Elfelejtett műemlékek, fejetlen közigazgatás – interjú Guttmann Szabolccsal

Az építésszel a kolozsvári műemlék épületek áldatlan helyzetéről, a szász erődtemplomok romlásáról és a nemrég egy romos templomban fellelt Giotto-másolatról beszélgettünk.
Hirdetés

Az utóbbi időben Erdély műemlék- és kevésbé műemlék épületeivel annyi minden történt, hogy az fölér egyesek szerint egy kisebb, mások szerint egy kataklizmikus földrengéssel. Indítsunk azzal, ami sokáig izgatta a kolozsváriakat, aztán már az egész országot is. Elkezdtek leesni Kolozsvár műemléképületeiről a homlokzati darabok. És akkor megtörtént az a bizonyos hórukkos, tűzoltós beavatkozás, utána jött a felháborodás, a petíció, Bukarest beszólt, volt mindenféle ígéret. Azóta elcsendesülni látszanak a dolgok. Mi történik? Hogy állunk?

Hamar felejtünk, és ez általában minden témakörre érvényes, nem csak az épületekre. Van egy Colectiv-tragédia vagy valami más, és attól függően, hogy hányan halnak meg – Isten nyugtassa őket –, emlékezünk egy ideig, és komolyabban vesszük a problémákat. De valamennyi lassan elfelejtődik, mert arra jövünk rá egy-egy ilyen tragédia után, hogy hihetetlen lemaradások vannak. Illetve nem is lehet őket egy-kettőre megoldani, mert hiányoznak azok az elementáris adatbázisok, amik nélkül gyakorlatilag még a stratégiát is nehezen lehet felépíteni, nemhogy a problémákat megoldani.

Itt konkrétan arra a listára gondolsz, ami a tűzoltók „támadása” után nyilvánosságra került, és azt tartalmazza, hogy melyek az állami tulajdonú, vegyes tulajdonú és magántulajdonú műemlék épületek?

Arra is. A dolgok összefüggenek: kigyullad egy klub, vagy az épületekről tűzoltók bontják az életveszélyes részeket. A tűzoltáson kívül mindkét esetben az a gond, hogy nem ismerjük az épületeket. A Colectiv-tűzvésznél nem volt egy rajz, nem tudták, hol vannak az ajtók, lépcsők, milyen anyagokat használtak és milyen a tűz elleni védettség. A homlokzatoknál ugyanaz a helyzet. Hiába telt el 25 év, ezeknek az épületeknek ma sincsenek meg a rajzaik.

Who’s Who: Guttmann Szabolcs, építész

1961-ben született Kolozsváron. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Ion Mincu Műegyetemen végezte. Államvizsga dolgozatát Kolozsvár történelmi központjának tömbrehabilitásáról írta.

1987-ben, kezdő építészként Nagyszebenbe került, ahol tovább képezte magát, főleg műemlékvédelmi irányban. Megszerezte a Budapesti Műszaki Egyetem építészettörténeti és műemlékvédelmi oklevelét. 2002-től 2008-ig Nagyszeben főépítésze volt. Neve elválaszthatatlanul összefonódik Nagyszeben Európai Kulturális Főváros címének elnyerésével, illetve a 2007-ben lezajlott projekt nemzetközi sikerével.

2007-ben szülővárosa főépítészi tisztségének betöltésére kap felkérést, ezért 2008-ban visszatért Kolozsvárra, de kinevezése a politikai erőviszonyok megváltozása okán elmaradt. Jelenleg a Romániai Építészkamara Erdélyi Szervezetének elnöke.

Tehát a felháborodás első oka az, hogy nem lehet tűzoltókkal rátámadni egy ismeretlen értékre. Úgy illene, hogy először leírjuk, feltérképezzük, belőjük azt, hogy mitől szenved az a beteg épület, ha már elismertük egy hivatalos listán, hogy értékes beteg. Egy kórházban sem azzal kezdik, hogy levágják a páciens lábát, hanem ilyen-olyan vizsgálatoknak vetik alá az illetőt, és utána kiderül, hogy talán a lábát mégis meg lehet menteni, ha jobb a vérkeringés, például. Elég rossz hasonlatot mondok, de lehet, hogy valósat. Az az igazság, hogy nincs olyan szakember, aki ezeket a lépéseket máról holnapra át tudná ugrani, és hihetetlen röntgenszemével megoldja mindazt, amit eddig nem oldottak meg az intézményes keretek között. 

