De a lélekrontó, nőkön taposó macsókönyvekről mindenképp. Ne olvassátok őket!
Olvasom, hogy van ez híres és ismert és idézett – biológiailag és genderileg is – nő, bizonyos Caitlin Moran, aki az idei nőnap alkalmából írt egy szöveget, méghozzá a Penguin Books honlapjára (amely, ugye, elég sok könyvet jelentet meg, férfiakét, nőkét vegyesen, bár nem tudom a pontos arányt, kövezzenek meg az esélyegyenlőségi felelősség terén tanúsított léhaságomért), amelyben váratlanul kijelenti: „Ha adhatnék egy tanácsot a fiatal lányoknak és nőknek, ez lenne az: lányok, ne olvassatok semmilyen könyvet, amiket férfiak írtak. Tartsátok távol magatokat tőlük!”
(Ja, a hölgy valamiért más bőrszínű hímek alkotásait nem listázza.) Nos, elsősorban a következők: Raymond Chandler, J. D. Salinger, William Faulkner, Ernest Hemingway és Philip Roth. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Másodsorban persze egyetlen férfi munkát se vegyenek kézbe. Mert mindegyik mélyen sérti, nem az olvasót, az olvasó NŐT. És kész.
Persze, aztán rögtön finomít is Moran kisasszony, mondván, hogy jó, addig ne olvassanak férfiműveket a hölgyek, amíg kellőképpen fel nem vértezték magukat a lapokon lapuló szexista és egyéb borzalmak ellen.
Jó, rendben, de mi a megoldás? Moran kisasszony szerint természetesen az, hogy írónők könyveit olvassák a hölgyek. Mert azokban van a vért. Tessék, a lista: Charlotte Brontë, Jane Austen, Margaret Mitchell, Harper Lee, Edith Nesbit, Noel Streatfeild, Louisa May Alcott satöbbi.
De mi van akkor, ha a nők más írónők műveit (is) olvassák? Olyanokét, akik nem feltétlenül akartak (akarnak) pajzsot, sisakot, páncélt, fegyvert belekódolni a szövegeikbe? Akkor ezek az olvasó nők elvesztek? Átgyalogol rajtuk a Nagy Fehér Hímek keményborítós serege? Vagy: mi van, ha a nők nem feltétlenül önfelvértezési céllal olvassák a listázott írónők alkotásait? Megint elbuknak.
Nem jól van ez így. Javaslom, Moran kisasszony pallérozott szellemén csiszolódva és tovább fejlődve, hogy
Olvassák más fajták műveit, akik nem ilyen mocskok, mint a (Nagy Fehér) Homók. És akkor engedjék meg, hogy amolyan ízelítőként felsoroljak pár szerzőt, kötetcímet, a feltétlenül ajánlott könyvtárba:
Egy őrült cica naplója, körmölte Gogol, a cica (Felis silvestris catus)
Az ebber tragédiája, nyalta Muddy, az ősmagyar mudi (Canis lupus familiaris anticus hungaricus mudicus)
A majmok bolygója, Pierre Boulle művét igazra szaggatta Judy, a csimpánz (Pan troglodytes – azért ez is eléggé megalázó, nem? Troglodita úr)
Az aranyszamár, ordította egy aranyszamár (Asinus aureus)
Don Coyote, lihegte Vili, a prérifarkas (Canis latrans)
Candide, avagy a kandidózis, kiizzadta egy bőrgomba (Candida albicans)
Boby Duck, a fekete bálnanő, énekelte egy progresszív belátásra tért Nagy Fehér Bálna (Physeter macrocephalus)
A pingvinek szigete, jégre körmölte egy táncoló talpas királypingvin-kommuna (Aptenodytes patagonicus)
Tóbiás, a tejestehén, bőgte Tóbiás, a nemváltoztatott bika (Bos taurus femina)
Harc a szalamandrákkal, gondolatátvitte Irvin, a marslakó (Animus martialis)
A lista természetesen folytatható, tegye ki-ki kedvére és főleg önnön szép maga Nagy Fehér Hímektől való megóvására. Ezekből a könyvekből baj nem lehet, az biztos!
Három és fél évtizeddel a diktatúra bukása után a romániai polgárok közel fele ismét rábólintana egy „kevésbé demokratikus” rendszerre.
Romániában szinte mindenkinek saját ingatlanja van – ennek történelmi okai vannak. Romániának azonban fokozott digitális sérülékenysége is van – ennek pedig jelenkori okai vannak.
Egy tökéletes marketinghadjárattal megtámogatott korrekt szuperprodukció, szeretem-utálom táborokkal, no meg egy fontos pozitív eredmény: egy időre lehull a por az irodalmi műről.
Ideje lecserélni a korábbi évtizedek szenvedéseire reflektáló román–magyar megbékélés fogalmát a pragmatikus együttélés kifejezésére, a tisztességes Európáért folytatott közös román–magyar párbeszédre. Vége az MCC-történészkerekasztalnak.
A medveproblémára egyetlen valódi megoldás létezik, az állomány visszalövése az optimális létszámra. Birtalan István gyergyószentmiklósi vadásszal beszélgettünk, nemcsak a medvékről.
Románia vezeti a globális alkoholfogyasztási ranglistát fejenként évi 17,1 liter tiszta szesszel, miközben Erdélyben és Székelyföldön is riasztóak az egészségügyi mutatók. De mi áll a sokkoló világelsőség hátterében?
Kelet-Európa legnagyobb metálfesztiválja – ha szabad így fogalmazni – a szent és a profán találkozása.
Meghalt az a férfi a kórházban, akit néhány nappal korábban egy Argeș megyei településen elütött egy autó, miközben az országút szélén közlekedett kerékpárral. A levegőbe repült, miután hátulról, teljes sebességgel elgázolták.
Az európai államok közel kétharmada készül emelni a férfiak nyugdíjkorhatárát, háromnegyedük pedig a nőkét is a 2060-as évek végéig a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet Pensions at a Glance 2025 című jelentésén alapuló tanulmány szerint.
Több tíz kilométeren át 1800–2000 méteres magasságban kígyózik, sokan a romániai tereputak királyának tartják. Aki a Transalpinát már bejárta, lehet fogalma róla, de a belőle leágazó Strategica még azt is lepipálja.
Három és fél évtizeddel a diktatúra bukása után a romániai polgárok közel fele ismét rábólintana egy „kevésbé demokratikus” rendszerre.
Romániában szinte mindenkinek saját ingatlanja van – ennek történelmi okai vannak. Romániának azonban fokozott digitális sérülékenysége is van – ennek pedig jelenkori okai vannak.
Egy tökéletes marketinghadjárattal megtámogatott korrekt szuperprodukció, szeretem-utálom táborokkal, no meg egy fontos pozitív eredmény: egy időre lehull a por az irodalmi műről.
Ideje lecserélni a korábbi évtizedek szenvedéseire reflektáló román–magyar megbékélés fogalmát a pragmatikus együttélés kifejezésére, a tisztességes Európáért folytatott közös román–magyar párbeszédre. Vége az MCC-történészkerekasztalnak.