Bűn és büntetlenség

Miért rémísztő olyan bűnök meg nem büntetése, mint amilyen Barbu Ursu meggyilkolása, vagy az 1989 decemberében történteké, vagy a bányászjárásoké? Mert a büntetlenség, akárcsak az erkölcsi, jogi és történelmi inkonzisztencia, a jövőnket terheli meg.

Ion Iliescut még nem ítélték el az 1989 decemberében kiontott ártatlan vérért és a bányászjárások áldozataiért.

Ezen kívül továbbra is büntetlen az egyik viszonylag könnyen bizonyítható és nehezen, ha éppenséggel nem megindokolhatatlan törvénysértése.

Nevezetesen Ceauşescuék kivégzése. Akikről bármit el lehet mondani, csak azt nem, hogy ártatlanok lettek volna.

De azt eleve nyilvánvalónak kellett volna tekinteni, hogy ezt a tettet és az azt megelőző pert nem lehetett volna másnak minősíteni, mint bűnöknek.

Ám ehelyett a jogi és erkölcsi besorolásuk már az elejétől fogva különféle nézetkülönbségeket és vitatható feltételezéseket generáltak. Vajon miért? Nem kellett volna mindenki számára világosnak lennie, hogy az a felületes per, aminek a gyászos diktátorházaspárt alávetették, jogi bohózat volt, olyan per, melyet még az 1934 utáni nagy terror korszakában megrendezett szörnyűséges, sztálinista eljárásoknál is sutábban szerveztek meg?

De igen, még akkor is, ha csak arra a – nyilvánvaló – tényre mutattak volna rá, hogy az úgynevezett „védelem” szerencsétlen „ügyvédje” még a névleges „ügyésznél” is ádázabb vádló volt Ceauşescuék perében. De csalhatók vagyunk. És

az etikai viszonylagosság, az erkölcsi zavarok, tévedések és politikai szörnyűségek korszakában élünk.

Ezen kívül a saját történelem értelmezésével kapcsolatos ügyekben nem ismerek megosztottabb, a szükséges konszenzusnak nagyobb mértékben híján lévő népet a románnál.

Az üldöztetés, szegénység, igazságtalanság, képmutatás és törvénnyé átfestett törvénytelenség évtizedei alatt felhalmozódott gyűlölettől fűtve 1989. december 24-én sokan megtapsolták a diktátor és a „2. sz. irodát” elfoglaló felesége másvilágra küldését.

Ilyen körülmények között a karácsonyi kivégzés taktikailag, és talán erkölcsileg is, érthetőnek tűnt egy forradalmi politikai helyzetben, melyben hihetőnek tűnt, hogy a béke és a ceauşiszta rezsim szekus hívei által támogatott terrorizmus meggátolása attól függ, hogy vezetői eltűnnek-e a színről. Különben Ion Iliescu is nagyjából ezzel mentegetőzik ma.

Az Intellectual Takeout kiadványban John Miltimore nemrég megmagyarázta, miért tűnt Trockijnak úgy, hogy a cár gyermekeinek meggyilkolása – amire valószínűleg Lenin adott utasítást és a Vörös Hadsereg parancsnokaként ő maga is elfogadta – miért volt egyértelműen „jogosabb”, mint saját fiai meggyilkolása.

Az állandó forradalom marxista ideológusa szerint a cár családjának likvidálását, saját gyermekei Sztálin általi meggyilkolásával ellentétben, akik nem képviselték ténylegesen a proletariátust, a tett forradalmi célja tette szükségessé és jogossá. Hiszen „a cél szentesíti az eszközt, de magának a célnak szintén jogosnak kell lennie”…

„Marxista szemszögből nézve, a proletariátus szempontját kifejezve, arról lett volna szó, hogy növelni kell az ember hatalmát a természet felett és eltörölni az ember ember feletti hatalmát”. Ezen kívül „a forradalmi erkölcsiség elutasítja a kispolgári szervilizmust”, ennek artikulálása Trockij szerint „taktika és forradalmi stratégia kérdése”.

Ilyen összetettség mellett, mely erőszakosan elütött a Tízparancsolat egyszerűségétől, valamint ilyenfajta észbontó etikai, politikai és taktikai-stratégiai kölcsönös függőség mellett a legkevésbé sem meglepő, hogy – ahogy azt Dosztojevszkij előre látta – végül szó szerint bármi lehetségessé vált. Már nem lehetett kizárni semmilyen kegyetlenséget, semmilyen gyehennát, semmilyen földi poklot.

