A szovjet munkatáborokat megjárt erdélyi civilek a láger borzalmait felelevenítő tárgyaiból, leveleiből, fotóiból, hivatalos dokumentumaiból nyílt állandó emlékkiállítás a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Torda úti épületének első emeletén. Ahogy mi is többször beszámoltunk róla, a Gulag-emlékév kapcsán kiírt pályázaton sikeresen szereplő felsőoktatási intézmény komoly feltáró és ismeretterjesztő munkával járult hozzá a Szovjetunióba internált erdélyi civilek sorsának felkutatásához és ahhoz, hogy ezeket az emberi történeteket minél szélesebb körben megismerjék Erdélyben és a határokon túl is.

Murádin János Kristóf egyetemi oktató és Benkő Levente újságíró már évek óta kutatják a Gulag és a GUPVI táborok erdélyi vonatkozásait, az emlékév pedig keretet adott gyűjtőmunkájuknak. Ebből kaptak ízelítőt szerdán az érdeklődők.

Murádin János Kristóf kari kancellár (Fotók: Mészáros Tímea)

Bevezetésképpen Tóth Orsolya, a Sapientia tanárának dokumentumfilmjét vetítették le, mely az emlékév apropóján készült két túlélő, Csetri Elek és Török Imre közreműködésével. A filmben részletesen beszámolnak a foglyul ejtés pillanatáról, az utazás kínszenvedéseiről, a kényszermunkáról, az éhezésről, az orvosi ellátás hiányosságairól, és a csodával határos szabadulásról, miközben a korabeli Kolozsvárról, a lágerek szögesdrótjairól, a kényszermunkáról készült felvételek váltogatják egymást. Mint megtudhattuk, a dokumentumfilm rövidebb változatát iskolákban fogják levetíteni, de készül egy hosszabb, egyórás változat is.

Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári karának dékánja felszólalásában kifejtette: az emlékkiállítás tárgyai beszédesek: azt az üzenetet hordozzák, amit a Gulagot megjárt civilek már nem tudtak elmesélni. Hozzátette: büszke arra, hogy a Sapientia lehet a – rendhagyó módon másfél évig terjedő – emlékév kolozsvári centruma. Ez is mutatja, hogy a Sapientia több, mint egy egyetem – fogalmazott.

Tonk Márton dékán

A továbbiakban két előadást hallgathatott meg a közönség. Benkő Levente azt elevenítette fel, hogy mi történt 1944 őszén Romániában, milyen magyar- és németellenes közhangulat uralkodott, majd a romániai internálótáborok, különösen a Brassó közelében fekvő barcaföldvári tábor légkörét idézte fel, fotókat is mutatva azokról az épületekről, amelyeknek a falai a 90-es évekig álltak, de azóta az enyészet martalékává váltak. Végezetül sajnálatának adott hangot, hogy a Gulag emlékév nem húsz évvel ezelőtt lett meghirdetve, amivel arra utalt, hogy nagyon sok túlélő már meghalt azóta, így sok kérdés megválaszolatlan marad, és a kutatók csak a – nem minden esetben objektív – levéltári adatokra támaszkodhatnak.

A hallgatóság, köztük az első sorban Bitay László egykori fogoly

Murádin János Kristóf előadásában az erdélyi elhurcoltak számadatait ismertette. Óvatos becslése szerint Erdélyből és a Partiumból 20–25 ezer magyar és német civilt visznek a Gulagra, csak Kolozsvárról – ahol a szovjetek nagyobb ellenállásba ütköztek – ötezer polgári személyt vagoníroztak be. Az ötezerből mindeddig 724 személy nevét és sorsát sikerült feltárnia a kutatónak. Nincsenek pontos adatok a halálos áldozatokról, ugyanis azokat nem tartották nyilván, akik útközben haltak meg. A megnyíló emlékkiállításról a történész elmondta: összesen 449 tárgyból áll, ami 25 hagyatékból származik. A gyűjtemény nagyon rövid idő alatt állt össze, ez is bizonyítja, hogy nagyon sokan megőrizték a fogság emlékeit, annak ellenére, hogy a kommunizmus idején még a családtagoknak sem beszélhettek az úgynevezett „antifasiszta képzés” során átélt szörnyűségekről. Ez a történet ott él a poros íróasztalok mélyén, és ott van nagyapáink emlékezetében – fogalmazot.

Murádin János részletesen bemutatta a tárlat legérdekesebb darabjait, ezekről itt írtunk bővebben. A kiállítás egyébként folyamatosan bővül: az átadása alkalmából a Szerecsenyből érkező résztvevők egy baskíriai egykori barakk tetőszerkezetének darabját hozták Kolozsvárra, hogy gazdagítsa a Sapientián helyet kapó állandó kiállítást.