És akkor jön a civil szféra…

Az nagyon szép, hogy ilyenkor a civil szféra ugrik és elindul a szervezkedés alulról felfele. A Colectiv esetében beindultak az építész kollégák – elsősorban Bukarestben –, hogy naprakész tűzvédelmi papírokat gyártsanak, legalábbis a kluboknak. De akkor hirtelen intézményes szinten előjött, hogy nemcsak klubokról van szó, hanem iskolákról, óvodákról, közintézményekről, amelyeknek szintén hiányoznak az adataik. A falra kiakasztott menekülési útvonalon kívül gyakorlatilag nincs egy kidolgozott tervezet. Hogy mi történik tűz esetén, ez külön tanulmány tárgya. A tanulmány pedig minden esetben az épület ismeretén alapszik: milyen anyagokból készült, egészen addig, hogy van-e benne víz vagy nincs, és hogy milyen por van a közelben.

Csak azért mondom megint ezt, mert hasonlít a probléma, és tudni kell, hogy hihetetlen mennyiségű munkáról van szó. Ezt mind el kell végezni, meg kell rajzolni, kellenek szakemberek, akik megmondják, hogy nem dől össze az épület, nem ég le. Kell egy komplex tűzvédelmi leírás, ami nyilván pénzbe kerül. A legkellemetlenebb pedig az, amikor kiderül, hogy egyes épületek tűzvédelmi szempontból nem tudnak eleget tenni a naprakész rendszabályoknak. Akkor pedig már hihetetlenül sok pénzre lenne szükség, hogy máról holnapra minden ilyen épület helyzetét rendezzünk. Itt már beruházási pénzekről lenne szó.

Az ilyen helyzetekre gyógyír a felejtés.

Pontosan. Hopp, hát ez valami hihetetlen mennyiségű probléma, erre úgysincs pénz. Akkor meg minek a dokumentáció, ha csak arra jó, hogy bebizonyítsuk, hogy nem biztonságosak az épületek?! Ugyanez a helyzet lényegében a kolozsvári homlokzatokkal, illetve a műemléki listán levő értékekkel. Ráadásul itt nem csak közintézményekről beszélünk. Magánlakásokról, magántulajdonokról is. 

A tűzoltók támadása. Kolozsvár, Deák ferenc utca

Ebben az esetben pedig jóval szövevényesebb az ügy, mert arra sem figyelt oda senki az elmúlt 25 évben, hogy mi fog történni, ha az állam megszabadul a tulajdonaitól, és átruházza a magánszférára. Milyen magánszférára ruházza át a tulajdonokat? A legszegényebbekre, a legpotensebbekre? Mit fog csinálni a legszegényebb, mit fog csinálni a legpotensebb? Erről sem beszél senki. Hanem hirtelen azt látjuk, hogy dől ránk a ház, mert úgy adtuk el, hogy elég volt egy olyan tűzvédelmi rajz, hogy hány szoba, hány négyzetméter, ezeket kipipáltuk. Nem tudjuk, hogy milyen ezeknek az épületeknek az állaga. Senki nem tisztázta az új tulajdonossal, hogy neki mik a feladatai. Van törvény róla, de hogyha most hirtelen be kéne tartatni minden épület esetében, amelyre vonatkozik, de amelyről még felmérés sincs, akkor ez egy kis problémát okozna.

Ha jól sejtem, most finoman fogalmaztál.

Nagyon finoman. Miután felbukkantak a tűzoltók a homlokzatokon, a probléma látványossá vált, és a civil szféra, a média, mindenki reagált. Nagyon jó. Legalább elkezdtünk róla beszélgetni. Az is nagyon jó, hogy reagált a szakminisztérium. Nagyon jó, hogy nem csak egyes közalkalmazottak, hanem elsősorban szakbizottságok felelnek ezentúl egy műemléki jóváhagyásért.

