A nép és a saját hatalma iránti gyűlölet

Mit tanulhatunk a DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) elleni vádak ügyéből? Ha a demokráciát a nép hatalmaként lehet meghatározni, akkor nem minden nép szereti a saját hatalmát. Úgy tűnik, egyes nemzetek eltökélten meg akarják magukat fosztani a politikai rendnek ettől a típusától.

Hogyan lehetséges, hogy a társadalom egy része egy büntetőügyekkel teli politikai osztály uszítására széttépné a DNA vezetőjét, holott mérlege igazolja, hogy nemcsak az intézménye, hanem ő maga személyesen jelenti a konkrét reményt egy igazi demokráciára?

Miként lehetséges, hogy ilyen körülmények között – az elnökön és a főügyészen kívül – ennyire kevesen sietnek Laura Codruţa Kövesi segítségére?

Az erre a kérdésre adott válasz nemcsak Romániát és egy bilincsbe vert ország szomorúságát érinti,

mely nem fogja fel, hogy újra fogoly lett. Hanem egyes régi jogállamok hiányosságait is, melyek jó sok éve állnak a lehető legváltozatosabb szélsőséges és terrorista mozgalmak ostroma alatt.

A német kémelhárító szolgálatok legújabb jelentése nemcsak az iszlámista terrorizmussal foglalkozik, hanem az Oroszországból és a kommunista Kínából kiinduló, folyamatosan erősödő demokrácia elleni támadásokkal is, a kibernetikaiakat is beleértve. Ez a jelentés lényegében egy kicsit túlságosan is fellengzősen állítja azt, hogy a német demokrácia „még nincs veszélyben” ahhoz, hogy teljes mértékben hihető legyen.

Márpedig azzal egyidejűleg, hogy az észak-koreaiak az éppen az Amerika nemzeti ünnepén végrehajtott provokatív interkontinentálisrakéta-indítással jelezték az AEÁ-nak a kommunista nukleáris támadással szembeni sebezhetőségét, Jürgen Trittin környezetvédő, volt német miniszter Németország és a kommunista Kína közötti közeledés mellett szállt síkra. A Schröder-kormány, melynek ez a balos tagja volt, szintén egy amerikaiakkal történő szakítás és egy Oroszországhoz való közeledés felé terelgette Németországot. Miközben Oroszország, a kommunista Kínával együtt, az észak-koreai totalitárius tömeggyilkosok védelmezője.

Mintha a demokratikus értékek már csak akkor lennének fontosak, ha az amerikai elnökről van szó,

míg Oroszországot és a kommunista Kínát észbontó módon sokkal elhanyagolhatóbb veszélynek tartják, mint azt, amit a tengerentúli demokráciában Donald Trump elnöksége képvisel. Márpedig Trittin hozzáállása nem elszigetelt jelenség, hanem egy olyan Amerika-ellenes késztetés kifejeződése, mely a német választási kampányokban rendszeresen magával ragadja a politikusokat.

Van valamilyen kapcsolat ezek között a kor divatjaihoz, nevezetesen a németek által Zeitgeistnek nevezetthez történő folyamodással megmagyarázhatatlan inadekvációk között? 

Szerintem van, és ez az európai demokratikus hagyományokban meglévő hiányosságokból fakad, melyek alapvetően gyengébben gyökeresedtek meg a kollektív tudatban, mint az angolszászok.

Az már rég kiderült, hogy

a modernizálással szembesülő román társadalom egyik jelentős gondja a demokratikus hagyományok hiánya volt.

A 20-as, 30-as évek egyes művelt krónikásai, akik ideológiailag maguk is időnként ingadozók, de ugyanakkor a nyugati demokrácia jó ismerői is voltak, mint például az író Mihail Sebastian, rávilágítottak a politikai rend jelentős, rendszerszerű kisiklásaira. Például a két háború közötti korszak választási kampányai során rendszeresen kirobbanó erőszakos cselekményekre.

A királyi diktatúra, a legionárius és antonescui fasizmus, valamint a kommunizmus és a posztkommunizmus csak tovább súlyosbították a helyzetet. Ráadásul a régi hiányosságokhoz újabbak hatásai adódtak hozzá, melyek a nyugati antidemokratikus viselkedések importjából származtak. Például a „progresszió”, a relativizmus és a politikai korrektség ideológiája nevében legitimáltak. Íme, ezért kezdett a jelenkori Romániában beteljesületlen célkitűzésnek tűnni a demokrácia meggyökeresedése.