A kommunizmus történelme igazolta, hogy bármilyen gyilkosság végrehajtása hihetővé vált,

akármilyen kegyetlen is az. És amennyiben nem kenték másokra, a kommunisták által (néha a nácikkal kéz a kézben) elkövetett szörnyűségek testületileg megkapták a politikai „indoklást”. A legszörnyűségesebb tömeggyilkosságokat a maoista Kínában, a kambodzsai genocídium „gyilkos mezőin” és a sztálini Gulágon követték el. De a Piteşti-jelenséggel megkoronázott román Gulág is meghaladja az egyszerű ember képzelőerejét.

Bár ezeket a bűnöket, igaz későn, végül elítélték, nemcsak a méretük vált ki szörnyülködést, hanem az a néha elég hosszú idő, amíg politikailag és erkölcsileg „jogosnak” tűntek.

A Leszek Kolakowskit idéző Miltimore egyaránt hivatkozik a relativizmusra, az emotivizmusra és az utilitarizmusra, mint bizonyos etikai aberrációk és annak a bűvöletnek a forrásaira, amit számos kiváló elmében keltett a jogos bűn gondolata. Például utilitarizmus. Dosztojevszkij ez utóbbira alapozta zseniális regényét, a Bűn és bűnhődést. Melynek főhőse egy ideig úgy hiszi, hogy a kivételes emberek esetében érvénytelenné válnak az erkölcsi konvenciók.

Valójában nemcsak a relativizmus, valamint a modern és különösen a posztmodern filozófiai és ideológiai abszurditások tisztázzák a gyilkos őrületbe sodródásokat és az önfelmentés, valamint önfelmentésük elfogadásának lehangoló könnyedségét.

Tanulságos az, ahogy románok nemzedékei fogadták el és valójában fogadják el továbbra is, jelentősebb ellenvetések nélkül, a pozitív módon értelmezett III. (Karóbahúzó) Vlad (Vlad Ţepeş) olvasatát, a vajda által a bojári ellenállás, a külföldi küldöttek vagy a koldusok ellenében bőségesen ontott ártatlan vér ellenére.

Ugyanígy sokan azok közül, akik a náci-legionárius-nemzetikommunista propaganda híveiként, a kommunizmus és a judaizmus hamis azonosságát hangoztatva, továbbra is jogosnak tartották a bestiális Antonescu-rezsim lépéseit, a parancsára a zsidók soraiban elkövetett tömeggyilkosságokra vonatkozó cáfolhatatlan bizonyítékok ellenére. Mind a honi, mind a külföldi zsidók soraiban. Vagy a romákéban.

Valójában ez a rezsim többek között a románokkal szemben is elévülhetetlen bűnöket követett el

azzal, hogy a tömeggyilkosságokkal és a Dnyeszteren való átkelés súlyosan elhibázott döntésével foltot ejtve a nemzeti történelmen, kompromittálta imázsukat és a jövőjüket.

Végül az utóbbi három évtized a szörnyűséges ceauşiszta totalitárius rezsim indokolására tett groteszk kísérletekkel árasztotta el a román közéletet. Ezeknek sincs semmi közük az erkölcsi és kulturális relativizmushoz. De nem kevésbé veszélyesek.

Mert a múlt meghamisítása, elhallgatva az akkori fagyoskodásokat, éhezést, félelmet és a többi szörnyűségét, valamint a gyilkosok büntetlensége, amivel a történelem bármilyen hazug átírása jár, kikezdik a nemzet igazságérzetét. A relativizmus által okozott nagy irányvesztésen túlmenően zavarja azt meg etikailag. Azokat a zavarokat és idioszinkráziákat váltja ki benne, melyek megteremtik a Putyinhoz vagy Erdoğanhoz hasonló zsarnokok megjelenésének feltételeit. És jövőbeni kegyetlenségekhez keltik fel a nemzet étvágyát.

Röviden, a sorsát kompromittálhatják. Létezik ellenszer? Létezik. A történelem becsületes vállalása és a ragaszkodás a demokráciához (mindkettő megfelelő oktatást feltételez), valamint az elkövetett bűnök szisztematikus és példás perbe fogása és elítélése.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.