Csakhogy ez még mind fent van a piramis tetején, és alatta néhány szinttel eltűnik a finanszírozási lehetőség, a szakember által történő felelősségre vonás, illetve a monitorizálás. Erre nincs kapacitás. Törvény van, de szerintem a legtöbb törvénnyel így állunk: megvan a törvénykezésnek akár egy európai szintű csúcsintézménye – vannak minisztériumok, vannak miniszterek, abszolút minimális alkalmazotti stábbal és szakbizottságokkal –, az operatív csapat azonban hiányzik, így a rendszer működésképtelenné válik és kifullad. Pont úgy, ahogy konkrétan a Colectiv-tragédia vagy a kolozsvári homlokzatleverés után néhány hónappal kifulladtak ezek a problémák. Mivel nincs apparátus, ami végigvigye a folyamatot. Ha azt mondom, a művelődési minisztérium viszi végig, akkor az a baj, hogy a minisztériumnak az épített örökség témakörében csak egy-egy fizetett embere van megyénként. 

 

Ötévenként felújítják a műemléki listákat, hogy tudjuk, mik az értékeink. Most jött ki az újabb műemléki lista, és nem volt kapacitás arra, hogy huszonöt év után végre egy helyes listát produkáljunk. Másrészt, ha nagyon be akarnánk tartani a játékszabályokat, akkor úgy kéne elvégezni bármilyen módosítást egy ilyen listán, hogy azt a helyi adminisztráció is láttamozza. Merthogy ez a feladat elsősorban adminisztrációs kérdéskör. Begyűjteni az adatokat, kideríteni, hogy a műemlék létezik-e még egyáltalán, vagy közben összedőlt.

Megjegyzem, külön dokumentációt kéne összeállítani az eltűnt műemlékekről is, csakhogy ez sem történhet meg legtöbb esetben, mivel hiányosak az adatbázisok a listázott műemlékekről. Tehát a szakintézmény is teljesen kaotikus állapotban van, mert 25 év alatt nem volt kapacitás az értékek felrajzolására. Ha pedig nem volt erre kapacitás, akkor a káosz adott esetben jogilag átruházódik az új tulajdonosokra. Például Kolozsváron, de hasonlóképpen szerte az országban, a közadminisztráció és a magántulajdonosok is, mindenki felel azért, hogy a saját tulajdonáról legyen valamilyen dokumentáció. És ez persze mindenféle igatlantulajdonra vonatkozik, nemcsak a műemlékekre. 

Elvileg így van. És gyakorlatilag?

Gyakorlatilag, ha nincs legalább egy minta, hogy az értékeket hogy kell fellajstromozni, akkor honnan tanulja meg az adminisztráció a módját? Kolozsvár a legjobb példája ennek a káosznak. Erdély fővárosában, ugye, a következő történik 2015 decemberében: a sürgős beavatkozások leírásához elég egy statikus mérnök irománya. Ami elméletileg szép gesztus, ha arra gondolok, hogy mégiscsak épületekről beszélünk, és egy statikai problémáról: a gravitáció lehozza a földre a homlokzatdíszeket. 

A tűzoltók támadása 2. Kolozsvár, Egyetem utca 

Tehát képbe kerül a statikus mérnök, aki ráadásul szakértő is egy adott minisztérium keretén belül, ahol az általános épületbiztonsági tényezők kerülnek előtérbe, nem pedig az egyedi műemlékérték. Ha ez a két tényező nagyon egybeesne, akkor ugyanaz a statikus jó lenne egy műemlék épületnél is. De maga a műemléki törvény előírja, hogy – különleges értékekről lévén szó – egy hozzáértőbb mérnökkel kell megbeszélni a problémát. Ráadásul nem egyedül vele, a törvény értelmében. Ahogy az orvosok esetében se mindenki sebész, itt sem ért mindenki mindenhez.

