A román posztkommunisták vége?

A „brüsszeli nem-románok”, „gyarmatosított Románia”, a „multik arroganciája” – ezekkel menetel ma a román szocializmus. És a szocialisták részéről ez nemcsak választási téma, hanem egyszerűen egy olyan célkitűzés, mely eltér az euroatlantitól – az Unió sebezhetővé vált és ezért elindult a versenyfutás.

És ez a diskurzus be is jön, főleg azokban a megyékben, ahol a leggazdagabb kiskirályok élnek, annak ellenére, hogy itt a legnagyobb a szegénység is; a PSD-sek (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) és szatellitjeik éppen a

saját, párt alapon létrehozott gyarmataik kellős közepén beszélnek gyarmatosításról,

ahonnan a korrupció elkergette az európai pénzeket. A román cégeket siratják, melyeket éppen ők terheltek agyon adókkal, a források újraállamosítását akarják, melyeket éppen ők adtak el. Megnézed, hogy kik szavaznak rájuk, és az a benyomásod, hogy létezik egy kisebb, segélyezett nép, mely a kocsma falát támasztva szidja Brüsszelt.

Igen, a román kommunisták utódai nagyon is értenek ahhoz, miként változtassák a szegénység lobogójává az euroszkepticizmust. Ők az eredeti demokrácia ügyeskedői. Nem számít, hogy kulturálisan egyszerűen korlátoltak, ez a játék – Brüsszel felé kinyújtott tenyér, Moszkva felé nyitott elme – egy Erdoğan által kitalált keleti modell. Annak az országnak a patrónusáról van szó, ahol a szocialisták a térdfájdalmaikat szokták kúrálni. De kikről is beszélünk?

A gratiai (Teleorman) milicista fia, Liviu Dragnea be akart tiltatni egy teleormani újságot, holott szintén neki, Dragneának még a román nyelv is nehézségeket okoz; és nem, még nem adott magyarázatokat a 2010-es oroszországi látogatásaira, kösz a kérdést. Ponta egy otthonról elszökött csavargó volt, zavaros párizsi múlttal – innen származnak a kommunista nomenklatúra száműzötteivel, vagy a DIE (a Ceauşescu-rendszer külügyi titkosszolgálata – a szerk.) ügynökeivel kialakított kapcsolatokról szóló gyanúk. Ezt csak így, kutyafuttában… Hogyan is foghatnák fel ezek, hogy egy ország modernizálási igénye nem blöffölős játék? A PSD-n belüli csoportosulások egyik jelképévé vált a csónakban ücsörgő Ponta és Dragnea képe: a víz csak bokáig ért, de ők éppen az özönvíztől mentegették a teleormáni népet…

De:

azt hiszik, hogy az Európai Unióban adott esetben nem muszáj minden szabályt betartani;

nincs abban semmi, hogy megjátszod a hülyét vagy tényleg hülye vagy, mert mások majd megmentenek a csődtől; Európában mindenki mindenkivel össze van kapcsolva, és ha valamelyik vezető elveszti a becsületét, a többiek majd a saját becsületükkel és pénzükkel „tisztára mossák” a szégyent. A Dragnea/Ponta féle szárny (Tăriceanut is ideszámíthatjuk) egyedülálló esélyt lát a globalizálásban. Miféle nemzeti terv, miféle kulturális kötődés? A hatalom olyan, mint valami Vadnyugat, melyet meg kell hódítani, nem fontos, hogy milyen módszerekkel – ebből fakadnak a 30-as évekre jellemző, legionáriusi diskurzusok.

Mit számít, ha kő kövön nem marad? Jöjjenek azok, az európaiak, és építsenek újra mindent, mert mi büszke románok vagyunk és nekünk ez dosztig elég! Elhagytuk a gyermekeinket és a feleségeinket, ezért tudjuk mélységesen átérezni a hagyományos család meghatározását; a szabadgondolkodó Ion Iliescu fejéből pattantunk ki, ezért alkudozunk a pópákkal azért, hogy megemlítsenek bennünket a templomban.

