Az EU erősíti az európai szeparatista mozgalmakat

A katalóniai regionális választás az elszakadást támogató pártok ügyét legitimálta: a függetlenségpárti Együtt az Igenért (JpS) és a Népi Egység Jelöltjei (CUP) szervezetek együtt 72 mandátumot szereztek meg a lehetséges 135-ből.

Igaz, hogy Katalónia függetlenségi vágya rendelkezik történelmi háttérrel, de ha azt nézzük, hogy mekkora méreteket öltött az utóbbi időben a szeparatista jelenség (nemcsak Spanyolországban), fel kell tennünk a kérdést: vajon nem az Európai Unió, mint a régiók új mozgástere serkenti-e ezeket a szeparatista mozgalmakat? Vagyis ez az elszakadáspárti trend

nem a mai Európa perverz hatása-e?

Elemezzük egy kicsit Spanyolország és Katalónia helyzetét. A Spanyolországtól való elszakadásért küzdő JpS koalíció öt pártból áll, és Katalónia elnöke, Artur Mas vezeti. Öt éve beszél a függetlenség megszerzéséről, és ezen idő alatt kitartóan pénzügyi megfontolásokat hangoztatott.

Kitartásban nincs hiány. Ugyanezek a szervezetek tavaly népi konzultációt tartottak a függetlenségről, a szavazatok döntő módon támogatók voltak, de mivel Spanyolország Alkotmánybírósága illegálissá nyilvánított bármilyen függetlenségről szóló népszavazási formát, ez a konzultáció sokáig csak a közösség szintjén meglévő vágyak megerősítése maradt.

A pénzügyi okok valóban érvényesek lehetnek. Az egy főre eső GDP 20 százalékkal magasabb az országos átlagnál, a külföldi befektetések folyamatosan nőnek, 2014-ben pedig Spanyolország kivitelének nagyjából a negyedét Katalónia adta. Sőt, a katalánok úgy gondolják, hogy az általuk megtermelt javakat egyes szegényebb tartományoknak osztják újra.

Itt jelenik meg a képben az Európai Unió, mely kohéziós politikájával Katalónia frusztrációit erősíti. Pontosabban az Európai Unió kohéziós politikájának a régiók közötti gazdasági különbségek eltüntetése és gazdasági fejlődésük erősítése a célja.

Ennek ellenére a fővárosoknak továbbra is vétójoguk van a pénzek elosztásában.

Így aztán, habár a Katalóniában behajtott pénzek közvetlenül az Európai Unióhoz kerülnek, ezt követően Katalóniának Madrid döntésére kell várnia, ahol a pénzeket elosztják a különböző régiók között.

Ez a mechanizmus jelentős feszültségeket okoz a központi közigazgatás és egyes autonóm közösségek között, melyek többet fizetnek be, mint amennyit visszakapnak.

A függetlenségi követelésben legnyilvánvalóbb tényezőnek tekintett pénzügyi aspektus mellett Mas elnök egy évvel ezelőtt, a Le Monde-nak adott egyik interjújában megnevezett egy másik, egyáltalán nem elhanyagolható elemet:

Katalónia könnyebben működhetne államként

egy föderális Európai Unióban, mely kisebb hatalmat biztosít az államoknak és nagyobbat a területi kormányoknak.

Valóban, elég érdekes, hogy az európai építkezés nemzetek feletti dimenziója mind a nacionalizmust (lásd az erősen nacionalista és euroszkeptikus diskurzusú szélsőjobboldali pártok esetét), mind a regionális nacionalizmust aktiválta, melyek vitatják az Európában kialakult és kifejlődött Nemzetállamot (így! – E-RS).

Szintén a katalóniai vezető nyilatkozta azt is, hogy olyan Európát jósol, melyben kevesebb hatalom összpontosul Párizs és Madrid szintjén, és több Barcelonában és Toulouse-ban:

„A hagyományos nemzetállam már sohasem lesz a régi.

Kevésbé lesz erős, de ez javára válik Európának.”

Valóban, az Európai Unió máris termékeny talajnak bizonyul ahhoz, hogy nagyobb szabadságot, vagy területi autonómiát követeljenek a központi adminisztrációtól, egyszerűen azért, mert az európaiasítás közvetlenül és közvetve is befolyásolja a regionális szereplők tevékenységét és érzékenységét.

Katalónia úgy véli, hogy Madrid kevésbé érdekes partner a párbeszédre, mint Brüsszel, mely úgy tűnik, az általa kínált intézményi garanciák révén nagyobb láthatóságot biztosít a területi közösségeknek. Ezt bizonyítja egy politikai frakció létezése a nacionalista, regionalista, autonomista pártokat összefogó és az állam nélküli nemzetek európai szintű képviseletét biztosító Európai Parlamentben, az Európai Régiók Bizottságának létezése, mely a helyi és regionális képviselők EU-szintű reprezentálását jelenti, valamint a regionális entitások és Brüsszel közötti kapcsolatot biztosító irodák megléte.

Mindez csak néhány példa, melyeken keresztül az európai építkezés

a régiók identitárius aspirációinak erősödését serkentheti.

Igaz, hogy Spanyolországban az alkotmányos keret – pillanatnyilag – még nem tesz lehetővé függetlenséghez vezető eljárásokat, de kísérletek és támogatások már léteznek; Olaszországban az Északi Liga, Belgiumban a Neoflamand Szövetség nemrég megerősítették választói támogatottságukat és elszakadáspárti törekvéseiket.

Skócia szintén tavaly szeptemberben szavazott a függetlenségről egy olyan népszavazáson, melynek nagyon fontos tétje volt: miként reagálna az Európai Unió erre a forgatókönyvre, melynek vége egy állam szétesése lenne?

Elképzelhető, hogy egy új állam, egy EU-állam hajdani régiója újratárgyalhatja belépését az Európai Unióba?