Hát ez világos, ha így elbeszélgetünk róla, viszont teljesen ködös a kolozsvári adminisztráció számára. Ők beszéltek egy mérnökkel, megvannak a dokumentumok, kaptak rá jóváhagyást, és azt olvasták ki belőle, hogy végül is le lehet szedni a darabokat a homlokzatokról. A balhé után rájöttek, hogy ez így nagyon nem jó, és kétszer is kiírtak versenytárgyalást: mert mégis kéne szakrestaurátor, szaképítész, aki legalább az első fázisnál, ami a sürgős beavatkozás életmentő szerepét tölti be, dokumentálja a folyamatot. Ha már nincs lerajzolva az épület, legalább tudjuk, hogy mit veszítettünk el.

A legfontosabb persze az lenne, hogy egy ilyen csapat leírja, mitől esik le az a bizonyos rész, hol kapja a vizet, mi nyomta meg. Az ok-okozat problémáját körvonalazza, mert másképp hiába távolítunk el egy részletet, holnap még leesik vagy három. Nem utolsósorban ugyanez a csapat állítsa fel a hónapokra, évekre lebontott lépéseket. Mert az is piszokság lenne, hogy egy ilyen szerződéssel a város megszabadul mindenféle felelősségtől, és átruházza valakire, aki aláír egy szerződést, aztán majd ő felel a hulladozó értékekért. Ezt meg kéne értenie az adminisztrációnak, hogy most remélhetően elindultunk egy új úton, a régi értékek felé. Nagyon későn, nagyon rosszul, de végül is egy olyan városról beszélünk, amit nem szőnyegbombázott le a második világháború, megvannak még a történelmi épületeink, és nem volt halálos áldozata sem a rossz karbantartásoknak. Vannak érdeklődő városlakók, akik várják a valós megoldási lehetőségeket.

Tehát kezdjünk hozzá az épített örökség szakmailag alátámasztott megmentése órarendjének összeállításához, és higgyük el, hogy erre is kell a közpénz. Ahogy az aszfaltfoltozásokra is. 

A mentés zajlik egyébként?

A beavatkozás nagyon sürgős volt a városnak idén januárban. 

A New York karanténban. A hivatalos közegek vakaróznak

Most viszont eljött a tavasz, mindenki optimistán látja a dolgokat. A folyamat egyébként úgy zajlik, hogy már a második tender is kifutotta magát. Mert nem jelentkezett senki. Könyörögtek, hogy jelentkezzünk, de kiderült, hogy a város a reális összeg körülbelül felére gondolt az 50 épület esetében, amit sürgősen meg kellene oldani. És ez a tender is lejárt. Tehát a „sürgős” kifejezés nagyon relatív.

A kiírásra visszatérve: a tenderek annyira rosszul voltak megírva, hogy nem jelentkezett egy őrült szakember sem, akinek azért van annyi sütnivalója, hogy ne menjen fejjel a falnak. Senki sem szereti, ha a munka elvégzése után ő az egyetlen felelőse az első halálos balesetnek. Ugyanakkor azt sem szereti senki, ha egy munka elvégzéséért kiszúrják a szemét 20 fillérrel. Egy bármilyen típusú tenderre akkor jönnek az emberek, ha abban látnak fantáziát. Lehet, hogy a város nem lát abban fantáziát, hogy a sérült épületeket miért jó felmérni, de a tendert úgy kellene megfogalmazniuk, hogy legalább a szakember lásson benne fantáziát, és meg tudja gyógyítani az épületeket. Most várjuk, hogy újra kiírják a tendert.

És addig mindenki áll.

Igen. Ja, összegeket is lehetne mondani, mert a dolog nem volt titkos. Volt egy olyan javaslat a város részéről, hogy ezt a bizonyos 50 épületet 15.000 euróból ki kellene pipálni, ha lehet. Megjegyzem, az is abszurdum, hogy gyakorlatilag nem lehet tudni, melyik 50 épületről beszélünk. Egyszerűen nem tudom megnevezni a „beteget” utca és szám szerint. Ha nem tudom, mire kérem a tendert, akkor miről is beszélünk valójában? De az összegre visszatérve: ha a 15.000 eurót elosztom 50-nel, akkor gyakorlatilag aprópénz jön ki.

