Még egyszer a sepsiszentgyörgyi román alpolgármester ügyéről

Nem állt szándékomban újabb cikket szentelni a sepsiszentgyörgyi román alpolgármesterség (meghiúsult) ügyének, de Antal Árpád polgármester több helyen megjelent, ám nagyjából ugyanabba az irányba mutató érvei mégis erre késztetnek. Antal Árpád – akit amúgy politikusként több okból is kedvelek (továbbra is), de ez most mellékes – magyarázata a kialakult helyzetre első látásra meggyőzőnek tűnhet, amit mond, mégis féligazság, helyenként pedig kifejezetten kilóg a lóláb. Vegyünk sorra néhány sarkalatos állítást és (ellen)érvet.

• Arra már a korábbi jegyzetemben is utaltam, hogy etikailag kifogásolható lehet, ahogyan Mădălin Guruianu kéretlenül ajánlkozott az alpolgármesteri tisztségre, ezt természetesen lehet zsarolásként értelmezni, de szerintem a politikai marketingbe belefér (nem ennyire explicit diskurzussal, de kicsiben Horváth Anna is ezt tette Kolozsváron: a magyar választók jelentős része az ő további alpolgármestersége reményében szavazott rá).

• Azzal az állítással, miszerint az alpolgármesteri tisztség nem szimbolikus gesztus, hanem politikai alkuk tárgya, nehéz vitatkozni. Antal Árpád egyvalamit „felejt el”: hogy ez a két vonatkozás nem feltétlenül zárja ki egymást. Lehet úgy gesztust gyakorolni, hogy pragmatikus értelemben is jól járunk vele. Mellékesen jegyzendő meg: kissé mulatságos, hogy a szentgyörgyi elöljáró a kolozsvári magyar alpolgármesteri tisztség kapcsán arra hivatkozik, hogy az egy RMDSZ és PNL közötti „alkucsomag” része – miközben a szövetség városi és Kolozs megyei szervezetének képviselői ezt kifejezetten tagadják. Azt viszont nehéz lenne ebbe a sémába illeszteni, hogy az aradi liberálisok, miközben abszolút többségük van a városi és megyei önkormányzatban egyaránt, mégis „odaadták” az egyik alpolgármesteri széket az RMDSZ-nek (Aradon a magyarság számaránya nem éri el a 10 százalékot sem).

Minden pragmatikus magyarázaton túl: kár úgy tenni, mintha nem tudnánk, a tény, hogy van vagy nincs román alpolgármestere egy magyar többségű, de jelentős román kisebbséggel rendelkező székelyföldi városnak, üzenetértékkel bír, függetlenül Antal Árpád szándékától, és ezt azok is érzik, akik támogatnának egy román alpolgármestert, és azok is, akik nem. Ez egy olyan tényező, amit a politikai döntéshozatali folyamatba muszáj belekalkulálni – ha úgy tetszik, gyakorlati okokból is.

És ha már alkuknál tartunk: én nem szívesen várnám meg azt a pillanatot, amikor az RMDSZ a helyi többség kialakítása érdekében egyezkedésre kényszerül, a tárgyalóasztal túloldalán azonban már nem Mădălin Guruianu ül, hanem nála jóval kevésbé vállalható figurák.

• A végére hagytam Antal érvelésének talán leginkább kifogásolható részét. A szentgyörgyi elöljáró okfejtésében a román etnikumú alpolgármester személye egyfajta „csereértékkel” bír: ha az állami intézmények személyi összetétele tükrözi az etnikai arányosság elvét, illetve ha a parlament elfogadja az RMDSZ autonómia-statútumát, akkor lehet szó az egyik alpolgármesteri szék „átengedéséről”.

Ez magyarra lefordítva azt jelenti: „ha ti így, akkor mi is így”. Csakhogy ezzel pont azt demonstráljuk, hogy mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál, és szemrebbenés nélkül készek vagyunk arra, hogy sutba vágjuk az általunk óhajtott etnikai arányosság elvét, ha a politikai és/vagy jogszabályi környezet nem kényszerít bennünket az ellenkezőjére. Ennek pedig végképp nincs jó üzenete a székelyföldi románok számára, akár eleve ördögtől valónak tartják a területi autonómia gondolatát (okkal tarthatunk attól, hogy ők vannak többségben), akár nem.

És mellesleg az elkötelezetten autonómiapárti, de a méltányosságot szem előtt tartó magyarok számára sem – mint e sorok írója.