Semmit sem értettem

Irigyelem a magukat egyre bölcsebbnek érző időseket, azokat, akik egy egész élet „tapasztalatával” dicsekedhetnek, és akikkel a fiatalabb nemzedékek ennek megfelelően bánnak. Ezzel szemben bennem egyre inkább az értetlenség, ha nem éppen a megdöbbenés nő. És egyre nagyobb zavarban vagyok, ha hasznos „tanácsokat”, „megoldásokat”, „tanításokat” kérnek tőlem.

Egy adott pillanatig úgy tűnt, hogy két-három dolog mégiscsak letisztult bennem és ezeket ennek megfelelően lehet „hasznosítani”. Úgy tűnt, hogy tudok valamit. Egy ideje szinte semmiben sem vagyok biztos. Igyekszem, megpróbálok a szívemben egy morzsányi reményt dédelgetni, de őszintén szólva, már szinte semmit sem értek. Nagy bizonyossághiányban szenvedek. És elcsodálkozom, amikor a környezetemben olyanokat látok, akik biztosak a véleményükben, akik magabiztosan, kételyek, habozás, belső bizonytalansági válságok nélkül állnak a saját világukban. A politikusok, az újságírók, a fórumok látogatói között is és mindenfelé ilyeneket látok. Kompakt gondolkodású embereket, „elrendezett” embereket, boldog embereket! És nemcsak időseket, hanem nagyon sok fiatalt is! Komoly okaim vannak irigyelni őket.

Azon kevés dolog közül, melyek egy adott pontig világosak voltak számomra, az egyik az volt, hogy

a kommunista korszak, általában véve a kommunizmus nem volt rendben.

Életem első 40 évét ennek jegyében éltem le és bármikor voltak érveim az „antikommunizmusom” mellett. Nem hiszem, hogy „zsigerből” gondolkodtam volna, hogy a kritikai szellemem bunkó, megfontolások nélküli lett volna. A Csatornát (Duna–Fekete-tenger-csatorna, elsősorban a Dej-, majd részben a Ceauşescu-korszak egyik hírhedt munkatábor-hálózata működött itt a politikai foglyok számára – a szerk.), az 1964 előtti börtönöket csak közvetve, egyes családtagjaimon keresztül értem meg, de tapasztaltam, hogy mit jelent a cenzúra, az áruhiány, az ideológiai abúzus, a hisztérikus propaganda, a középszerűségen és szolgalelkűségen alapuló politikai karrier. Igen, publikálhattam, szerencsém volt (számos nevetséges erőfeszítéssel), igen, küldtem egy (most „levélnek” nevezett) memorandumot Ceauşescunak, amikor állás és közlési jog nélkül maradva megpróbáltam (a túlélés érdekében) reintegrálódni, még a korszakra jellemző bikkfanyelv árán is. De most arról értesülök egyre gyakrabban, hogy Nicu bá’ (Nicolae Ceauşescu – a szerk.) korában a dolgok nem voltak annyira rosszak. Nemrég kiguvadt szemekkel néztem egy tévéműsort, melybe meghívták az „agyonlőtt” volt minisztereit. Szavaikból az következett, hogy az ő idejükben minden csodálatos volt, az ország sikerei csúcsára jutott és hogy

az („úgynevezett!”) 1989-es forradalom mindent elrontott,

megakadályozott egy fényes jövő felé vezető dicsőséges folyamatot. Egy szó sem esett a szegénységről, a dicshimnuszokat zengő sajtóról, a szólásszabadság állapotáról. Akkor jó volt! Egy másik adón Ceauşescu veje volt a meghívott, aki azt magyarázta nekünk, hogy az apósa valójában zseni volt és hogy sógorát, Nicuşort (Nicu Ceauşescu, a diktátor kisebbik fia – a szerk.) a Securitate gyilkolta meg (mint Gheorghe Ursut!) (antikommunista áldozat, a 80-as évek közepén börtönbüntetése alatt agyonverték – a szerk.). Az egyik mostani parlamenti képviselő, aki a forradalom után nagy antikommunista harcosi imázst épített fel magának, az önéletrajzaiban azt állítva, hogy több száz „tiltakozást” írt alá a ceauşiszta totalitarizmus ellen, belép a PSD-be (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) és a minap a România TV-ben panaszkodik arra a nem-keresztényi bánásmódra, amiben a „diktátort” részesítették. Szó volt még Ceauşescu nagy érdemeiről a külpolitika terén, a lakótelepekről, a metróról, a szovátai szakszervezeti beutalókról. Úgy tűnik, a fiatal értelmiségiek egy része eldöntötte, hogy nem lehetsz „baloldali” (ami számomra nemcsak jogos, de éppenséggel szükséges választásnak tűnik), ha nem vagy az „antikommunizmus” ellen, vagyis ha nem vagy enyhén kommunistapárti. Azt mondják nekem, hogy a magántulajdon kommunizmus alatti tilalma csak legenda (valójában azt az alkotmány szavatolta), hogy nem nagy katasztrófa sorba állni néhány tojásért vagy egy joghurtért, és hogy a nyugati liberalizmus sokkal rosszabb. Ezt világosan bebizonyította Mélenchon úr, az új „tudományos szocializmus” ideológusa, aki most, 2017-ben azt hangsúlyozza, hogy a Marxhoz és Engelshez való visszafordulás az egyetlen megoldás. Nyilvánvalóan nem vagyunk gyilkosok. Nem Sztálinhoz akarunk visszatérni. De Leninhez, az államosításhoz, a tervgazdálkodáshoz, a proletáriátus diktatúrájához igen. Van néhány újra előszedhető modellünk: egy kis Bolivar, egy kis Chavez és így tovább.