Megjegyzem, minden épület esetében előtanulmányokról, kiszállásokról beszélünk, és persze egy háromtagú csapatról: restaurátor, építész, történész. A mérnök megvan, legalábbis az első 20 épületre, a többi esetében nem tudjuk, meglesz-e. Arról nem is beszélve, hogy minden épületről megfelelő rajzokat kellene készíteni. Ha mindezt összevetjük, az összeg nagyon messze van a normálistól. Ha meglett volna az alapdokumentáció, akkor lehet, kiszállt volna valaki ennyiért, hogy monitorizálja a munkafolyamatot. De hát nincs meg.

De miért nem lehet megfelelő tendert kiírni?

Hirdetés

Nem tudom. Vannak olyan tenderek, amelyekből kitűnik, hogy a megrendelő profi csapatot keres, és sürgősen, pragmatikusan meg akar oldani egy problémát. Ebből a tenderből még mindig csak az derül ki, hogy nem tudjuk, mire kérjük az ajánlatot, a legolcsóbbakat szeretnénk összeválogatni és nem érdekel, hogy mi lesz a dolog lényege. Azért sem értem a helyzetet, mert a város már tanulhatott volna a saját kárán.

Ugyanez történt ugyanis magával a városháza épületével. Néhány évvel ezelőtt mindenféle terv nélkül felújíttatták az épület homlokzatát. Szép is lett, csinos és színes. Aztán senki nem tudta, miért esnek le a toronyról az ilyen-olyan darabok. Biztos, hogy az volt a legolcsóbb megoldás, hogy nem kell tervező, nem kell felügyelő, nem kell senki, csak egy olcsó kivitelező. Ezt közpénzen, a saját ingatlanomon megcsinálni, nagy bűn. 

Elrettentő példának szánták?

Ez az elrettentő példa, amiről nem beszélgetünk. Az emberek persze csak azt látják, hú de kár, van egy ilyen szépen felújított épület, és mégis potyognak a darabok, és életveszélyes. Tehát nem kell ahhoz nagyon pocsékul kinéznie egy homlokzatnak. Lehet az egy nagyon szép homlokzat is, de éppen olyan veszélyes. Sőt, még veszélyesebb lehet, mint egy régi homlokzat. Miért? Azért, mert rossz anyagokat használnak. Olyan vakolatot, amely 100 százalékosan szigeteli a páralecsapódást. Melynek következménye az említett esetben az volt, hogy a víznek nem volt hol kifolynia, csak ha lejön az egész vakolat. Az ok: nem volt szakember, aki felügyelje a munkát, vagy előírja, mit csináljon a kivitelező. A városháza tornya másfél éve be van állványozva.

Állványruhában a kolozsvári városháza tornya. Évek óta

Közpénzből sikerült egy szakembercsapatot összehívni és megfogalmazni a problémát. A baj korábban az volt, hogy a felújítást az ereszig végezték el, magához a tetőhöz nem nyúltak hozzá mondván, hogy az rendben van. Csakhogy a víz a tetőről folyik lefele. És a tetőre állványt építeni bizony macerás, mert nem olyan, mint egy tömbház teteje. És persze nem két fillérbe kerül. Ezért nem csinálták meg korábban. Hát így állunk. Másfél év kellett még, hogy most lebonthassák a toronysisak állványzatát, és biztonságosan állhassunk a városháza előtti gyalogátjárónál, mert nem fog a fejünkre esni a vakolat. No, hát ebből tanulni kéne. El kéne hinni, hogy az ilyen munkálatokba érdemes pénzt fektetni.

De abból, amit mondtál, nekem az jön le, hogy a város nemigen tanult a saját hibáiból.

Hát, nagyon nehezen tanulunk. Úgy látszik, egy adott kor után nehezebben megy a tanulás, ugyanakkor nagyon könnyen felejtünk. És van egy ilyen mondás, hogy minél többet tanulunk, annál többet felejtünk, hát akkor minek annyit tanulni.

