Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke néhány napja, az Európa-nap ürügyén jól beolvasott mindazoknak, akik az összeurópai problémákra nemzetállami megoldásokat keresnek. Schulz – aki számos baloldali kollégájához hasonlóan, valóságos páli fordulattal, mostanában felfedezte a pápai tekintélyt – többek közt Ferenc pápa szolidaritásról szóló szavait idézte, és eltökélten kijelentette, hogy „itt az ideje harcolni Európáért”.

Szép, szép, Európáért harcolni kell, mindig.

A harc tartalmáról és céljairól megoszlanak ugyan a vélemények, de most nem is ez a lényeg. Az EP első emberének filippikái akkor nyerik el igazán értelmüket és kontextusukat, ha összeolvassuk az Európai Bizottság elnökének, Jean-Claude Junckernek egy érdemtelenül kevés figyelmet kapott minapi nyilatkozatával.

Juncker, ez a kedves, bolondos, puszilkodós luxemburgi úriember azt bírta mondani egy római rendezvényen, hogy az európai miniszterelnökök túlságosan nagy mértékben hallgatnak a választóikra, meghajolnak az országaik közvéleménye előtt, ahelyett, hogy „full-time európaiként” nagy közös, európai projekteken dolgoznának.

Mondott még egyebeket is – köztük alighanem megfontolandó dolgokat –, de az iménti gondolatfutam olyan brutális őszinteséggel leplezi le, milyen attitűddel viszonyulnak az uniós vezetők (rendben, nem mindegyik, a szintén jelen lévő Tusk sietett rákoppintani kollégája orrára) a kontinens legégetőbb problémáihoz, ami mellett egyre nehezebb úgymond, Európa-pártinak lenni (bár még tartjuk magunkat, rendületlenül).

Juncker gyakorlatilag azt mondta, hogy az állam- és kormányfőknek

nem kell különösebben foglalkozniuk azoknak az akaratával, akik őket megválasztották.

Ez persze érthető: Juncker, aki Európa „kormányfőjének” számít, elszokott a közvetlen számonkéréstől, mivel nincsenek választói, ezért aztán nem is kell hallgatnia rájuk. Ez a nyilatkozat mégis túlmutat a személyes dimenziókon.

Azt mutatja meg, hogy Európa jelenlegi vezetői kétségbeejtő módon nem értik, mi történik ma körülöttük. Nem értik, hogy miért tarol a Szabadságpárt Ausztriában, a Nemzeti Front Franciaországban, az euroszkeptikusok Nagy-Britanniában, és azt sem, miért képzelhető el, hogy a következő amerikai elnököt, akivel tárgyalniuk kell, talán Donald Trumpnak hívják majd.

Nem akarják érteni, hogy ha a politikai elit nem hajlandó figyelembe venni az őket megválasztó polgárok akaratát, véleményét és közérzetét, akkor a polgárok olyanokat választanak meg, akik – legalább látszólag – figyelembe veszik azokat. És ez nem feltétlenül megnyugtató következménye az elit ignoranciájának.

Törődni a választók visszajelzéseivel nem gyengeség:

ez, jó esetben, hozzátartozik a demokrácia természetéhez. A demokrácia nem elvont princípiumok példatára, hanem napi gyakorlat. Európáról sem lehet úgy beszélni, hogy megfeledkezünk magukról az európaiakról. Ami az uniós csúcsvezetők megnyilatkozásaiból kihüvelyezhető, az magyarra lefordítva nagyjából így hangzik: nagyon szeretjük ám a demokráciát, csak azok a fránya választók ne lennének, akik mellesleg működtetik.

Harcolunk Európáért, de Európa alatt egy utópikus eszmét, egy elitista projektet értünk, a konkrét, hús-vér európai emberek nélkül, akik belakják a kontinens országait. Ennek az attitűdnek, amellett, hogy valóságidegen, a moralitáshoz sincs túl sok köze.

Ebben a formában ezek pusztán szavak – amelyeknek a kiüresedéséért viszont nagyon is valóságos árat fogunk fizetni előbb-utóbb.

Ezt láthatjuk ma, a 66. Európa-nap elmúltával: az európaiság és a demokrácia díszleteit, amelyek között megkésett Bourbonok bolyonganak.