De ugyanezekre fog, szerintem, lesújtani a meglepetés. Igen,

valószínűleg a PSD fog kormányt alakítani. De nem a ma ismert PSD.

Dragneának lekonyuló ajkakkal kell majd lemondania a kormányfői álmairól – már amennyiben nem akarja maga ellen fordítani az ország másik felét. Pontának, Tăriceanunak szintén. És itt már nem ideológiákról beszélünk, végül is a szociáldemokrácia, a liberalizmus vagy a kereszténydemokrácia és sok más hasonló ugyanolyan tisztességesek vagy undorítóak, amennyire tisztességesek és undorítóak a vezetőik.

De – nem igaz? – a világ olyan kölcsönös kapcsolatokból áll, melyekben a rendszerek végső soron szabályozzák önmagukat. Egy szélhámosokból álló kormányt külföldön azonnal elszigetelnének, belföldön pedig utcára vonul a lakosság (félig-meddig) képzett fele, mely most láthatatlan autópályákra, láthatatlan iskolákra, láthatatlan kórházakra fizeti be az adóját. És a reakció nem a szociáldemokráciával, hanem azzal a veszéllyel száll szembe, hogy Románia megtorpanhat vagy letérhet az euro-atlanti pályáról. Azt már nem is kérdem – egyelőre –, hogy mi történne, ha az ország fele a Nyugatot, a populizmus által elcsábított másik fele inkább a Keletet szeretné. A Nyugat a Nyugattal, a Kelet a Kelettel?

Végső soron, ha nem történik valamilyen választási csoda az (úgy-ahogy) Európa-párti táborban, a kormányfőt a politikai realizmus alapján fogják kinevezni: vagyis elsősorban a román demokrácia bebiztosításáról fognak tárgyalni, akivel lehet és anélkül, hogy túl nagy erőszakot tegyenek a többség döntésén. Vajon Hans Morghenthau neve mond valamint a szocialistáknak?

Vegyük sorra a lehetőségeket:

George Maior, aki nemrég (és hirtelen) bekerült a George Washington University Law School világot alakító legfontosabb 150 végzőse közzé, Vasile Dâncu, akit a német kormány éppen kormányfő-helyettessé történt kinevezése előtt tüntetett ki az Érdemkereszttel, Sorin Moisă, a szocialista tábor egyik technokratája, akinek a szinte ismeretlensége biztosíthatná a hatalom nyugalmas átadását.

Hármójuk közül egyiknek sincs olyan előélete, melynek alapján jogunk lenne azt hinni, hogy a bolygó boldog, mert végre van kivel tárgyalnia: Maiornak némi nehézséget okozott, hogy elfogadják washingtoni nagykövetnek, Dâncu megmaradt a belpolitikánál, nem ingázott Berlinbe, hogy Merkellel vacsorázgasson, Sorin Moisă pedig a szocialisták tartalékembereként bukkant fel, amikor a pártot mindenféle korrupciós ügy terhelte. De ez a maximum, amire számíthatunk, ha Dacian Cioloş és a többi Európa-párti pofára esik a választáson – egyrészt. Másrészt Maior is, Dâncu is, Moisă is kikényszeríthetné a román szociáldemokrácia modernizálását, hogy többé ne kelljen attól rettegnünk, hogy ha hatalomra kerülnek, akkor a szocik eladnak minket Moszkvának. Olyan közéleti tekintély állna az oldalukon, amilyennel eddig egyik szociáldemokrata reformer sem rendelkezett.

Nagyjából így állnak a dolgok egy olyan országban, mely már nem igazán érti sem a Nyugatot, sem a Keletet – szerintem ez az egyetlen félig üres pohár, amelyet Románia most megengedhet magának. Az euro-atlantizmus (igen, sokszor kellemetlenül igyekszik helyes kerékvágásba terelni minket) és egy keleti szájalás között kell választanunk arról, hogy mit csinálnak mások velünk, hogyan lopnak meg minket, a nem-románokról, a szegény sorsüldözött fejünkről és így tovább – miközben mi azok ladikját toljuk, akik tisztító, rrromán özönvizet ígérnek nekünk.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.