé kapják a kezüket és hallgatnak – mert így csinálnak az ő nagyszüleik is, amikor félreverték a harangokat.

Menjen ki az utcára és nézze meg az embereket – szürkék, gondterheltek. A bizalom utolsó morzsái vesznek oda, „és mi van akkor, ha benne vagyunk a NATO-ban, és mi van akkor, ha benne vagyunk az Európai Unióban? Hisz a tolvajlástól így sem szabadulunk meg…”.

Tudja, hogy mit jelent ez, Iohannis? Egy történelmi kor elpazarlását, a modernitás újabb elpuskázását.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.