Kinek a sztorija?
Szerző: Horaţiu Pepine
2017. május 30. kedd, 15:51
Gondolatok egy vitatott irattár megőrzéséről / elpusztításáról. Horațiu Pepine írása.

Ideges és értetlenkedő légkörben folytatódik az a vita, mely egy félig elfelejtett irattárról szól. Miért most és mi célból? De teljesen mások az igazi kérdések.

Az igazságügy-miniszter meglepő dolgot mondott a SIPA (Független Védelmi és Korrupcióellenes Szolgálat – a szerk.) irattáráról: „Kár lenne megsemmisítenünk, hiszen a többé-kevésbé kellemes történelem egyik szegmense.” Ez az érv annál is inkább érdekes, mert azt a látszatot kelti, mintha távolságtartó és tárgyilagos gondolkodás állna mögötte. És bár meglehet, hogy a miniszternek más, az azonnali politikai kontextushoz közelebb álló szándékai voltak, az érv számít, mert ettől függ a társadalom bizalma és elfogadása. Az emberek még mindig érzékenyek a súlyosnak és fontosnak hangzó történelem fogalmára.

De azonnal fel kell tennünk a kérdést az igazságügy-miniszternek: mi a történelem? Mert figyelmét elkerüli az az ironikus helyzet, hogy egy irattár megsemmisítése szintén része a történelemnek.

A Lenin-szobor felállítása történelem volt, a lerombolása szintén.

És méghozzá micsoda történelem! Érvéből kiindulva, a Lenin-szobrok lerombolása hiba volt, hiszen azok a történelem részét képezték. Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt radikális szekularisták egy csoportja, akikhez elég sok, a hátteret nem ismerő naiv is csatlakozott, éppen ugyanezzel az érvvel ellenezték a bukaresti Károly-parkban lévő kommunista mauzóleum elköltöztetését/lerombolását: „Ez történelem.” Ám ezek az emberek minden bizonnyal nem állták volna körbe élő láncként a Szikra (Scânteii) téri (ma Szabad sajtó – Presei libere – tere – a szerk.) Lenin-szobrot! Ami azt jelenti, hogy nem igazán voltak biztosak érvelésük helyességében, mivel ha ezt becsületesen betartanák, akkor minden romániai iskolában vissza kellene tenni a hajdani helyükre Ceauşescu arcképeit.

Márpedig az az irónia, hogy a Ceauşescu-arcképek 1989. decemberi spontán és széles körű elégetését élték meg „igazi” történelemként, mint ahogy az őt dicsőítő könyvek eltávolítását is a könyvtárakból. A történelem nemcsak ájtatos megőrzést jelent, hanem múltat vitató, vagy – néha – egyszerűen tisztító jellegű megsemmisítést is. A történelem nemcsak események sorozata, hanem ennél bonyolultabb dialektika. Hiszen

a történelem, paradox módon, felejtés is.

Amikor a dolgok más irányt vesznek, sok tettet éppen azért kezdenek elhallgatni, hogy ne zavarják meg az élet új menetét. Következésképpen a feledés és az emlékezés egyaránt részét képezik a történelem stratégiájának.

Végül számunkra elég világosnak tűnik, hogy senki sem dönthet arról, mi számít történelemnek és mi nem, ennek ellenére az emberek ezzel kapcsolatos döntései határozzák meg a történelmet. De a döntést, hogy ne tűnjön egyszerű kibúvónak, értékekre és egyértelmű opciókra való hivatkozással kell megindokolni.

És, hogy ne bonyolítsuk túl a dolgokat, csak annyit tegyünk még hozzá, hogy a miniszter érvelése nem hamis, mert ezt nem dönthetjük el, hanem teljesen elégtelen. Nem elég azt mondani, hogy a SIPA irattára történelem, azt is el kell mondani, miért támogatod a megőrzését és nem a megsemmisítését, és mit jelent (vagy, ha úgy jobb, milyen célt szolgál) az irattár megőrzése. Különben az egész – a legjobb esetben – egyszerű babonának tűnik:

„Ez történelem, tehát szent dolog, ami érinthetetlenné teszi!”

Véleményünk szerint, az irattár megsemmisítését és az annak megőrzését támogatók közötti szembenállás a lényeg. A többi, melyekről oly sokat írnak, miszerint ezek lennének „az igazi okok, amelyek miatt a téma napvilágra került”, vagy „ki akarja lejáratni az igazságszolgáltatást”, mind másodlagosak, holott annyira vonzónak tűnnek. Csak az irattár megsemmisítésének vagy megőrzésének döntése igazán „történelmi”. Mindenesetre a nemtörődömség egyik formája hagyni az aktákat egy megengedően titokzatoskodó, promiszkuitással átitatott légkörben penészedni.

 

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
Elterelné a légi forgalmat a város fölül egy ideges honatya.
Az ember elolvassa Petre M. Iancu írását és kirázza a hideg, hogy ma is mennyire itt lóg a fejünk fölött a sarló meg a kalapács.
Hogy kerül a cuna meg a farok a mioritikus keresztnévlistára? Többek közt erről is szól Radu Paraschivescu briliáns írása.
Persze, Dăncilă is udvarolhatna elegánsabban a magyar szervezet támogatásáért.
Líceumi diákok készítették, egy tapasztalt filmes óvó szárnyai alatt, és irtó bájos.
Ha ez igaz, nem is értjük, minek kell irtó sok pénzért választást szervezni?
Ki érti ezt? Most, hogy a szokásos cirkusz nélkül lehetne szavazni külföldön, már nem olyan vonzó a szavazás lehetősége.
A PSD egy rothadó politikai hulla. De még mozog. Sőt, irányít. Mircea Morarius írása.
Legszívesebben saját kezűleg lapátolná vissza a földet Kolozsvár vezetése a most megtalált északi kapu alapjaira.
Adózzunk egy perc néma csenddel az életszínvonal emlékének. :(
Ismerős a helyzet, ugye? Valaki belénk gyalogol, jön az igazságszolgáltatás, aztán kiderül, hogy a valaki igazából Valaki, és az igazságszolgáltatás szépen odébb áll.
Ha ilyen alakok irányítják a romániai közoktatást, márpedig ez a helyzet, akkor nincs miért csodálkozni a sorozatos katasztrófákon.
De lehet, hogy nem is baki? Lehet, hogy Viorica maszkja alatt Liviu Dragnea rejtőzik? De akkor… ki ül a dutyiban a Vezér maszkja alatt?
Mert egy amerikai kampányfotó igazán jól mutat a jelöltek vécéjében, izé, cévéjében. Na de ki marad itthon, a mioritikus politikai latrinában?