2018 – A nagy megosztottság éve

Némi felháborodást és izgalmat váltott ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének kijelentése, mely szerint a romániai magyaroknak semmi okuk sincs 2018-ban megünnepelni a Nagy Egyesülés századik évfordulóját és Nagy-Románia megalakulását. Egyes tévék lángra lobbantak, hevesen elítélve mind a nyilatkozatot, mind azt is, ami szerintük mögötte rejtőzik, és földalatti magyar–orosz összeesküvésekről képzelegtek. De nézzük meg némileg nyugodtabban a dolgokat.

Természetesen ez egy nacionalista és – mondhatnám – empátia nélküli kijelentés az RMDSZ vezetőjétől.

Azt azért nem lehet mondani, hogy a magyar kisebbséget üldöznék Romániában,

még akkor sem, ha elég sok teendő van még egyes jogok tiszteletben tartása terén. Az RMDSZ – különféle kormányzatokban való közvetlen vagy közvetett részvétellel – számos előnyhöz jutott, melyek egy része a magyar nemzettársakra is kihatott, de elég sok csak az RMDSZ politikai elitjéig jutott el. Sőt, elég sok okunk van szemrehányást tenni az RMDSZ-nek az utóbbi években szabállyá vált kiállásáért a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) mellett, a független igazságszolgáltatás elleni harcban. Egyszerűbben mondva, a korrupcióellenes harc nem szövetségesre, sokkal inkább ellenségre talált az RMDSZ-ben, mely néha olyan messzire is elment, hogy bizonyos korrupciós akták megnyitása után magyarellenes sovinizmussal vádolta meg és panaszolta be a DNA-t (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.). Az RMDSZ, például, ez év elején nem a román civil társadalom mellé állt, hanem a Liviu Dragnea által javasolt kormányokat támogatta, cserében pedig megpróbált kapkodva kipréselni még néhány engedményt – ami egyáltalán nem volt a legjobb módszer szimpátiát szerezni a polgári érzékkel bíró románok körében.

Ebben természetesen Orbán Viktor magyarországi nacionalista, populista és illiberális politikája is elég jelentős szerepet játszik, hiszen közismert a magyar kormány RMDSZ-re gyakorolt befolyása. Számomra ellentmondásosnak tűnik, hogy az RMDSZ vezetői hajlamosak a közismerten Európa-ellenes viselkedésű magyar miniszterelnök ideológiai uszályába ülni, ugyanakkor az EU-ban látják annak szilárd garanciáját, hogy Románia teljesíteni fogja az etnikai és vallási kisebbségekkel szembeni kötelezettségeit.

Másrészről (hiszen egy „másrészről” is létezik), Hunor úr nyilatkozatának az az (eléggé udvariatlan) érdeme, hogy kimozdít bennünket a képmutatásból.

Nem tetszik, amit mond, de el kell ismernünk, hogy szavaiban van némi igazság.

Az első világháború vége és aztán az 1920-as trianoni szerződés egyértelműen nemzeti „katasztrófaként” maradt meg a magyar kollektív tudatban, aminek eredményeként több mint 2,5 millió magyar (a magyar etnikumú lakosság negyede) Magyarországon kívülre került. Szokásunk a románok Erdélyre vonatkozó „történelmi” jogairól beszélni és írni a történelemtankönyveinkben, mindenféle – többé-kevésbé hihető – érveket hozva fel: de a magyar történészek és politikusok ugyanezzel a fajta diskurzussal érvelnek a saját tankönyveikben a magyar „történelmi” jogok mellett. Kinek van igaza? Ez nagymértékben éppen a használt érvektől függ – ami, persze, egyáltalán nem ártatlan dolog: ha az 1918-as demográfiát vesszük alapul, akkor nagyrészt a román ügy győzedelmeskedik; ha az államiság és a civilizációs forma a mérce, akkor a magyar ügy jobban kerül ki az összehasonlításból. De még az a (100 évvel ezelőtt elég új) gondolat sem volt ártatlan, hogy demográfiai és nemzeti érveket használjanak fel államhatárok újrarajzolására, hiszen azt W. Wilson amerikai elnök nyomására vezették be, aki szét akarta zúzni a többnemzetű birodalmakat és a „nemzetiségek elvében” hitt. Egyesek ma azt mondják, hogy utópista volt, aki mélységesen tévedett, és hogy – például – a Kettős Monarchiát nem kellett volna felszámolni, mert védőpajzs volt mind Oroszországgal, mint Németországgal szemben.

Ez alighanem egy „történelmi mítosz”; de az etnikailag homogén és egységes „nemzetállam” nem az?

Végső soron 1918-ban az Antantnak az AEÁ meghatározó hozzájárulásával elért győzelme döntött el mindent. 1918 elején Románia egy legyőzött, háború, idegen megszállás és járványok által feldúlt, megcsonkított területű, Németországhoz csatolt gazdaságú kis ország volt. A román hadsereg márciusban már Besszarábiát szállta meg (a bolsevizmus terjedésétől félő Németország beleegyezésével). Ősszel, a Központi Hatalmak nyugati katonai zűrzavarát tapasztaló román hadsereg megszállta Erdélyt. Románia ezáltal – hihetetlen módon – mindent megkapott: Besszarábiát a volt szövetséges Oroszországtól, Erdélyt, Bukovinát és a Bánságot a néhai Ausztria-Magyarországtól, a Kadrilatert Bulgáriától. Nem akarom, hogy ezt úgy értsék, mintha tagadnám Románia háború alatti, emberéletekben és anyagi károkban mért iszonyatos veszteségeit. Mindent egybevetve Romániának akkor óriási szerencséje volt, Magyarországnak pedig nem kisebb mértékű balszerencséje. Megérdemelt volt a szerencse? Megérdemelt volt a balszerencse? A román–magyar civakodás még legalább száz évig eltart majd, ha a kérdést ugyanebben a sehova sem vezető formában tesszük fel.

Nekünk, románoknak és a romániai magyaroknak is az kellene, hogy

a 150 éve bennünket egymás ellen fordító etnikai hazafiasságot alkotmányos és polgári hazafiassággal váltsuk fel,

mely a szabadság, jogegyenlőség értékeire összpontosít, de a másik sajátosságának megismerésére, tiszteletére és az iránta tanúsított empátiára is, nem utolsó sorban akkor, ha az közösségi szinten is megnyilvánul. Kétségtelen, hogy a saját nemzeti emlékezetünk gyakran szétválaszt majd minket, de találnunk kell valami annál nagyobbat, mely mindnyájunkat magába foglal. Kezdhetnénk egymás megfelelő megértésével úgy, hogy párhuzamosan megismerkedünk a másik fél feltételezett „történelmi” jogaival, amiről végre nyilvános vitát tarthatnánk, és amit komolyan és kiegyensúlyozottan taníthatnánk az iskolában (ahogy a franciák és a németek is tették hajdanán).

Sajnos, ennek egy évvel 2018 előtt semmi jele sincs – mely könnyen a „Nagy Megosztottság” éve lehet, amikor egyesek alighanem azért is örvendezni fognak, hogy ezt a többiek orra alá dörgölhessék, akik majd elszomorodnak és elrontják az előbbiek örömét. Attól félek, hogy csak az a közös érzés fog egyesíteni minket, hogy a „másikat” mindenképpen helyre kell tenni.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.