Ha a kolozsvári műemléképületekről van szó, külön kategóriaként mindig megjelenik a New York Szálló, amelyről azért nagyon sokat beszéltek, beszéltünk. Most, egy ideje azt látja a kolozsvári polgár, hogy irtó szépen felállványozták. Vagyis nem fog semmi a fejére esni. De felmerül a kérdés: mi történik ott, mi lesz?

Hát, ennyi, amennyit mondtál. Hogy nem esik a fejünkre a fal. Igaz, most már nem is látjuk a New Yorkot, mert sikerült annyira behálózni, hogy nem tudjuk, mi van mögötte. És ha esik a fal, hát az állványzatra esik. Maga a tény, hogy felállványozták, nagyon jó, mert ez lenne az első lépés, hogy a szakember feljusson minden szintre, és megnézze, mi a baj. Addig csupán találgatni lehet. Sajnos, tudomásom szerint legalábbis, ennyiről van szó, és nem többről. Illetve, ha mégis bekövetkezik valamiféle felújítás, akkor egy terv nélküli felújításról van szó. Azt ugyan tudjuk, hogy ennek az épületnek van már néhány terve. Magyarán: rajzok készültek róla. 

 

Tehát, ha ne adj’ Isten, összedől, akkor mégis tudjuk, mi dőlt össze. Ezek a rajzok körülbelül 10 évvel ezelőtt készültek, amikor a tulajdonos üzletházzá akarta átalakítani az ingatlant. A tervet végül nem hagyták jóvá, aztán a tulajdonos is lemondott az üzletházról, és mégis szállodát akart belőle csinálni. Utána meg jött az, hogy sittre vágták a tulajdonost, és a tulajdonviszonyok is szépen átalakultak.

Most egy dolog biztos: nem az a terv valósul meg, amit annak idején lerajzoltak. Mondjuk, az is igaz, hogy csak a homlokzatot állványozták fel, arról szó sincs, hogy odabent valaki valamit is csináljon. Ja, azt is tudjuk, hogy a műemlékvédelem csak az állványozásra adott engedélyt, javítási munkálatokra viszont nem. Ugyanis nem készült restaurálási terv. Sürgősségi beavatkozásról beszélünk, hogy ne verjék tovább a vakolatot a tűzoltók. Ebben az állapotban maradhat az épület egy ideig, és esetleg a vakolat leesik az állványzatra. Itt kellene egy kötelező lépést megtenni, mégpedig azt, hogy ellenőrizzük, vajon nem válik-e az épület egy titkos javítás helyszínévé, a város kellős közepén. Mert az rendben van, hogy a tulajdonos felhúzta az állványt, ami nem olcsó mulatság. Viszont akkor mutassa be a sürgős beavatkozási tervet is, amelyben szerződése van szakemberekkel. Amíg ez nincs, addig ugyanúgy lesz felújítva a New York, ha fel lesz, mint a városháza. Terv nélkül.

De a város ezt hagyja?

Véleményem szerint a városnak most az a célja, hogy produkáljon. Tehát gyakorlatilag be fogja hunyni a szemét, ha valaki produkál. Ezért most a város örül. Egyrészt senkire nem esik rá a fal, és ha holnap szép új köntöst kap a New York, akkor tapsikolni is fog, hogy felújították. Persze megint az a kérdés, hogyan újították fel. Főleg, hogy egy olyan épületről beszélünk, amelynek nincs funkciója. Én biztos vagyok abban, hogy a tulajdonosnak nem érdeke, hogy a tetőgerinctől kezdje el a felújítást. Gyakorlatilag sminkel, egy színházi előadásra. Megpróbáljuk utolérni a tulajdonost, és elmondjuk neki, hogy ezt ne csinálja, mert kidobott pénz. Akkor inkább hagyja az állványokat. Persze ha sokáig áll, az állvány maga is kidobott pénz. Ilyen példákat tudunk mondani Európa-szerte, ha valami gond van a beruházóval. 

Állványok kerülnek a New York szállóra is. Vajon meddig? 

