Így hurcolták el nagyapáinkat Erdélyből a szovjetek

A történelmi Magyarország területén alig akad olyan szűkebb vagy tágabb értelemben vett család, amelyiknek legalább az egyik tagját ne hurcolták volna el kényszermunkára a Szovjetunióba. Így van ezzel nagyon sok más família a kelet-közép-európai régióban – ennek ellenére a szovjetek által fogságba ejtett civil lakosság tragédiájával a mai napig méltatlanul keveset foglalkoznak. Feldolgozatlan emlék,

gyógyulatlan seb marad Európa egészének kollektív történelmi emlékezetében.

Hatványozottan érvényes ez az Erdélyből, Partiumból és a Bánságból etnikai alapon elhurcolt magyarok és németek tragédiájára.

Ezt ellensúlyozza a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen indított előadássorozat, amelynek címe Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között. Legutóbbi előadója dr. Stark Tamás történész (a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa) volt, aki a Gulag-táborok magyar áldozatairól szóló kutatásait akkor kezdte, amikor még beszélni is tilos volt minderről Magyarországon. Később, a rendszerváltás után feltárult a kutatás lehetősége a levéltárakban és a külügynél is.

Stark Tamás történész (Fotók: Mészáros Tímea)

Az első munkatáborok létesülése egybeesik a Szovjetunió megalakulásával. Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz író megfogalmazása szerint: az első koncentrációs táborok az Aurora ágyúlövésének pillanatában születtek. A kényszermunka fontos alappillére a Szovjetuniónak nemcsak gazdasági, hanem politikai értelemben is. A táborok lehetőséget biztosítottak a bolsevikoknak, hogy kiiktassák a vélt vagy valós ellenséget, az osztályidegeneket, és etnikai tisztogatást hajtsanak végre azokon az orosz területeken, ahol más nemzetiségűek is éltek.

A ’30-as évek végére egyre nehezebb megtölteni a munkatáborokat, és mivel szükség van új munkaerőre a kényszermunka-rendszer fenntartásához, még több civilt hurcolnak el immár Kelet-Közép-Európából is. 

1943-ban létrejött a szovjet jóvátételi programot kidolgozó bizottság, ami ötmillió külföldi kényszermunkás tíz éven át tartó rabszolgamunkáját vette tervbe. 1944 végén Romániában is megkezdődik az internálás: a román belügyi alakulatok közreműködésével először Bukovinából és Besszarábiából több tízezer embert visznek el. Nem sokkal később Székelyföldön, majd Magyarországon, a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről is megkezdődik a hadifoglyok begyűjtése.

Stark Tamás szerint három hullámban történt a folyamat. Első körben az elfoglalt nagyobb településeken – a nyílt utcán és az áteresztő pontoknál – fogták el az életerős, munkaképes férfiakat.

Az etnikai tisztogatás szándéka egyértelmű az olyan településeken, mint Kézdivásárhely, Kolozsvár vagy Torda.

Minél nehezebben bevehető volt egy város, annál több civilt ejtettek fogságba. Mivel Budapest ostroma az ellenálló erők miatt elhúzódik,  és ennek okát bizonyítani kellett a pártnak, nagyon sok civilt hurcoltak el. Az akkori külügyminisztériumot több tízezer kérvénnyel halmozták el a civilek, melyekben egy-egy családtag, hozzátartozó eltűnését jelentették. Az előadó ezeket az adatgazdag nyomtatványokat kutatta és dolgozta fel. Pár ilyen kérvényt a kolozsvári közönségnek is megmutatott.

A második hullám áldozatai elsősorban németek – nők és férfiak vegyesen. Sztálin külön kérésére a nőket sem kímélték meg a fogságtól. A fogolygyűjtők kvóta szerint dolgoztak, így ha egy adott időszakban nem sikerült teljesíteni a minimumot, a hadieseményektől függetlenül vitték a német nevű magyarokat is például a Partium vidékéről.

A harmadik hullám Kárpátalját érte, ahol az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékával, a 4. ukrán front mentén élő magyarokat fogták el.