Ez magyarázza azt, ahogy

a Romániában hatalomra került maffiaszerű oligarchia megdöbbentő hatékonysággal képes alkalmazni nemcsak a sajtó egy részét és a trollokat,

de ártatlan, ám politikailag analfabéta egyéneket is, hogy hiteltelenítsenek bárkit és bármilyen intézményt, aki/amelyik ragaszkodik a jogállamiság megvédéséhez. Ezt mutatja a sajtó, a hivatalosságok és a közvélemény jelentős részének viselkedése a DNA ellen rendszeresen kirobbantott összehangolt támadásokra.

Szinte mindig ugyanazokat a régi csorbákat melegítik fel újra és fogyasztják hamar, amelyek a DNA-vezető állítólagos hatékonysághiányára és állítólagos önkényes és átpolitizált modus operandi-jára vonatkoznak. Bizonyítatlan vagy könnyen megcáfolható vádakról van szó, tekintettel a korrupcióellenességnek a DNA és SRI (Román Hírszerző Szolgálat – a szerk.) közötti együttműködés CCR (Alkotmánybíróság – a szerk.) parancsára végrehajtott megszüntetésével történt kiheréléséig elért ragyogó mérlegére.

Ebben a helyzetben azonban nem a román korrupcióellenesség történelmének átírására tett kísérlet a fontos, hanem az, hogy mennyire bejönnek a közvéleménynél bizonyos támadások, az a könnyedség, mellyel magukévá teszik a legaljasabb ostobaságokat, valamint a legidiótább, vagy ügyesen kidolgozott, tényekkel szembemenő gonoszságokat is. Minden alkalommal, amikor elindítanak egy-egy médiarohamot és trolltámadást a DNA vezetője ellen, mindig légiószámra akadnak naivak, akik képesek elhinni a hazugságot és boldogan bekapcsolódni azok rágalmazásába és lejáratásába, akik bár elismerik, hogy Kövesi sem tökéletes vagy pótolhatatlan, mégis bátorkodnak nyíltan kiemelni jelentőségét és hozzáértését.

Márpedig nem kellene titoknak lennie, hogy intézményi szempontból a DNA a legmegfelelőbb válasz arra a hibára, mellyel az szembesül, aminek

jogállamnak kellene lennie, de mára nem egyéb, mint egy bűnöző, plagizáló és büntetőügyesekből álló parlament által vezetett ország:

a magas szintű korrupcióról van szó. Ennek kiirtása nélkül nem lehet sem mindenki számára elérhető szabadság, sem biztonság vagy jólét, csak egy korrupt elit számára.

Nem véletlen, hogy ez az elit megpróbálja lebontani a demokráciát azzal, hogy az utóbbi védelmének gépezetében kulcsfontosságú intézmény vezetője ellen összpontosítja támadásait, közismert lévén, hogy semmi sem destabilizál erősebben és nem fegyverez le hatékonyabban, mint egyes vezetők jogtalan leváltásai. Márpedig a jogtalanság jogtalanságot szül. Az ehhez a nevüket adók elleplezésére pedig bekapcsolódnak az oligarchia mankurtizálódott televíziói és trolljai. Mivel magyarázható a sikerük? A rozoga demokratikus hagyományokkal rendelkező, a bármiféle igazságtalansággal szembeni hatékony felháborodásban edzetlen társadalom manipulálás iránti nyitottságával.

Macron francia elnök minapi nyilatkozata mutatja, hogy milyen problémás lehet egy hagyomány viszonyulása a modernitáshoz és a versenyképességhez. Az új államfő többször is arra kérte honfitársait, hogy „ne szégyelljenek pénzt keresni”, amit, persze, keményen a szemére is vetettek, ugyanis az egalitarista és szindikalista-kommunista hagyományokkal rendelkező Franciaország nem olyan ország, ahol jó szemmel néznék az egyéni sikert, ha ilyenfajta kijelentésre volt szükség.

Románia szintén holmi siralmas kollektivista és meritokráciaellenes hagyományoknak való adózással kompenzálja

az erős demokratikus szokások hiányát, ami az egyéni sikert szégyenletessé, az olyan szégyenletes dolgokat pedig, mint például az állampárttól való függés, egy brazil méretű siker előfeltételévé teszi (Liviu Dragneá PSD-elnököt eltitkolt brazíliai érdekeltségekkel vádolják – a szerk.).

E téren forradalomra van szükség. Ahogy azt James Madison hajdanán magyarázta, Amerika alkotmánya nem ér többet annál a papírnál, amire írták, ha azt nem hitelesíti azok egyetértése, akiknek szól. A román demokráciával is nagyjából ez a helyzet. Két fityinget sem ér, ha a nép nem szereti. Hiszen a demokráciának és a jogállamiságnak ahhoz, hogy felépíthetők és hosszú távon tartósak lehessenek Romániában, nemcsak a DNA elengedhetetlen. Hanem a konszenzuális elfogadása is.

És a francia-német vezetésű Európának? Gyors axiológiai kiigazításra.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.