Egy komoly stratégia lényeges eleme az, hogy meddig lehet így eljátszadozni egy épített értékkel. A szakminiszter kijelentette, hogy adott esetben törvényesen el lehet kobozni egy épületet, ami nagyon helyes. A kérdés csak az, hogy ki kobozza el, és egy ilyen adminisztráció esetén vajon jobb sorsra jut-e az adott épület, mint amilyenben éppen van. A New Yorkról még nagyon sokat és nagyon sokszor fogunk beszélgetni, mert a város jelenleg nem tud mit kezdeni az ingatlannal. A szakminisztérium szintén nem tud vele mit kezdeni. Ugyanis egyik helyen sincs elég szakember. Márpedig magától egyetlen stratégia sem jön össze.

Kicsit nézzünk szét Erdélyben. Itt van ez a két szász erődtemplom. Az egyik összedőlt, a másik megrongálódott. Életed egy szakaszában elég közel voltál hozzájuk, legalábbis fizikailag. Az eseményeket követően kirobbant a botrány. És valljuk be őszintén, elég rondán néz ki, amelyik tornyostul, mindenestül összedőlt. Ugyanakkor azt lehet olvasni, hogy a szász erődtemplomokat igyekeznek felújítani. Igaz, azt is lehet olvasni, hogy ilyen Walt Disney-stílusban javítják őket.

A nagy különbség nyilván az, hogy egy hihetetlenül gazdag épített örökségről beszélünk, amelynek a tulajdonosa, fenntartója, gazdája nincs a ház mellett.

És ki a tulajdonos, aki nincs a ház mellett?

Az a szász, aki kivándorolt 1990-től 2000-ig. Véleményem szerint a különböző műemlékvédelmi problémákat külön kell kezelni. Mert van, ahol a bajt csupán az esővíz okozza. És van például ez a helyzet, ahol egy száz százalékos és radikális tulajdonoscseréről beszélhetünk. Sőt, a legtöbb esetben nem is cseréről, hanem eltűnésről van szó. Az a több mint 300 szász falu ugyanis, amellyel büszkélkedhetne egész Erdély, és műemléki szempontból simán felülmúl bármely más falusi épített környezetet, gyakorlatilag gazdátlanná vált.

A probléma mellesleg nem új: 1990-ben a német állam tanulmányt készíttetett, amelyben kimutatták, hogy nem lesz több szász Erdélyben. Plusz-mínusz 10 százalékos hibahatárral dolgoztak, és ez meg is valósult. Nagyszebenben, ami a szász közösség központi fészke, a 15.000 szászból maradt kábé 1.500. A falvakból többnyire teljesen eltűntek a szászok, ahol viszont maradtak páran, ott a szász templomok továbbra is működtek, úgy-ahogy. A német állam világossá tette azt is, hogy befogadja a szászokat, viszont nem visel gondot az épített örökségre. Olyan esetről is tudunk, igaz, ritkán, hogy az ortodox egyház vette át a szász erődtemplomot. Ilyenkor általában az épület ortodox tulajdonként megy tönkre, mert az ortodoxia nem tudja belakni ezt a típusú templomot. 

A szászveresmarti erődtemplom tornya. Régen és most. 

A többi templom esetében országos, nemzeti stratégiára lenne szükség. Ehhez képest szinte semmi sem történt. Amikor uniós pénzekhez lehetett jutni, akkor olyan 8-10 templomra kérnek támogatást, és elvégzik a tetőfedést és egyéb sürgős beavatkozásokat, ahelyett, hogy egyetlen templom teljes felújítására koncentráljanak. De még így is csak 10 százalékát tudták lefedni a 300 templomnak. A maradék ott áll stratégia nélkül, és várja a holnapot.

Kinek a tulajdonában vannak most ezek a templomok?

A közösségében, ugyanis az evangélikus püspökség inkább amolyan ernyőszervezetként működik. Amikor a helyi közösség megszűnt, tudomásom szerint a püspökség átvette az üres ingatlant. De az országnak – mert ugye ez egy ország kincse – erre a problémára sincs stratégiája. 2007-ben, amikor Nagyszeben Európa kulturális fővárosa volt, sokat beszélgettünk a szász erődtemplomokról. De akkor is a civil szféra érzett rá a dolog fontosságára. Egy Mioritics nevű bukaresti civil szervezet fotózta végig az akkor még elég jó állapotban levő templomokat. Az anyagot bemutatták Európa-szerte, az Unesco adott nekik támogatást, ötnyelvű katalógusokat, egyéb anyagokat készítettek. Ez történt 2007-ben, és azóta megint csak felejtünk.