Legyen világos: én sem hiszem, hogy a „kapitalizmus” lenne a földi paradicsom,

bennem is vannak öregemberi nosztalgiák a saját ifjúságom iránt. Bennem is elkerülhetetlenül felmerül, ha Dem Rădulescus, Toma Caragius és Amza Peleás hajdani szórakoztató műsorokra bukkanok, amikor a korabeli bohózatokban látom Vasilica Tastamant, Anda Călugăreanut és Stela Popescut jópofa paródiák formájában előadni a Trisztán és Izoldát, amikor hajdani műsorokban Françoise Sagant vagy Hortensia Papadat-Bengescut idéző vicceket hallhatok (ami ma semmit sem mondana a „közönségnek”), amikor Alexandru Bocăneţ rendezői gondolkodásának eredményét vagy Margareta Pâslaru, Doina Badea, Corina Chiriac öltözködési, stilisztikai, szakmai „minőségét” láthatom, hogy a kor nyomorúságát egy csomó örömforrás kompenzálta. De úgy vélem, hogy a jó dolgok az emberek minőségének voltak az eredményei és a rendszer ellenére jöttek létre, semmiképpen sem annak köszönhetően. Voltak nagy művészek, nagy írók, nagy professzorok, de létezett az olyanok börtöntapasztalata is, mint Constantin Noica, Nicu Steinhardt, Sergiu Al. George, Alexandru Paleologu és sokan mások. És voltak olyanok is, mint Paul Goma, Radu Filipescu, Doina Cornea, Dan Petrescu, Mircea Dinescu, Gabriel Andreescu, Mihai Botez, a „hatok”, akik mind készek voltak a szabadságukat kockáztatni, hogy nagy hangon kimondják, a történelem zsákutcájában élünk, hol elég élelem, hol villanyáram, hol fűtés nélkül, hol megfosztva azon jogunktól, hogy azt írjunk és olvassunk, amit akarunk. Márpedig most arról értesülök, hogy a „lehetséges világok legjobbikában éltünk”. Egyetértek Adam Michnik barátom elméletével, hogy szükség van egy „emberarcú antikommunizmusra”. De az az érzésem, hogy jelen pillanatban

az „emberarcú” megmaradt, az „antikommunizmus” viszont elpárolgott.

Ha továbbra is ebbe az irányba haladunk, a végén még bocsánatot fogunk kérni, mert morogtunk a Gulág miatt, hogy (nyögvenyelősen és véletlenül) felhagytunk a kommunizmussal, hogy „megrágalmaztuk” a Securitatét, hogy nem értettük meg és továbbra sem értjük egy ragyogó eredményeket elért rezsim előnyeit. El fogunk határolódni a többpártiságtól, a Nyugattól, az új „szövetségeseinktől”, akik valójában azért esküdtek össze, hogy megsemmisítsenek minket. Már csak az az esélyünk maradt, hogy minél hamarabb politikai menedéket kérjünk valahol Kubában, Észak-Koreában vagy legalább Kínában.

Kételkedik még valaki abban, hogy ha megéri, Ceauşescu megnyerte volna a választásokat? Nos, ha ez a helyzet, akkor ez azt jelenti, hogy semmit sem értettem meg a saját és a nemzedékem életéből, hogy mindent rossz szemszögből nézek, hogy meg kellene fosztani engem a szólásszabadságomtól. Ilyen körülmények között visszavágyok abba a III. komfortfokozatú lakásba, amelyikben Noica úr élt Păltinişen, télen mínusz 11 fokos hidegben és „jobboldali reakciósként” kellene magamat feljelentenem: nem értettem meg rohamos iparosításunk hatásait, nem fogtam fel a kollektivizálás csodáját, a „Megéneklünk Románia”, a május 1-i és augusztus 23-i spontán megnyilvánulások egyedi varázsát, nem értettem meg Tamara Dobrin (kommunista aktivista volt, részt vett az 50-es évekbeli egyetemi diákság elleni hatósági fellépésekben – a szerk.) és Suzana Gâdea (a Ceauşescu-rezsim egyik vezető aktivistája – a szerk.) „eredményeit”, Emil Bobu (a Ceauşescu rezsimben – többek között – belügyminisztere – a szerk.) és Nicolae Pleşiţă (a Securitate Külügyi Hírszerző Igazgatóságát vezette – a szerk.) hazafiságát. Semmit sem értettem! Állok a pálya szélén és ellenségesen morgok. Új idők jönnek! Új emberekkel, akik képesek megfelelően megérteni a „régit”. Elavult dolog állandóan belekötni a „régibe”! Csak a régi igazán új! A jó új! Az az új, mely megvéd az új rossztól! Íme, a régi megújul!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.