Miről is szól a történelem?

Ideges és értetlenkedő légkörben folytatódik az a vita, mely egy félig elfelejtett irattárról szól. Miért most és mi célból? De teljesen mások az igazi kérdések.

Az igazságügy-miniszter meglepő dolgot mondott a SIPA (Független Védelmi és Korrupcióellenes Szolgálat – a szerk.) irattáráról: „Kár lenne megsemmisítenünk, hiszen a többé-kevésbé kellemes történelem egyik szegmense.” Ez az érv annál is inkább érdekes, mert azt a látszatot kelti, mintha távolságtartó és tárgyilagos gondolkodás állna mögötte. És bár meglehet, hogy a miniszternek más, az azonnali politikai kontextushoz közelebb álló szándékai voltak, az érv számít, mert ettől függ a társadalom bizalma és elfogadása. Az emberek még mindig érzékenyek a súlyosnak és fontosnak hangzó történelem fogalmára.

De azonnal fel kell tennünk a kérdést az igazságügy-miniszternek: mi a történelem? Mert figyelmét elkerüli az az ironikus helyzet, hogy egy irattár megsemmisítése szintén része a történelemnek.

A Lenin-szobor felállítása történelem volt, a lerombolása szintén.

És méghozzá micsoda történelem! Érvéből kiindulva, a Lenin-szobrok lerombolása hiba volt, hiszen azok a történelem részét képezték. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt radikális szekularisták egy csoportja, akikhez elég sok, a hátteret nem ismerő naiv is csatlakozott, éppen ugyanezzel az érvvel ellenezték a bukaresti Károly-parkban lévő kommunista mauzóleum elköltöztetését/lerombolását: „Ez történelem.” Ám ezek az emberek minden bizonnyal nem állták volna körbe élő láncként a Szikra (Scânteii) téri (ma Szabad sajtó – Presei libere – tere – a szerk.) Lenin-szobrot! Ami azt jelenti, hogy nem igazán voltak biztosak érvelésük helyességében, mivel ha ezt becsületesen betartanák, akkor minden romániai iskolában vissza kellene tenni a hajdani helyükre Ceauşescu arcképeit.

Márpedig az az irónia, hogy a Ceauşescu-arcképek 1989. decemberi spontán és széles körű elégetését élték meg „igazi” történelemként, mint ahogy az őt dicsőítő könyvek eltávolítását is a könyvtárakból. A történelem nemcsak ájtatos megőrzést jelent, hanem múltat vitató, vagy – néha – egyszerűen tisztító jellegű megsemmisítést is. A történelem nemcsak események sorozata, hanem ennél bonyolultabb dialektika. Hiszen

a történelem, paradox módon, felejtés is.

Amikor a dolgok más irányt vesznek, sok tettet éppen azért kezdenek elhallgatni, hogy ne zavarják meg az élet új menetét. Következésképpen a feledés és az emlékezés egyaránt részét képezik a történelem stratégiájának.

Végül számunkra elég világosnak tűnik, hogy senki sem dönthet arról, mi számít történelemnek és mi nem, ennek ellenére az emberek ezzel kapcsolatos döntései határozzák meg a történelmet. De a döntést, hogy ne tűnjön egyszerű kibúvónak, értékekre és egyértelmű opciókra való hivatkozással kell megindokolni.

És, hogy ne bonyolítsuk túl a dolgokat, csak annyit tegyünk még hozzá, hogy a miniszter érvelése nem hamis, mert ezt nem dönthetjük el, hanem teljesen elégtelen. Nem elég azt mondani, hogy a SIPA irattára történelem, azt is el kell mondani, miért támogatod a megőrzését és nem a megsemmisítését, és mit jelent (vagy, ha úgy jobb, milyen célt szolgál) az irattár megőrzése. Különben az egész – a legjobb esetben – egyszerű babonának tűnik:

„Ez történelem, tehát szent dolog, ami érinthetetlenné teszi!”

Véleményünk szerint, az irattár megsemmisítését és az annak megőrzését támogatók közötti szembenállás a lényeg. A többi, melyekről oly sokat írnak, miszerint ezek lennének „az igazi okok, amelyek miatt a téma napvilágra került”, vagy „ki akarja lejáratni az igazságszolgáltatást”, mind másodlagosak, holott annyira vonzónak tűnnek. Csak az irattár megsemmisítésének vagy megőrzésének döntése igazán „történelmi”. Mindenesetre a nemtörődömség egyik formája hagyni az aktákat egy megengedően titokzatoskodó, promiszkuitással átitatott légkörben penészedni.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.