Még egy kérdés, ezúttal egy recens kuriózummal kapcsolatban. Nemrég megtalálták egy lerobbant mezőségi templomban ezt a Giotto-másolatot. Óriási bumm keletkezett körülötte, aztán következtek a konferenciák, ahol a szakma tanácskozott a leletről. Amiről kevesebbet hallani, hogy mi lesz ennek a falfestménynek a sorsa. Ugyanis az a templom egy rom.

A kiszsolnai templom jelenleg a Beszterce megyei tanács tulajdonát képezi. A fura az egészben az, hogy a templom körül készült már turisztikai információs bódé, köztérfelújítás, miközben maga a rom ugyanúgy áll ott, ahogy eddig, annak ellenére, hogy éppen ez a legértékesebb elem. Most, a huszonötödik órában felmerült a templom megmentésének kérdése. Akár közpénzt is lehetne áldozni rá, csak akkor kellene valamilyen funkciót találni neki. Véleményem szerint akár a turisztikai információs iroda is lehetett volna benne, ha már volt rá pénz.

És akkor megint: ha lenne rá egy minimális stratégia, akkor meg lehetne találni a megfelelő megoldásokat. A probléma viszont ugyanaz, mint amivel Szebenben is küszködtünk annak idején. Szeben megyében a turisztikai információs központokat nem lehetett betenni az erődtemplomok valamelyik helyiségébe. Annak közterületen kellett állnia, annak ellenére, hogy ezek a kortárs bódék paraziták voltak az adott környezetben. De van egy másik gond is. Az érintett minisztériumok – a művelődési, a turisztikai – teljesen függetlenül működnek, nincs közöttük átjárás, és ebből aztán óriási balhék keletkeznek. Gyakorlatilag az van, hogy nem ismerjük a saját értékeinket és nem tudjuk, mibe kellene beruházni. 

A kiszsolnai templomrom, benne a Giotto-másolattal

A művelődési minisztériumot szokás kevés pénzzel ellátni, miközben a turisztikai minisztériumba rengeteg pénzt tömnek. És ebből fakadhat az irtó visszás helyzet, hogy egy településen bemehetünk egy nagyon korszerű közbudiba, mert arra volt pénz a turisztikai minisztériumban, mellette meg ott pusztul a legértékesebb műemlék, mert arra nem volt pénz. Hozzáteszem, hogy ezeken a településeken nincs meg az a közösség sem, amely az értékeket átmenthetné olyan időszakokban, amikor az értékmentés központilag nem kiemelt cél.

Amiket itt elmondtál, nagyon lelombozó. Esetleg van valami fény az alagút végén, így lezárásképpen?

Igen, hát az van, hogy amikor ezekről a problémákról nyilvánosan beszéltem különböző fórumokon, nagy lendületet éreztem a fiatal művészettörténészek részéről. Mert az épület maga fontos, viszont a művészettörténész történeteket, sztorikat tud rendelni a falakhoz, és ez sokkal érdekfeszítőbbé teszi az egészet. Persze nem csak a művészettörténészek lelkesek. A fiatalok, egyetemi hallgatók és középiskolások is felzárkóztak.

Ott van például az Örökségünk  Őrei – Fogadj örökbe egy műemléket verseny, ami idén utolérte  Kolozsvár belvárosának magyar tagozatos diákjait is. Ezek a fiatalok hatalmas lendülettel vetik bele magukat a műemlékvédelembe, és elképzelhető, hogy a kisebbség megfertőzi az érdektelennek tűnő többséget. Egy jóindulatú fertőzésre gondolok. Nehezen kezdődött el, és még az iskolapadban van, vagyis nem jutott el az adminisztrációig. De ha már elkezdődött, akkor az én fejemben ez egy visszafordíthatatlan folyamat.


Fotók: Főtér.ro, Wikipédia, ecoul.info

Hirdetés