Stark Tamás ezekhez hozzátette az elhurcolások negyedik hullámát, amely a politikai foglyok ellen irányult. A szovjet fogolygyűjtők külön listával rendelkeztek azokról a politikusokról, egyházi személyekről, diplomatákról, partizánoknak tekintett leventékről, akiket ellenségnek véltek. Bíróság elé állították, és egy orosz nyelven zajló per keretében kényszermunkára ítélték őket. Az elítéltek sokszor

csak abból tudták, hány évig maradnak a Gulágon, hogy a bíró hányszor emelte fel a kezét.

Az előadó elmondta: kutatásai és az egykori foglyokkal való beszélgetései során rengeteg olyan történettel találkozott, mely az otthon maradt lakosság emberségéről tanúskodik. Az elhurcolt rabok ugyanis a különböző szovjet városokba tartó vonatokból kőre erősített cédulákat hajítottak ki, azt remélve, hogy eljut az üzenet a családjuknak. Az emberek a sokszor gyufásdoboznyi papírgalacsinokat összeszedték, és a postán feladták a címzetteknek.

Ezt onnan lehet tudni, hogy nagyon sok ilyen cetlit csatoltak a külügyminisztériumhoz benyújtott kérvényekhez. Kutatóként Stark Tamás sok ilyennel találkozott. Az is döbbenetes, hogy `45–46-ban még működött a magyar közigazgatás, hiszen minden eltűnt személyt regisztráltak, és érdeklődtek felőlük a szovjeteknél.

Üzenet egy fogolytól Pesthidegkútra

Az elhurcoltak munka- és életkörülményeinek felszínes ismerete ellenére nehéz elképzelni mindazt a szörnyűséget, amin keresztülmentek. A bányákban, ahol többnyire dolgoztak, nagyon sok volt a baleset, és a megfelelő élelmiszer hiánya miatt bármit megettek, hogy túléljenek. Gyakoriak voltak a járványok, a tömeges elhalálozásokat pedig nem regisztrálták.

Miközben a propaganda a szovjet embert a kommunizmus fennkölt eszméinek felsőbbrendű hirdetőjeként láttatta, a gyakorlatban ők is éheztek az elnyomás alatt, és ugyanúgy gyűlölték Sztálint, mint a nyugatiak. A gazdasági rendszerre jellemző módon mindenki mindenkitől lopott: a munkahelyeiken az oroszok vittek mindent, amit csak lehetett, hogy azt pénzzé tegyék, élelmiszerre cseréljék.

A magyar áldozatok pontos számáról

megoszlanak a vélemények: a szovjet források 490–540 ezer, a magyar honvédelmi és statisztikai források 600 ezer, egyes kutatók pedig akár 700–800 ezer fogvatartottról számolnak be. Stark Tamás szerint ez utóbbi túlzó becslés, de érdemes azzal is számolni, hogy sokan szállítás közben vagy a tranzittáborokban haltak meg.

A magyar foglyok egynegyede soha nem tért haza, de az is áldozatnak tekinthető, aki 1950 után hazatért, hiszen sorsuk megpecsételődött. Sokáig figyelték őket a belügyi hatóságok. A fogságban elszenvedett kínokat tetőzte: hazatérve azt tapasztalták, hogy ugyanaz az elnyomó rendszer él Magyarországon is, mint a Szovjetunióban.

Mindenkinek van olyan hozzátartozója, ismerőse, akit elvittek 

Az előadás végén beigazolódni látszott: valóban alig akad olyan család, amelyet ne érintett volna a szovjet terror. A közönség soraiban ülők közül többen elmeséltek egy-egy olyan családi történetet, amely az elhangzottakhoz kapcsolódik.

A múlt feltárása folyamatban van, melyhez a Sapientia is hozzájárul. Dr. Murádin János Kristóf egyetemi oktató, gulágkutató elmondta: az egyetem emléktárgyakat gyűjt egy múzeum létrehozására, és adatbázisban összegzi a kolozsvári áldozatok számát. A lista eddig 750 nevet tartalmaz, de számítanak a kolozsváriak segítségére annak érdekében, hogy minél teljesebb legyen.