A jobboldalnak vízióra van szüksége, nem egységre

A PNL júniusi kongresszusának közeledtével újra megjelennek olyan felhívások, melyek szerint a 2019-es elnökválasztásra készülve a „jobboldal egységére” van szükség. Ezt, mint szinte mindig, Valeriu Stoica, a volt liberális elnök kezdte, aki arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy a „jobboldal” elveszítheti az elnökválasztást a PSD-s (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) baloldal jelöltjével szemben. Stoica mindig ugyanazzal érvel, és úgy tűnik, ez annyira mélyen gyökerezik a tényekben, hogy ellene küzdeni olyan lenne, mintha a nyilvánvalósággal hadakoznál. A nyilvánvalóság pedig azt mondja, hogya jobboldal mindig megnyerte a választást, amikor összefogott. Ennek alátámasztására példaként az 1996-os választást hozzák fel, amikor a Demokratikus Konvenció megnyerte a parlamentit, jelöltje, Emil Constantinescu pedig az elnökválasztást, továbbá a 2004-est, amikor az Igazság és Igazságosság Szövetség (ADA) és Traian Băsescu a parlamentit és az elnökválasztást is megnyerte, a 2014-esről már nem is beszélve, amikor a PNL–PDL felállással Iohannis lett az elnök. Stoica érvelése azon alapul, hogy Romániában több jobboldali szavazó van, mint baloldali, következésképpen már az is elég, ha a „jobboldali” pártok egyesítik erőiket.

Megkockáztatva, hogy lehangolom azokat, akik most újra elővették a témát, azok a tények, melyekre a jobboldali egység érve támaszkodik, rozogábbak, mint amennyit ők hajlandók elismerni. Először is egyáltalán

nem igaz, hogy a jobboldal minden alkalommal győzött, amikor egységes volt.

A jobboldal 1992-ben is egységes volt, a Demokratikus Konvenció mégis elvesztette a választást, 2004-ben pedig az ADA valójában elvesztette a parlamenti választást és Traian Băsescura volt szükség, aki bevetette az erkölcstelen megoldást, vagyis a parlamenti többség létrehozásához átcsábította Dan Voiculescu pártját, aminek a mai napig fizetjük a következményeit. Következésképpen a jobboldal politikai egysége nem mindig biztosította a győzelmet, ellenkezőleg. Ellenpéldákként lehet felhozni 2008-at, amikor külön-külön, sőt egymással szemben állva, a PDL (Demokrata-Liberális Párt – a szerk.) és a PNL több mint 50 százalékot szereztek, illetve 2016-ot, amikor „egységesen”, az új PNL formájában alig érték el a 20 százalékot. Valószínűleg ez a legerősebb ellenérv azzal a tézissel szemben, hogy „egységben az erő”. Tényszerűen nem így van.

De még ennél is tovább mehetünk és akár azt is ki merjük jelenteni, hogy azt soha nem is biztosította. A jobboldali egység előnyei mellett felhozott összes esetben – 1996, 2004, 2014 – elnökválasztás is zajlott a parlamentivel párhuzamosan, nem kizárólag parlamenti, mint 2014-ben. E tekintetben ugyanilyen jogosan mondhatjuk azt is, hogy ezeken a választásokon a jobboldal győzelme az elnökjelöltnek és a választások körülményeinek volt köszönhető. Az a tény, hogy legalább egy alkalommal – a 2009-es választáson – a „jobboldal” jelöltje a politikai „jobboldal” megosztottsága ellenére győzött – a második fordulóban a PNL Mircea Geoanát támogatta –, nagyobb súllyal nyom a latba utóbbi, mint előbbi érv mellett.

Meglehet, hogy két esetben – 2004-ben és 2014-ben – a jobboldal egysége irreleváns volt, a győzelemnek pedig inkább az ellenfelek voltak az okai, pontosabban sokkal inkább

a PSD-s jelölt kudarca számított, mint az „egységes jobboldal” stratégiái.

A PSD 2004-ben Adrian Năstasét, egy fejedelmi aspirációkkal bíró jelöltet indított, aki arról álmodozott, hogy ő lesz majd az uralkodó, akit az egész korrupt kamarillájával együtt megválasztanak, 2014-ben pedig ugyanez a PSD egy veszélyesen instabil, gyógyíthatatlan hazudozó és tekintélyelvűségre hajlamos jelöltet indított Victor Ponta személyében. Valójában eddig ennek a két elemnek – korrupció és diktatórikus hajlamok – a kombinációja temette el a PSD összes jelöltjét Ion Iliescu óta és nagyon nagy esély van arra, hogy a következőnek is ez lesz a sorsa, ha a PSD Liviu Dragneát indítja. Biztosak lehetünk abban, hogy ha Liviu Dragnea jelölteti magát, akkor Klaus Iohannis nyugodtan várhatja a második mandátumát, függetlenül attól, hogy egységes lesz-e a jobboldal, vagy sem. A jobboldali pártoknak csak annyit kell majd tenniük, hogy elég embert biztosítsanak a szavazatszámláláshoz és megbizonyosodjanak arról, hogy a PSD nem csalja el a választást. Másképp mondva, a jobboldal egysége, néhány logisztikai részletkérdésen kívül, semmilyen szerepet sem fog játszani a következő választás alkalmával, bárki lesz is a PNL elnöke. Az egyetlen forgatókönyv, melyben a PSD-nek lehetne bármilyen esélye, az lenne, ha – például – az USR (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) nagy ismertséggel és hírnévvel rendelkező saját jelölttel osztaná meg a PSD-ellenes szavazatokat. Ez az egyetlen változat, melyben lenne bármilyen értelme „jobboldali egységről” beszélnünk, szigorúan PSD-ellenes frontként értelmezve.

Egyesek azt állítják, hogy

az egységes jobboldalhoz nem elegendő a PSD-ellenesség.

Ha a PSD-ellenesség olyanok államfővé válásának megelőzését jelenti Romániában, mint Năstase, Ponta vagy Dragnea, akkor a PSD-ellenesség több mint elegendő. De ha olyan kormányzati alternatívát is kínálni akarsz, mely nem ér véget a közvélemény pfujolása közepette zajló szakításokkal, botrányokkal és politikai ellenségeskedésekkel egyetlen választási ciklus után vagy még hamarabb, akkor valamivel többre van szükséged. Egy igazán jobboldali vízióra. A korrupcióellenesség, az igazságszolgáltatás és más hasonlók nem számítanak, mert a preambulum részét képezik és ezért nem elegendőek szavazók megnyeréséhez. A jobboldalnak olyan előremutató stratégiára van szüksége, mely meggyőzi a románokat arról, hogy annak végén szabadabbak, jómódúbbak és védettebbek lesznek, nem pedig a PNL, USR, PMP (Népi Mozgalom Párt – a szerk.) és ALDE (Liberálisok és Demokraták Szövetség – a szerk.) politikai egységére. És nem Orbanra, Buşoira, Băsescura vagy Tăriceanura van még szüksége, hanem olyanokra, akik képesek szenvedéllyel és hitelesen képviselni ezt a víziót.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.